Az öröklét őrei – Az első kínai császár agyagkatonái

A kiállításon nyomon követhetjük a Qin (Csin) állam felemelkedését a Zhou (Csou) -korban, a Kr. e. 221-ben császárságot létrehozó Qin-dinasztia működését, végül a kínai államiság alapjait megszilárdító Han-dinasztia négyszáz éves történetét.

A tárlatot kísérő album Bevezetés az ókori dinasztiák régészetébe című tanulmányában Fajcsák Györgyi, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum igazgatója felidézi: több mint ötven évvel ezelőtt, 1974 tavaszán parasztok bukkantak rá a világ talán legjelentősebb régészeti leletanyagára, az első kínai császár sírját védelmező agyaghadsereg katonáira. Az életnagyságú, egyénített arcvonásokkal megformált, szabályos hadrendben eltemetett égetettagyag katonák ezrei máig a kínai régészet legismertebb leletei. Bemutatásuk a világon mindenütt hatalmas tömegeket vonz, hiszen Kína történelmének egy meghatározó korszakáról, a Kínai Császárság megszületéséről, és az első császár, Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) koráról mesélnek ezek az alkotások.

A tanulmányíró leszögezi: Kína Kelet-Ázsia évezredek óta virágzó civilizációja, amelynek saját elnevezése: Középső Birodalom. Régészeti leletekkel igazolható dinasztikus történelme a Kr. e. 2. évezred elejére nyúlik vissza. A Sárga-folyó medencéjében megjelenő államok fejlett földműveléssel, kifinomult kézművességgel, fallal körülvett városokkal és kiépített államszervezettel rendelkeztek. A legelső kínai dinasztia, amelynek az írott forrásokból és a régészeti anyagból is igazolható a létezése, a Shang- (Sang-) vagy Shang-Yin (Sang-Jin) -dinasztia volt. E korban a tárgykultúra legjellegzetesebb vonása a bronz használata és a bronzöntés technikájának magas szintű ismerete volt. A vallásos rítus középpontjában az ősök tisztelete és a nekik bemutatott áldozat állt. Az ősök jóindulatát, valamint a folyók és a hegyek kegyét imával, bor- és gabonaadományokkal, ember- és állatáldozattal igyekeztek elnyerni. Legfőbb úrként Dit (Tit) vagy Shangdit (Sang-ti) tisztelték, aki a háborúk, a betakarítás és az időjárás ura is volt. Az ősök tisztelete szorosabbra fűzte az élők közötti rokoni szálakat, ugyanakkor a gyermeki tisztelet és függés az apa-fiú kapcsolat halálon átívelő rituális formáit, a kínai társadalom alapvető szerveződését is előrevetítették. A régészeti leletanyagok alapján megállapítható: a Shang-kor többközpontú, fejlett civilizációjú kor volt, melynek mindegyik virágzó kultúrája elsajátította a bronzkészítés technikáját, de vallási hiedelmeik és szertartásaik különbözőek lehettek.

A Shang-dinasztiát legyőző Zhou-dinasztia két nagy korszaka a nyugati Zhou-kor (Kr. e. 1050–771), valamint a keleti Zhou-kor (Kr. e. 771– 221). Az előbbi idején a főváros a mai Xi’an (Hszian) környékén volt, az utóbbi alatt pedig jóval keletebbre feküdt, a mai Luoyang (Lojang) területén. A győztesek nem vették át a Shangoktól a jóslócsontok használatát, de megőrizték a bronzedények készítésének gyakorlatát és technikáját, valamint erős kapcsolatot ápoltak az északi és a délnyugati területek kultúráival, ezt tükrözik a fennmaradt kerámiák és bronztárgyak is. A Shang-dinasztia Shangdi-tiszteletét a Zhou-korban felváltotta a Tian, az Ég tisztelete. A Zhou-kor fontos írott forrásai a Shang-dinasztia pusztulását és a Zhou-kor történetét dokumentáló Shujing (Su csing; Írások könyve), a Kr. e. 600 körülre datálható Shijing (Si csing; Dalok könyve), valamint a bronzedények feliratai. A korszak régészeti leletei azt mutatják, hogy a kínai kultúra számos eleme folytonosságról tanúskodik: megmaradt a szertartási bronzedények és a jádetárgyak használata, valamint a harci kocsik és a tőrbalták alkalmazása a harcászatban. Északon virágoztak a különféle filozófiai iskolák, ugyanis minden állam irányítói elméleti segítséget kerestek a politikai problémák megoldására. Ehhez óriási szükségük volt a filozófusokra, akik rendszerint államminiszteri pozíciót töltöttek be az uralkodók mellett. Konfuciusz (Kr. e. 500 körül) és Menciusz (Kr. e. 4. század) tanai, a konfuciánus gondolkodás azt képviselte, hogy mindenki a társadalmi helyzetének megfelelő magatartást sajátítsa el és azt kövesse. A stabilitáshoz hierarchiára van szükség, ami erényes példamutatással és erkölcsi buzdítással teremthető meg. Egy másik meghatározó filozófiai iskola, a legisták vagy törvénykezők iskolája (Shang Yan és Shen Buhai, Kr. e. 4. század; Han Feizi, Kr. e. 280–233) viszont a törvényekkel, a büntetések és jutalmazások alkalmazásával kívánt kormányozni. A Zhou-kor elején az uralkodók még vérrokonok voltak. A korszak végére azonban a vérségi kapcsolatot felváltotta az uralkodásban részt vevő elöljárók, a hivatalnokok alkalmazása. A hitet illetően a Zhou-korban az ősök tisztelete mellett megnőtt a varázslás és a szellemekbe vetett hit jelentősége.

