Az örökkévalóság megörökítése – Kevély Flóra Judit és Kóthay Katalin Anna könyvéről

A kiállításhoz kapcsolódóan megjelent egy gazdagon illusztrált kötet is, amelyben tanulmányok olvashatók a két kurátor, Kóthay Katalin Anna, a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteményének vezetője és Kevély Flóra Judit, a gyűjtemény munkatársa tollából.

Az egyiptomi művészet alakulását, fejlődését jelentősen meghatározta a hitélet, amelynek alappillére az uralkodó istenítése volt. A fáraót az egyik legjelentősebb isten, az égbolt, a háború, valamint a királyság védelmezője, Hórusz képviselőjének tartották, és ennek megfelelően sólyom alakjában ábrázolták. Az uralkodó legfőbb feladatának számított a Nílus partjai mentén hosszan elnyúló birodalom egységének biztosítása. Személye meghatározó jelentőségű volt a művészetek szempontjából is. Magukat a művészeket névtelen kézműveseknek tekintették csupán, az általuk létrehozott művek pedig megbízóik fényét emelték. Nagyobb megbecsülés csak az építészeknek jutott osztályrészül. Az egyiptomiak művészetéről csodálatos épületek és szobrok tanúskodnak: emlékművek, templomok, rengeteg festmény és iparművészeti tárgy. Az egyiptomi kultúrában lényeges szerepet töltött be az írás is, amelynek egyik válfaja a hieroglif írás. A domborművek és a falfestmények jelentését feliratok tették teljessé, és díszítő szerep is hárult az írásra. Az egyiptomi művészet és kultúra lényeges meghatározója a kötődés az ősi hagyományokhoz, valamint a törekvés a művek örökkévalóságára.

A Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításához kapcsolódó, Az örökkévalóság megörökítése című tanulmánykötetből kiderül: az ókori egyiptomiak világképére jelentős hatással voltak környezetük és mindennapjaik meghatározott időközönként visszatérő eseményei: a Nílus évenkénti áradása, a napkelték és a napnyugták váltakozása, az ébrenlét és alvás periodikus ismétlődése. A Nílus-völgyben élők a természetben tapasztalt ciklikus megújulás mintájára az örökkévalóságot újjászületések láncolataként képzelték el. Vallották: a világ fennmaradását a teremtés időről időre való megismétlése és a kozmosz elemeinek folyamatos megújulása biztosítja. Hitük szerint az istenek, a teremtő napisten fiának tartott uralkodó és a megigazult, a halotti rítusok által átlényegült halottak is újjászülettek az öröklétben. A megújulást isteni történetek példázták és rítusok segítették.

A két szerző megvilágítja: az újjászületés egyik legfontosabb szimbóluma a Nílus szántóföldeket megtermékenyítő és vegetációt megújító áradása volt. Az áradással, a termékenységgel szoros kapcsolatban állt Ozirisz (ő Hórusz apja), aki a mítosz szerint az istenek aranykorában uralkodott Egyiptom fölött. Testvére, Széth megirigyelte a hatalmát, ezért meggyilkolta, majd feldarabolta, és tagjait Egyiptom-szerte szétszórta. Ám Ozirisz felesége, Ízisz összegyűjtötte a testrészeket, és helyreállította férje testét. Ozirisz újjászületett a túlvilágon, és a halottak uralkodója lett. Az egyiptomiak minden évben felelevenítették ezt a történetet a mezőgazdasági munkák kezdetekor, az áradás visszahúzódását követően megtartott Ozirisz-ünnepen. Az ünnepi rítusokkal céljuk Egyiptom termőföldjeinek megújítása volt a bőséges termés és az ország jóléte reményében. Ozirisz újjászületése ugyanakkor a túlvilági megújulásnak is mintája volt: a megigazult halottak követői lettek az istennek, és osztoztak a sorsában.

A tanulmányírók kifejtik: a modern művészetben a műalkotások esztétikai, érzelmi, erkölcsi, ideológiai, politikai tartalmakat fogalmaznak meg. Céljuk, hogy elgondolkoztassák a befogadót, a nézőt, az olvasót, és önreflexióra késztessék. A művész számára az alkotás ma az önkifejezés eszköze, amely nagy szabadságot biztosít neki az alkotás folyamatában. A híres művészeket a közönség név szerint ismeri, lelkesedik érte vagy éppen elutasítja, kíváncsi magánéletére is.

