Az önkifejezés sokféle formája – Üvegművészeti kiállítás a Szent István-bazilika lovagtermében

Ez a kérdés, és nem is fogalmazhatná meg tömörebben egy művész a mai, háborúval sújtott nemzetközi helyzetet. Vida Zsuzsa üvegművész kissé szabálytalan formájú dísztálja a budapesti Szent István-bazilika harmadik emeletén látható, a Lovagterem nevű kiállítótérben. A Magyar Üvegművészeti Társaság nagyszabású bemutatkozó tárlatán hatvan tervező és kivitelező művész alkotását nézhetjük meg, HUglass 2022 címmel. Miért éppen ezt az alkotást emeltem ki a sok műtárgy közül? Talán azért, mert ez a mű ábrázol valamit. Nem csak szemet gyönyörködtet – ámbár az sem volna kevés –, hanem üzenetet, súlyos tartalmat hordoz. Persze nem ez az egyetlen műtárgy, amiért érdemes felzarándokolni a bazilika harmadik emeletére.

Az üveg főleg használati tárgyként él a köztudatban, pedig, amint azt a mostani kiállítás is bizonyítja, nem csak erre alkalmas. Valóban, a hétköznapokban legtöbbször pohár, tányér vagy váza, az építészetben pedig ablak formájában találkozunk ezzel az anyaggal. Az idősebbek még gyakrabban láthattak súlyos, ámbár szépen csillogó ólomkristály tálakat, poharakat, és mindenki megcsodált már főként templomokban előforduló, ólompántos technikával készített gyönyörű, színes üvegablakokat. Nemrég emlékeztünk meg a közelmúltban elhunyt, nagyszerű Bráda Tiborról, aki a dunaújvárosi templom számára alkotott monumentális üvegablakokat; nem csak tervezte őket, a kivitelezés is az ő keze munkája volt.

Az önkifejezésnek sokféle módja lehet. Gondoljunk csak a legújabb technikára, a digitalizálás határtalannak látszó lehetőségeire, vagy például a fényképezésre. Hogyan látjuk mi a világot az optikán keresztül? Amikor az ember ír, közölheti másokkal a gondolatait. De a tipográfia és a tördelés, a betűk, képek, újságoldalak megszerkesztése is lehet az önkifejezés egy formája. Ahogyan az üvegtárgy is, ami nemcsak használati eszközként létezhet, hanem önálló jelentéssel bíró, autonóm művészi alkotásként, installációként is. A Szent István-bazilika Lovagtermében megtekinthető kortárs művészeti kiállításon pontosan ezt tapasztalhatjuk meg. A művészek láthatóan új utakat keresnek a kísérletezésben és a közös tevékenységben.

„Az idő is fontos tényező, hiszen egy, generációkon átívelő kiállítási anyagot láthatunk most. Tulajdonképpen ez a magyar autonóm üvegművészet egyik első bemutatkozása. A tárlat már elhunyt művészek munkásságát is magában foglalja, gondolok itt Lugossy Máriára és Bohus Zoltánra, ugyanakkor a mostani feltörekvő fiatal, harmincas éveikben járó alkotók munkáival is találkozhatunk. Az üveg végtelenül hálás anyag, és nagyon sok mindent megtesz annak, aki kér tőle valamit. Szándékosan mondtam, hogy sok mindent, mert persze van, amire nem hajlandó. Éppen ezért az üvegművésznek először is meg kell ismernie az anyagot, hogy tudja, mit kérhet tőle, és így amit kér, azt meg is kapja. Az üveg legfőbb tulajdonsága, hogy adoptív anyag. A tulajdonságokat, amiket hozzáadunk, magába olvasztja, befogadja, átveszi. Így jön létre például a híradástechnikai üveg, a műszaki üvegek túlnyomó többsége, de még akár radioaktív üvegeket is létre lehet hozni, ami éppen ennek az adoptív tulajdonságnak köszönhető. Ám amikor egy üvegművészeti kiállításon vagyunk, az anyagnak nem ez az oldala az izgalmas, hanem az, hogy az üveg szellemi tartalmakat, hozzáadott lelki tulajdonságokat is képes átvenni. Éppen ennek köszönhető a tárlat sokszínűsége. Láthatjuk, hogy a hatvan kiállító művész milyen sokféle úton jár, és hány különböző megoldást talál arra a titokra, amit az üveg jelent számára” – hallhattuk Szilágyi B. András művészettörténész beszédében a tárlat megnyitóján. Mielőtt azonban folytatnánk előadásának ismertetését, nézzünk körül a kiállítóteremben.