Fajcsák Györgyi tanulmányából kiderül: a hadakozó fejedelemségek korának állandó összecsapásai a Kr. e. 3. század végén a fejedelemségeket maga alá gyűrő Qin állam győzelmével fejeződött be. Ennek uralkodója Kr. e. 221-ben új néven, Qin Shi Huangdi, a „Qin-dinasztia első császára” néven lépett be az új korszakba. A szerző rámutat: nagy jelentősége lett az új uralkodói címnek (huangdi), hiszen e megnevezésben – és a leírására használt kínai írásjegyekben – a legfőbb uralkodói címet alkották meg: egyesült benne a három huang (Fuxi, Shennong és Suiren vagy Nüwa kultúrhéroszok) hatalma, illetve az öt di, az öt égtáj legfőbb urának hatalma. Qin Shi Huangdi e cím felvételével megalapította azt a kínai császárságot, amely több mint kétezer éven át, egészen 1911-ig fennállt.

Fajcsák Györgyi megállapítja: Qin Shi Huangdi hegemón törekvései nem arattak osztatlan sikert. A birodalomegyesítő császár és a helyi érdekek képviselői állandó érdekellentétben álltak egymással. Az erős központosított birodalmat létrehozó uralkodó személyét később a konfuciánus alapokon álló kínai hivatalnokvilág a hataloméhes, autokrata imperátor alakjával kapcsolta össze, aki ellen többször is merényletet kíséreltek meg.

Qin Shi Huangdi összekötötte a hatalmas birodalom egymástól távoli pontjait, korszerűsítette az úthálózatot, egységesítette a szekértengelyek méretét. Megerősítette, valamint meghosszabbította az északi nomádok betörései ellen a kínai fejedelemségek által emelt falakat. Ebből a védelmi vonalból alakult ki a nagy fal, amely választóvonalat jelentett az északi nomád népek és a földműves Kína között. A nagy fal, kínai nevén a „tízezer li hosszú fal” a Zhili-öböltől a belső-ázsiai Jiayuguan városig ívelő, több ezer kilométer hosszú védelmi vonalként részleteiben már a Kr. e. 7. századtól létezett. A több rövid szakaszból álló védvonalat Qin Shi Huangdi császár összekötötte, megerősítette, továbbá kiegészítette őrtornyok láncolatával. Legfontosabb újítása azonban a nagy falon működtetett őrszolgálat és a jelzőhálózat megteremtése volt, amellyel nagy távolságra is gyorsan lehetett hírt küldeni.

A tanulmányból kiderül: a császárt városnyi méretű sírkertjében, a Fekete ló-hegy tövében temették el; ez a vidék hagyományosan a Qin-uralkodók temetkezési helye volt. A sír építése már trónra lépésekor megkezdődött, és több mint harmincnyolc éven át folytatódott, tehát nem készült el a haláláig. Az építkezésen több mint hétszázezer ember dolgozott, többségük rabként vagy elítéltként. Qin Shu Huangdi a kínai fejedelemségek leigázása után rengeteg embert vezényelt a sír építésére. A sírkomplexum egy, a halott számára épített valódi városként számos sírt foglal magában. A császársír központi része máig feltáratlan, de a sírkertben a kínai régészek már hatszáz sírt kiástak az elmúlt ötven év során. E sírok közé tartozik a császár hadseregét (katonáit és parancsnoki egységét) rejtő három régészeti árok is. A kínai császár agyaghadseregeként ismert lelet 1987-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A sírkert teljes területe 56,25 négyzetkilométer, ez az egyik legnagyobb a kínai császársírok között.