Az egyiptomi művészetben az alkotó, az alkotás és a befogadó kapcsolata lényegesen eltér ettől a mintától – írja a két szerző. – A műalkotások legnagyobb része mágikus-rituális céllal készült, és elválaszthatatlan volt attól a kultikus környezettől (templomtól, kápolnától, sírtól, koporsótól), amelyet díszített, vagy amelynek részét alkotta. Egy-egy ilyen kultikus térben az épület, a díszítés és a kultusztárgyak közösen töltötték be a feladatukat, és szorosan kapcsolódtak az ott bemutatott szertartásokhoz, a recitált szövegekhez és az azokat kísérő mozgásokhoz, gesztusokhoz. Az emberek többsége azonban nem vett részt ezeken a szertartásokon, és az alkotásokat sem látta. Bár az elit számára díszített sírokat rendszeresen felkeresték a családtagok és a zarándokok, ők is csak a síroknak a halotti kultuszt kiszolgáló felső részét látogathatták.

A tanulmányok írói kiemelik: az ókori Egyiptom monumentális kőépületei és szobrai, a templomok fémszobrai és rituális eszközei, valamint a sírokban elhelyezett amulettek, edények, figurák, ékszerek és koporsók tanúsítják, milyen gazdag volt az ország faragható kövekben, fában, nemesfémekben, drágakövekben és pigmentalapanyagokban. Az egyiptomi anyaggazdagság már az ókorban is legendás volt. Az Amarna-levelek a Kr. e. 14. század közepén kelt, ékírással írt agyagtáblák, amelyek Egyiptom akkori fővárosából, Ahet-Atonból (El-Amarna) kerültek elő. Ez a diplomáciai iratgyűjtemény III. Amenhotep és IV. Ekhnaton fáraók idején íródott, és az ókori Közel-Kelet államaival folytatott hivatalos levelezést tartalmazza. E levelek egyikében Egyiptomot olyan államként írják le, „ahol az arany bőségesebb, mint a homok”. Ez a kivételes anyagbőség tette lehetővé, hogy a birodalomban létrehozzák és berendezzék az örökkévalóság földi helyszíneit, a templomokat és sírokat, amelyek máig dacolnak az idővel.

Az egyiptológus szerzők állítják: a kitermelt nyersanyagok sokszor rituális felajánlás tárgyai lettek. Az ásványok és a fémek bemutatása az isteneknek nemcsak ajándékozás volt, hanem védelmező és megtisztító hatással bíró cselekedet is, amely az isteni jelenlétet és a kozmikus rend megújulását szolgálta. „Mindez jól mutatja, hogy az egyiptomiak számára a nyersanyagok nem pusztán gazdasági erőforrások voltak. A kövek, fémek és ásványok a természet és az isteni világ határán helyezkedtek el: a föld mélyéből származtak, de az istenekhez tartoztak. Kitermelésük ezért egyszerre volt technikai feladat, állami vállalkozás és vallási cselekedet. A király azzal, hogy templomépítkezései során a természet anyagait felhasználta, újrateremtette a kozmoszt, azaz biztosította a teremtés fennmaradását.”

A művészek munkáját megbecsülték Egyiptomban. Patrónusuk, Ptah isten egyben teremtő isten is volt. Ez arra utal, hogy az egyiptomiak hasonlóságot láttak a teremtés és a művészek, kézművesek alkotótevékenysége között. Társadalmi helyzetük különböző volt. A legképzettebbek királyi és templomi műhelyekhez tartoztak, és templomok, a királysír vagy a palota számára alkottak. Emellett magánmegrendelők számára is vállalhattak munkát. A hierarchia legmagasabb fokán a szobrászok álltak, akik valószínűleg a legtehetősebbek voltak a művészek között. A királyi munkák felügyelői vagy az olyan címet viselő művészek, mint a szobrászok elöljárója, akár közvetlen kapcsolatban is lehettek az uralkodóval. Az ő feladatuk volt a kompozíciók megtervezése. Magasan képzett írástudó művészek voltak, sokan közülük papi címet is viseltek, és rituális tudással rendelkeztek.

