Az örök Wagner-napok

Az idei Budapesti Wagner-napokon A nibelung gyűrűje tetralógia végén, Az istenek alkonya után ugyanez történt: a negyedik estén e világ-saga előadóinak emberfeletti teljesítményét előbb döbbent, néma csenddel, majd kirobbanó ünnepléssel tüntette ki a hallgatóság. Mi tagadás, hatásos finálé. Brünnhild’ áldozatvállalása Siegfried máglyájánál; zenei égszakadás-földindulás, az isteni hajlék, a Walhalla elhamvad; a tűz és a kiáradó Rajna, a matéria, az anyagiak hatalmába hanyatlott világot megtisztító víz sisteregve összecsap. A rossz kezekbe került aranyat, az átokhozó aranyat visszaveszik a sellők, s újra magába zárja a folyó mélye. Majd tizenöt órányi feszültség, nyugtalan zenei vibrálás oldódik fel egyszerre Wagner reménységet hullámoztató megváltásmotívumában.

Akik rendszeresen járnak hangversenyekre, operaelőadásokra ismerhetik azt a bizonyos emelkedettség érzést: most megint valami megmagyarázhatatlan történt. Velünk, mindannyiunkkal, egyszerre. Persze ahány ember, annyiféle emóció: vannak, akik „kívülről” közelítenek, és a világhírűvé vált fesztivál profi előadásaként dicsérik a produkciót; a Wagner-rajongók egy újabb, a kényes fanatizmusukat erősítő impulzusként értékelik; mások korunkban különösen aktuális témákat feszegető, az emberiséget önvizsgálatra sarkalló, hosszú „látomásos” lelkigyakorlatként fogják fel a Ringet… De van, akinek kisebbfajta csoda, egy újabb bizonyság arra, hogy az isteni és emberi teremtőerő bizonyos pontokon rendre érintkezik.

Nem véletlen, hogy a Budapesti Wagner-napok a Művészetek Palotájának egyik olyan hivatkozási alapja lett, amely évről évre nemzetközi publikumot vonz. Kínálata az utóbbi időkben szűkebb, tervezési, gazdasági megfontolásokból óvatosabb lett. A Ring-ciklus idén is csak egy sorozatban hangzott el; a program Bo Skovhus dalestjével, továbbá a fesztiválfelelős és egyben minőségbiztosító karmester, Fischer Ádám népszerű zenekari részleteket felvonultató koncertjével egészült ki.

Jövőre sokak bánatára nem is lesz műsoron A nibelung gyűrűje; 2025-ben A nürnbergi mesterdalnokok és a Tannhäuser két-két előadására, valamint Bryn Terfel Wagner-áriaestjére készülhetnek a rajongók és a mélyebb művészi kalandokra kellőképpen nyitott érdeklődők.   

Az előadók többsége visszatérő vendégművész a wagneri összművészeti elvekre alapozott, a bayreuthi szokások és hangulatelemek átvételével megszervezett fővárosi fesztiválon, így már évek óta nyomon követhetjük például az egyik közönségkedvenc, Iréne Theorin Brünnhildéjének alakulását is. Változik a hang, veszített a volumenéből; több a piano, az érettséget tükröző visszafogottság, a nem feltűnő, bölcs énektechnikás tartalékolás. Az általa alakított hősnő egy indulatos (jóllehet kissé már komótos) északi amazon, aki ugyanakkor nem nélkülözi a frissesség vágyát, az együttérzés és a szerelmes lángolás „képességét” sem.

A híres búcsú (és a tűzvarázs) A walkürben. Ismert a történet, a főisten, Wotan (ezúttal Johan Reuter) büntetésként „saját útjára” engedi kedvenc harcos gyermekét, miután Brünnhilde – együttérezve vele – a kényszerűségből kiadott parancsa ellen szegült. Megfosztja halhatatlanságától, álmot bocsát rá. De Brünnhilde kérésére, „kegyként”, valójában a legőszintébb, múlhatatlan szeretetből tűzgyűrűvel veszi körbe a sorsnak kitett, védtelenné vált nőt, hogy legalább a méltatlan betolakodóktól megóvhassa. Két erős egyéniség, két sebzett lélek. Az apa, a már nem sérthetetlen, a cselekvés szabadságától megfosztott főisten és az engedetlenségével is a ragaszkodását bizonyító, imádott lány tétován, leszegett fejjel téblábol. Majd összenéznek, egymás tekintetét, gondolatát, vágyát fürkészik, lassan közelednek, hogy aztán – Wagner egyik legcsodálatosabban kibontott dallamának csúcspontján – először és utoljára megöleljék egymást. Ha énekesszínészi alakításról van szó, ha csak egyetlen biztosan megmaradó részletről a Ringből, akkor Brünnhilde és Wotan (Theorin és Reuter) búcsúja ilyen pillanat.

Wagner hitelessége is a megéltben, az átélhetőben rejlik. Nála, a „fennköltnél” még az isteni is nagyon emberi. Később, hosszas bolyongás, útkeresés után a Parsifalban talán éppen ezért tudott olyannyira közel kerülni a végső, az igazi, a krisztusi megváltás misztériumához.    

Régiek és újak

A Ring szereplői közül Christian Franz (Loge) és Németh Judit (2. norna) azon művészek közé tartozik, akik 2006-tól, az első Budapesti Wagner-napoktól kezdve – különböző szerepekben – a fesztivál állandó közreműködői. Stefan Vinke ezúttal is stabil, teherbíró, teuton hangú Siegfried volt. Schöck Atala elegáns Frickája, Jürgen Sacher Miméje, Jochen Schmeckenbecher Alberichje és Karine Babajanyan Sieglindéje mind érvényes, bepróbált, szívesen visszavárt alakítás. A 2022-ben még csak beugró koreai basszus, Jongmin Park idén is bizonyította, hogy milyen kiváló Hunding (és Fafner).

Újoncként lépett fel a német dalénekesek lírai tenorjával gazdálkodó, de hőstenoros attitűdű dán Magnus Vigilius, aki három évvel ezelőtt a világjárvány miatt közönség nélkül lezajlott „mini” Wagner-fesztivál egyik online közvetített koncertjén szerepelt először a Müpában. A kétség nélkül nagy nemzetközi karrier előtt álló, lábsérülése miatt kerekesszékbe kényszerült Láng Dorottya hősiesen bevállalt debütálása Waltrauteként a korlátozó körülmények ellenére is bravúrosan sikerült. A német bariton, Birger Radde személyiség tekintetében az eddigi legkomolyabban vehető Gunther, Johan Schinkler pedig mint Hagen igyekezett karaktere és basszusa teljes erejét latba vetni, hogy legendás szerepköri elődei nyomába léphessen. A visszavonulóban lévő Matti Salminennek, Eric Halfvarsonnak és Kurt Rydlnek azonban egyelőre nem nagyon akad vetélytársa.

Fotó: Posztós János, Csibi Szilvia/Müpa  

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.