Bagi Judit sinológus, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum munkatársa Határmenti történetek – A halhatatlanná válás útjai a szellemfaltól a kínai Nagy Falig című tanulmányában emlékeztet rá: Qin Shi Huangdi (Kr. e. 259–210) éppen ötödik birodalombejáró útján járt, amikor váratlanul elhunyt. Uralkodása alatt (Kr. e. 221–210) többször küldött az öröklét elixírjét kutató felfedező expedíciókra hajókat, fiatalokkal a fedélzetükön. Ezek a hajók, ahogyan az a taoista szövegekből ismert, a Keleti-tengert átszelő nyolc taoista halhatatlan hajója, a mind a mai napig szent helyként tisztelt, mitikus Penglai-szigetet szerették volna elérni, abban a reményben, hogy ott rábukkannak a halhatatlanság elixírjére. A hajóút sikerességéért Qin Shi Huangdi étel- és italáldozatot mutatott be az ősöknek és a tenger istenének, támogatásukat kérve. Ám az uralkodó végül nem találta meg a halhatatlanság elixírjét. Sírjában több ezer főt számláló cseréphadserege őrzi túlvilági birodalmát, míg a föld felszínén a mai Kína északnyugati régiójában álló nagy fal hirdeti birodalomegyesítő tetteit. Az építkezés során sokan odavesztek, s a legendák szerint a nagy falba temetett emberi csontok is erősítették az építményt. A tanulmányíró egy modern kori kínai mondást idéz: „Aki nem járt a kínai Nagy Falon, nem is igazi hazafi.” A repülő sárkány módján tekeredő óriási fal hírét nyugati utazók vitték el a világ számos országába, Kínában pedig nemzeti szimbólum lett.

Bagi Judit megvilágítja: az 1850-es éveket követően, amikor gőzhajóval és vonattal már könnyebb volt kontinenseken átívelő utazásokba belevágni, a magyar utazásirodalomban is szép számmal találjuk nyomát a nagy fal valamelyik szakaszát felkereső Kelet-kutató honfitársaink élményszerű leírásainak. 1879-ben gróf Széchenyi Béla (1837–1918) vezetett keleti expedíciót, Lóczy Lajos geológus (1849–1920) és Kreitner Gusztáv (1847–1893) térképész ekkor csodálhatták meg a kínai nagy falat. Hopp Ferenc, a róla elnevezett budapesti ázsiai művészeti múzeum alapítója 1883. április 15-én, miután Tianjinből (Tiencsin) öszvér vonta kordén megérkezett Pekingbe, hordszékkel feljutott a kínai nagy fal Nankou-hágó mentén tekeredő szakaszához. Így írt élményeiről: „Nagyon megerőltető és hideg utazást tettem a hágón keresztül, de kár nem ért, és 15-én délután három órakor Kína történelmi falainál találtam magamat. A véletlen odahozott egy fényképészt, aki tanulmányi felvételeket készített. Megragadtam az alkalmat, és magamat a Nagy Falnál igen válogatott társaságommal – szamár- és tevehajcsárokkal, taligásokkal, kis kínai népséggel, szolgáimmal, ládákkal, szamarakkal, öszvérekkel – együtt lefényképeztettem. Megvárom ezeket a képeket, hogy azután folytathassam vándorutamat.” A tanulmányíró megemlíti többek között Felvinczi Takács Zoltán (1880–1964) Kelet-kutatót, művészettörténészt, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum első igazgatóját is. Ő mondta: „Bármily távol estünk ősi kultúránktól, bármennyire beolvadtunk Európába, gyökereink mégis Ázsiába nyúlnak.”

Bagi Judit megismertet bennünket Wang Zhaojun (Kr. e. 51–15) hercegnő történetével is. Ő a kínai történelem négy nagy szépségének egyike, aki a nyugati Han-dinasztia idején élt. A Wang Zhaojun átváltozástörténete című elbeszélés azt meséli el, hogyan lett a császári palota mellőzött udvarhölgyéből a hanokkal folyamatosan hadban álló xiongnu (hsziungnu) vezér, Huhanye megbecsült felesége, aki önfeláldozásával évtizedekre békét hozott a Han-dinasztia és az északi hunok közé, megmentve ezzel sok ezer ember életét. Drámai hőstette a Tang-kori költészet egyik legtöbbször megénekelt témája volt.

A kínai civilizációval és régészettel elmélyültebben foglalkozók, valamint a téma iránt érdeklődők számára nemcsak a kiállítás, de a hozzá kapcsolódó impozáns album is bizonyára kivételes élményt nyújt. A tárlat és a könyv hozzásegíthet bennünket ahhoz is, hogy alaposabban megismerjük a magyar–kínai kulturális kapcsolatok történelmi gyökereit.

Fotó: Pallós Tamás 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.