Ilyen királyi művész volt Irtiszen, aki a Középbirodalom elején (Kr. e. 21. század) élt, és a kézművesek elöljárója, írnok, szobrász címet viselte. Sztéléjén utal arra a titkos intellektuális és rituális tudásra, amelynek vezető művészként a birtokában volt: „Ismerem az isten szavának (= a hieroglifáknak) a titkát, az ünnepi rituálék rendjét. (…) Művész (hemut) vagyok, aki kiváló mesterségében, aki azáltal jutott a csúcsra, amit megtanult. Ismerem (…) az arányok helyes kimérését, a faragást és a vésést, ahogyan az kiemelkedik vagy bemélyed (= az alacsony és mélyrelief-technikát), és ismerem a testrészek helyét (= ábrázolási módját). Ismerem a férfialak járását, a női alak léptét, és azt, hogyan kell sok madarat ábrázolni. Tudom, hogyan hajol meg az, aki lesújt az egyedül ábrázolt ellenségre, azt, ahogyan annak szeme a másikra pillant, és azt, hogyan kell a megkötözött ellenség arcát félelemmel megtölteni. Ismerem a vízilovat szigonyozó kar felemelkedését és a futó megérkezését. Tudom, hogyan kell készíteni a festékeket, az anyagokat, amelyekből készültek, úgy, hogy se tűz ne tudja megégetni, se víz ne tudja kimosni azokat.”

A tanulmánykötet szerzőinek átfogó ismertetéséből kiderül: a durva vésésű sztélé a késő Középbirodalom idején (Kr. e. 18. század) készült, egy olyan időszakban, amelyre a művészi ábrázolás sokszínűsége volt jellemző. A korszakban nőtt a magánmegrendelők, vásárlók részére készített emlékek (sztélék és szobrok) száma. A minőségükben változatos darabok tulajdonosainak társadalmi és vagyoni helyzete különböző volt. A kevésbé tehetős sztélétulajdonosok közé tartoztak azok a művészek is, akiknek a kompozíciók megtervezésében kevés szerepük volt, elsősorban a művek kivitelezésében vettek részt. Ilyen művész lehetett Ameni is, akinek neve nem művészi tevékenysége miatt maradt fenn, hanem azért, mert sok más munkatársához hasonlóan halotti emléket állított. A sztélén látható alakján azonosíthatók a Középbirodalom végéről származó ábrázolások sajátos jegyei: a kis fej, a keskeny váll és csípő, a vékony láb és az izomzat nélkül ábrázolt test. Az alak kidolgozása elnagyolt, a részleteket nem jelezték. A kompozíció egyszerű: az álló, imára emelt karú figurán túl semmilyen más képi alak nem jelenik meg a sztélén. A sztélét véső személy láthatóan a szerényebb képességű alkotók közé tartozott.

Ameni az előrajzoló (egyiptomiul „a körvonalak írója”) címet viselte. Ők sokszor csapatban dolgoztak. Feladatuk a falak, sztélék, szoborfelületek körvonalainak felvázolása volt. A kontúrokat a munka következő fázisában a mesterek megerősítették vagy módosították, majd következett az ábrázolások részletekkel való megtöltése és festése. A domborművek esetében a festést megelőzően a szobrászok a körvonalak mentén kifaragták az ábrázolást. A szobrok faragását is hasonló körvonalak segítették.

Az Örökkévalóság megörökítése című kiállítás és az ahhoz kapcsolódó album az egyiptomiak által „az örökkévalóság házainak” nevezett templomok és sírok számára készített alkotásokból mutat be válogatást. Ezeket a tárgyakat ma műalkotásként őrzik a múzeumok, de egykor azzal a céllal hozták létre őket, hogy mágikus-rituális erejükkel segítsék az isteni és a földi világ közötti kapcsolat megteremtését, illetve biztosítsák az elhunytaknak az örökkévalóságban való fennmaradását. Így a mai ember számára nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem az egyiptomiak világképéről is tanúskodnak.

Fotó: Szépművészeti Múzeum

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.