A tárgyak többsége elvont munka, inkább az érzések, a dekorativitás, a színek dominálnak, az üveg anyagának finomsága, áttetszősége ragadja meg a látogatót. A figurális művek közül kiemelkedik Borbás Dorka Szent Margit című, gipszből és persze üvegből készített szobra. Történelmi időket, régmúltat idéző patinás alkotás: a királylány kő talapzaton áll alázatosan, imára kulcsolt kézzel. Szája nyitva, látszik, hogy imádkozik éppen. Csak a fej és a kezek vannak gipszből, a szobor teste barázdált opálüvegből készült, mintegy a szent tisztaságára és egyúttal a világban való küzdelmeire utalva.

Érdemes néhány szót ejtenünk Borbás Dorkáról, aki a Kisképzőben végzett kerámia szakon, majd az Iparművészeti Főiskola üveg/szilikát tanszékén szerzett diplomát 1990-ben. Édesapja Borbás Tibor szobrászművész volt, a Kisképző népszerű tanára az 1970-es években. 1969-től 1973-ig a mi osztályunkat is tanította, Konyorcsik Jánossal és Csíkszentmihályi Róberttel együtt. Borbás Dorka ükapja Jungfer Gyula császári ás királyi kovácsmester volt. Dorkáról elmondhatjuk, hogy a szakrális művészetnek is tevékeny résztvevője, a Budapest XI. kerületében található Boldog Meszlényi Zoltán-templom üvegablakait is ő készítette. Saját bevallása szerint ez volt eddig a legkedvesebb munkája.

Smetana Ágnes Tócsa című alkotása egészen megtévesztő: a kör alakú üveglap teljesen térhatású, olyan, mintha valóban egy vízfelület tetején úsznának a világos színű, finom zöld szirmok, levelek, s a kis tó mélyén már sötétzöld növények részleteit sejthetjük. Meseszép, hangulatos mű, amely hűen illeszkedik a művész jól ismert, növényekkel és virágokkal díszített, szecessziós hatású alkotói világához.

Lukácsi László merész, geometrikus, ragasztott üvegkompozíciójával ragadja magával a nézőt. Lendvai Péter lovacskát ábrázoló üvegtárgya a humort sem nélkülözi. Mint ahogyan a meghívott német tervezők közül Olaf Schönherr alkotása sem: egy udvari bolondra emlékeztető kis figura szerez vidám perceket a látogatónak. Koleszár Stella egy sematikus, mégis kecses emberalakot mintázott meg üvegből. Mintha csak Le Corbusier híres Modulor figuráját látnánk, ahhoz hasonló. Borkovics Péter egy különleges technikával megdolgozott, díszes üveglapot hozott a tárlatra; finom, modern hatású dekoráció, akár egy térelválasztó egyik eleme is lehetne. Balogh Eleonóra az építészeti üveg területén mozog otthonosan; három fényképpel van jelen a kiállításon. Színes üvegtábláinak köszönhetően a szabadban csak úgy ragyognak, szinte életre kelnek a modern vasbeton épületek.

S most idézzünk néhány további gondolatot Szilágyi B. András megnyitóbeszédéből: „Az üveg az adoptív tulajdonságainak köszönhetően alkalmas az absztrakcióra, emiatt képes megragadni az időt. Az üvegművészet nem úgy lesz a pillanat művészetévé, ahogyan a fényképezés. A fotográfia tulajdonképpen egy epikus tartalmat rögzít, kiragad egy pillanatot az éppen történő reális cselekvésből. Az üveg arra képes, hogy költői tartalmakat, elvont pillanatokat rögzítsen, s ezáltal mintegy időkapszulaként is működjön. Ha az üvegművészetet kontextusában vizsgáljuk, évek, évtizedek, periódusok és stílusok lenyomatait is láthatjuk az alkotásokban. Nagyon jól megfigyelhető egy üvegen, hogy mikor készült, melyik az a korszak, amit képvisel. Föl lehet ismerni egy art deco üveget, a hatvanas évek stúdióüvegét, a hetvenes-nyolcvanas évek gyári kísérleteinek eredményeit, a kétezres évek művészi üvegeit, ahogyan napjaink új képzőművészeti irányzatát is, amely az experimentális és a konceptuális határán mozog. Ezen a kiállításon lehetőségünk nyílik arra, hogy találkozzunk mindezekkel, elmerengjünk, és megalkossuk a látottakról a saját véleményünket.”

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.