Az Istent szeretőknek minden javukra válik

Amikor ennek a vasárnapnak oly gazdag szentírási részei közt imádkozva lapozgattam, egyszerre megvilágosodott előttem: nem másról, csak erről az egyetlen mondatról fogok most írni, prédikálni. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28). Nézzük meg e szentírási rész mondanivalóját röviden, három pontban.

„Tudjuk” – írja Pál apostol. A többes szám jelzi e tudás, ismeret biztos, megalapozott voltát. Nem csak Szent Pál, hanem

minden Krisztus-követő legmélyebb tapasztalata lehet az isteni gondviselés valósága, ha mer egészen ráhagyatkozni Isten akaratára.

„…akik Istent szeretik” – vajon rám is igaz ez, én is valóban Istent szerető ember vagyok? Miben mutatkozik meg, hogy ebbe a „szeretetkategóriába” tartozom? Először is abban, ha szívemben már valóban átéltem Isten megelőző s minden mértéket meghaladó szeretetét. Ő mindig előbb szeret, nekem csak viszont kell szeretnem őt. Nem is csak úgy általában, magát Istent, bár ez az első szeretetparancs lényege: „teljes szívedből, teljes lelkedből”, s ez a mi krisztusi életünknek is ugyanolyan alapját képezi, mint az ószövetségi választott nép életének.

Az Úr Jézus azonban már szorosan odahelyezi emellé a felebarát szeretetét, sőt, az ő csodálatos istenemberi mivoltában páratlan módon elénk is éli Isten és az embertárs szeretetét egyetlen személyben.

„Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” Mert hogyan is szerethetné az ember Istent, akit még nem lát, ha nem szereti az embert, akit pedig lát?

„…minden javukra válik” – mondja végül Szent Pál. De mit jelent ez a minden? A szó szoros értelmében, tehát valóban minden a javunkra válik akkor, ha szeretjük Istent, és az ő akaratát keressük és találjuk meg mindenben, jóban s rosszban egyaránt. Az Istent szerető ember hinni és bízni tud abban, hogy a rosszból is jó fakad majd életében. Ahogy Pál apostolnak, úgy nekünk is az Úr Jézus Krisztus a legfőbb példaképünk mindebben, illetve az ő szent keresztjének misztériuma. A kereszt, a halál fája Jézusban az élet, az örök üdvösség fájává lett. Ahonnét a halál származik, onnét támad az élet. Jézus halálával győzi le a halált, s teremti újjá az életet. Mert „ahol elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem” (Róm 5,20). Az ember annál mélyebbre már nem süllyedhet, mint hogy Istent, aki érte lett emberré, a kereszt szégyenfáján ítéli halálra. Isten csodálatos és felfoghatatlan titkából azonban éppen ebből a mélységből származik Isten megváltó, bűneinket elvevő magassága.

Járuljunk hát mi is, testvéreim, a kegyelem e csodálatos trónusához, s

higgyük el végre, hogy éppen a rosszból támad majd a jó, a sötétségből születik újjá a világosság és a bűn mélységéből a kegyelem csodálatos magassága!

Mi most már mindnyájan „tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm 8,28).

Szerző: Bognár István

Magyar Kurír