Az Istenszülőről tartottak liturgikus szimpoziont Nyíregyházán

A huszonnegyedik – az Istenszülő Szűz Máriáról szóló – liturgikus szimpoziont talán azzal a gondolattal, illetve idézettel lehet legszerencsésebben összefoglalni, amit a máriapócsi akathisztoszban találunk:

„Sosem elég a dicséret a Szent Szűznek, Máriának,
Segítségét, ember felé, gyönge ének el nem mondja.
Sokszorosan énekelve, hangoztatva és dicsérve
Sem tud senki úgy zengeni, méltó legyen tisztelése”.[1]

Bármennyit is beszélünk az Istenszülőről (magas szintű tudományos konferencián vagy a lélek elmélyült elmélkedő csöndjében), az mindig kevés az ő istenanyai méltóságának a magasztalására, hiszen „Olyanok a sokszavú bölcs szónokok, mint néma halak”,[2] amikor „a Szűz csodáját” akarják elbeszélni. Sosem elég tehát beszélni róla, ámde ez nem szabad, hogy elbátortalanítson bennünket és meg se szólaljunk! Ennek a gondolatnak a jegyében tartottuk meg a szimpozionunkat.

Az Istenszülőt köszöntő imádság után Gyurkovics Miklós tudományos rektorhelyettes nyitotta meg a konferenciát. Személyes hangvételű beszédében elmondta, hogy az Istenszülő tisztelete már gyermekkorától kezdve mennyire jelen volt az életében, és hogy a hivatásának (ki)alakulását is neki köszönheti. De nemcsak ő, hiszen az Istenszülő Szűz Mária minden papnak különlegesen is édesanyja.

Az első előadással a Mária-tisztelet gyökereiig nyúltunk vissza, a kinyilatkoztatásból merítve. Németh István biblikus tanár Szűz Mária magasztaló énekét, a Magnificatot elemezte és értelmezte. Alaposan körüljárta a szerzőség kérdését. Nemcsak annyiban, hogy valóban Máriától származik-e az imádság, hanem hogy miként került be az evangéliumba. Vizsgálta tehát, hogy Lukács evangélista önmagától írta-e bele, amikor ténylegesen belefoglalta, vagy pedig az ősegyház imádkozó közösségéből vette-e át.

Az előadó ezután Mária hálaadó himnuszának szövegét, illetve annak részleteit párhuzamba állította a megfelelő ószövetségi himnikus szövegekkel. Végül a szöveg jelentését az adott bibliai kontextusban úgy vizsgálta, hogy a liturgikus, illetve az egyéni imádságos lelkület számára mit mond és jelent.

A második előadással a kinyilatkoztatott tanítás közvetlen folytatásába léptünk át: az apokrifek világába. Orosz István Mokiosz, aki a főiskola tudományos munkatársa, s ebben a minőségében tanít is, az apokrif Jakab-ősevangéliumot vizsgálta abból a szempontból, hogy milyen hatással volt a Mária-ünnepek kialakulására. Meglepő volt hallani, hogy valójában az ősevangélium szövegei alig-alig találhatók meg a liturgikus szövegekben.

A harmadik előadásban – tovább haladva a teológiai gondolkodásban – az Egyház tanítását vettük górcső alá. Kruppa Tamás dogmatikatanár a négy nagy Mária-dogma üzenetét mondta el liturgikus szempontból. Nem olyan értelemben tárta elő mondanivalóját, hogy egyik dogma után a másikat tette elemzése tárgyává, hanem az Egyház tanítását a liturgiába ágyazva mutatta be. Bár szó szerint nem mondta ki, de a liturgikus axióma végig ott volt a mondanivalójában. Vezérfonalként szolgált a „lex credendi – lex orandi” alapelve, vagyis az, hogy amit az Egyházban hiszünk, azt meg is imádkozzuk, illetve fordítva is: amit imádkozunk, az egyben a hitünk is.

A negyedik előadás már egyértelműen a liturgikus világba vezette át a hallgatóságot. Pallai Béla doktorandusz, nagypeleskei paróchus, liturgikus szimpozionjaink állandó aktív résztvevője az Istenszülő-himnuszokról beszélt. Kitűzött témája a Valóban méltó és a Tebenned örvendez ének elemzése volt. Az elemzés mellett nagyobb szövegösszefüggésbe is elhelyezte az énekeket. Érdekes volt hallani, hogy nemcsak elméletileg foglalkozott és foglalkozik a témával, mert egyházközségében minden május és október folyamán előadás-sorozatot tartanak az Istenszülő köszöntésére.

Az ötödik előadásban Ivancsó István, a liturgikus szimpozion szervezője a máriapócsi akathisztoszból emelt ki és elemzett egy témát: a világosság és fény motívumát. A szertartás a 6. századi mintát követi, sőt, bizonyos területeken – főleg a liturgikus költészetét tekintve – felül is múlja. De ennél is lényegesebb, hogy ez a „költemény” (ami az ősi mintára egy teljes szertartás) a miénk.[3] Ugyanis: alaptémája a pócsi Mária köszöntése; teljesen görögkatolikus; nyelvezetében és költészetében teljesen magyar. Még az is elmondható róla, hogy nem pusztán egy „jámbor” ájtatossági formula, hanem teológiailag teljesen megalapozott szöveg. Ez derült ki az előadásból is, amely felvázolta, hogy Mária fényt áraszt, s ezt Napként, Holdként és csillagként teszi, így tündöklik az Egyház egén és az emberek szívében; ugyanakkor Mária lelki fényt ragyogtat az embereknek. Végül arról is szó volt a szöveg elemzése alapján, hogy Mária fénypompát érdemel.

A hatodik és egyben záró előadást Obbágy László tartotta, aki a főiskolán régóta tanít és a katechetikai tanszéket vezeti. Előadásában – talán időhiány miatt, de még inkább az elmélyülésre törekvés szándékával – csupán egy témát elemzett: Joákim és Anna találkozását a jeruzsálemi aranykapunál. Az előadásból az Egyházért való aggódás is kihallatszott: a ma jegyesek, holnap házasok majd családként alkotják és viszik előbbre az Egyházunkat. Ezért nagyon fontos a velük való foglalkozás. A jegyesek „oktatásában” – bár eme szó helyett inkább a házasságra való felkészítést kellene használni az előadó szándéka szerint is – nagyszerű lehetőséget nyújt ez a téma. Érdemes kihasználni!

A szimpoziont imádsággal zártuk. Reméljük, hogy az előadások szövegeit minél előbb nyomtatásban is kézbe vehetjük.

[1] XI. konták, in „Üdvözlégy, Mária, Pócsnak ékes csillaga!” A máriapócsi Istenszülő akathisztoszának bemutatása és szövege, Nyíregyháza 1999, 63.

[2] IX. ikosz, uo., 60.

[3] Teljes szövegét és részletes bemutatását lásd az 1. lábj.-ben jelezett műben.

A beszámoló teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Szöveg: Ivancsó István / Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola

Fotó: Merényi Zita; Ivancsó István

Magyar Kurír