Az örvendezés vasárnapja

Dávid kiválasztásának történetében elhangzik egy mondat, amely az Úr szava Sámuelhez, és mély mondanivalót hordoz magában, mert valahol az élet értelmét fogalmazza meg: „Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16,7).

Mennyi felesleges erőlködéstől tudnánk megszabadulni, ha hittel fogadnánk a Szentírás eme szavait, és nem a mások tetszését keresnénk. Van valaki ezen a világon, aki látja a szívemet, a törekvéseimet, aki igazán ismer engem. Ő már látja bennem a lehetőségeket, amikor én még nem is sejtem. Mint ahogyan látta Dávidban is, amikor még senki más rajta kívül. Sámuel, Isten embere is csak akkor keni fel Dávidot az Úr sugallatára, amikor a szeme elé kerül. Nagyon fontos pillanat ez, mert önmagunkban és másokban is csak Isten segítségével tudjuk felismerni azt a kincset, amit a Teremtő az emberek szívébe rejtett.

A felbecsülhetetlen érték bennünk van, csak már megszoktuk, ezért nem ismerjük fel és nem is foglalkozunk vele. Azokat a dolgokat tartjuk sokra, amikért sok pénzt fizettünk, amik a külső szemlélő számára fontosak. Az igazság azonban éppen az, hogy mindazt, ami valóban értékes az életben, ingyen kapjuk: a hitünket, a reményeinket, a családunk, gyermekeink, barátaink és hazánk iránt érzett szeretetünket, az értelmünket, a lelkünket, a testünket, az álmainkat, ambícióinkat, intelligenciánkat. Mindezek a felbecsülhetetlenül nagy értékeink ingyenesek, és a szívünkben, vagyis a bensőnkben hordozzuk őket. „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” Tehát mindazt, amitől igazán emberek tudunk lenni és boldogok.

Dávid életpéldája erről tanúskodik. Sikeres uralkodó lesz, és ennek egyik oka éppen az, hogy bensőjének világát, Isten iránti szeretetét, barátságát Jonatánnal, Saul király felkentségét értéknek tartotta, és a helyén kezelte az ambícióit, a sikereit.

Az evangéliumban a vak meggyógyul és látni kezd, s ezzel együtt egyfajta szembenállással találkozik. Hasonló dolog történik a mi életünkben is, ha megnyílik a szemünk arra, hogy a felbecsülhetetlen kincsekre fordítsuk a figyelmünket. Annak ellenére, hogy a környezetünk egészen mást sugall. A házunk leéghet, az autónk tönkremehet, a vállalkozásunk kudarcba fulladhat, de ezek mind pótolhatók, bár sokat fizettünk értük. Ám a másoktól kapott szeretet, igazi énem értékességének felismerése, a gyermekek tekintete és még megannyi minden pótolhatatlan kincs, amit csak az Úr lát és mindazok, akik engedik, hogy az Úr segítse őket így látni.

Nagyböjt negyedik vasárnapját – amely ennek a szent időszaknak a felénél van – laetare, vagyis örvendező vasárnapnak nevezik a szentmise kezdőéneke miatt: „Örvendezz, Isten népe! Gyűljetek össze mind, akiknek kedves az Úr ügye” (Iz 66,10). Legyen kedves számunkra az Úr ügye, mindaz a felbecsülhetetlen érték bennünk és másokban, amely a közelgő húsvéti misztérium kegyelmeiből fakad.

Bátor Botond OSPPE