Az öregeidet nem elhagyni kell – Juliannát az idősök teszik boldoggá, nem a külföldi álmok

A Hargita Népe írását ajánljuk.

Sűrű napja van Juliannának, akit egyesek Júliának, Jucinak, mások Jutkának szólítanak. Ő nem válogat, a község időseit mamának, tatának szólítja. Ma reggel Székelyudvarhelyre indult, palliatív képzésre, visszaérve pedig futás a rábízottakhoz. Útközben kérdezem, mit hozott a képzésről, ami most a leghangosabb a lelkében.

„Azt gondoltam régebb, hogy az én dolgom Á-ból B-be elkísérni a beteget – a diagnózistól a koporsóig. De a kettő között élet van, lélek van.

Ha a lelket nem ápolod, a fájdalomcsillapító nem hat…

Ezt nem felejthetem el a mindennapokban” – állapítja meg, s állunk is meg, hiszen, mint mondja, legidősebb ellátottját, a százéves Erzsébet nénit látnia kell. „Nézd meg azért, hogy tudd, hogy kell kinézzünk százévesen!”

„Mondja meg, hogy sikerült így megöregedni, megráncosodni? Azért nem jó megöregedni, mert az ember csúnya lesz, s tehetetlen. Ma abroszt mostam, úgy elálltam, azt hittem, esszerogyok” – fogad Erzsébet néni. A beteggondozó nem jár hozzá mindennap, azt mondta az idős asszony, ha vannak nála betegebbek, azokat látogassa. Együtt nevetünk azon, hogy „nem tud korához illően viselkedni”, hiába kérte fia, hagyja annyiba a veteményezést, a járda mellett a rózsatövek alatt szépen nőnek a salátái, a magot elhintette, s most matat velük. Combnyaktörése volt egy éve, „még most sem portéka”, pálca kell a járáshoz, ezért csak az udvarra kísér ki. Menne ő piacra is, bevásárolni és templomba, mert az nagyon hiányzik. „Eléggé kérem az Istent lefektemben, felkeltemben, valahogy adja a végit. Meglátják, milyen, ha maguk is megérik ezt a kort, akkor gondoljanak vissza rám.”

A szebb jövőt hajhászni

Bár tiltott a napi látogatás, Júlia szerét ejti, hogy rendszeresen megkérdezze, hogy van a legidősebb gondozottja. Sorba veszi azok házát, akiknek nem élnek otthon gyermekei. Felelős értük, amióta idegenből hazatért.

„Mi Pesten olyan szabadok voltunk, mint a madarak, szerettem a nyüzsgést. Párommal ketten mentünk ki, tízezer forinttal, és mindenünk lett, kialakítottuk ott magunknak a kicsi paradicsomunkat. A 2009-es válságkor egy hét alatt bezárt minden, omlott össze a világ. Nannyó hívott, házat ad, jöjjünk haza. Mi Németországba mentünk, spárgát szedni. Én ott majdnem meghaltam. A férfiak megmentettek: a férjem, testvérem, sógorom dolgozott helyettem is, csak én többet ne sírjak. A férjem jól beszél németül, de én minden nyelven csak integetni tudok. Mégis csoportvezető lettem, sok korondinak szereztünk munkát odakint. Aztán hazajöttünk, összeházasodtunk, abból a pénzből felépítettük a házat, beköltöztünk, vállaltunk gyermekeket is. A férjem még visszajárt Németországba, én is szezonban. Olyan is volt, a leánykánkat is vittük, óvodába is oda terveztük beíratni. Eközben itthon meghalt papó. Németországtól Romániáig sírtunk, jöttünk a temetésre, s rájöttünk: elmehetünk, de lehet, akiket itthon hagyunk, hogy a szebb jövőt hajkurásszuk, mire megint hazajövünk, már nem lesznek. Aztán megszületett a fiunk, én otthon ültem, a férjem eltartott… Tanulni, dolgozni akartam. A segédápoló-képzés után pont a koronavírus idején praktikáztam a Caritasnál, így ragadtam itt. Volt nehéz időszak, volt, amikor azt gondoltam, itt nincs jövő, el kell menni, a Caritas sem az, amit én gondoltam róla. Egyszer az igazgatóval, Márton Andrással beszélgettem, s azt mondta, a Caritas csak egy szervezet, olyan lesz, amilyenre mi alakítjuk. Meggyőztem magamat, hogy maradok.

Külföldön bevándorló vagy. Itt vagy itthon. Az öregeidet nem elhagyni kell. Ha te elmész külföldre, hátrahagyod azt, aki idáig elhozott téged.”

A hit hozza a gyógyulást

Tószeg, Felszeg után haladunk Fenyőkút, Pálpataka irányába. A gyéren lakott tanyavilágban vendégfogadásra is alkalmas ház előtt állunk meg. A családfő, akinek felmenői is vadászok voltak, famegmunkálás közben levágta jobb kezének mind az öt ujját. Csak csonkok maradtak. Csodával határos, hogy Ferenc tudomást szerzett egy magyarországi, kísérleti fázisban lévő beavatkozásról, ő volt a hetedik, akinek hüvelykujját a nagy lábujjával pótolták. Bár sokáig gyógyult be az illesztés, de a családapa megtanult az új ujja segítségével érezni, fogni, sőt írni is.

Idén március tizenötödikén a konyhában csempézett. Furcsa fájdalmat, zsibbadást érzett a jobb oldalán, kezéből kiesett a vakolókanál. Kórházba került, agyvérzése lett, fél oldalára bénultnak nyilvánították. Svájcban dolgozó fia könyörgött Júliának, ígérve, ő mindent megvesz, amire szükség van, csak állítsa talpra édesapját.

Akkor a fiú volt az egyetlen, aki a diagnózis ellenére hitt apja gyógyulásában. Az apa csak később lett hívő, akkor, amikor a gyógytornász azt mondta, ő harminc százalékot tehet a gyógyulásért, a hetven a beteg akaratán múlik.

Azóta egymásnak adja a kilincset a gyógytornász és az otthoni beteggondozó, aki diplomás mozgásfejlesztőként hív engem csodát látni. A „béna ember” ugyanis ma már felkel, a bordásfalnál erősíti testét, aztán lejön a lépcsőkön, kimegy az udvarra, ha kell, a kapuban fogadja gondozóját. Messze van még a teljes felépülés, de már mindannyian hisznek benne.

Az írás teljes egészében ITT olvasható.

Szöveg és fotó: Balázs Katalin

Forrás: Hargita Népe

Magyar Kurír