Az összekulcsolt kezek erejében bízva – Interjú Fekete Szabolcs Benedek kinevezett segédpüspökkel

– Hogyan fogadta a püspöki kinevezés hírét?

– Pár nappal a kinevezés előtt hívtak a nunciatúráról, és kérték, hogy utazzak fel Budapestre. Sejtettem, hogy valami fontos, bizalmas ügyben keresnek, de egy percig sem gondoltam arra, hogy püspöki kinevezésről lesz szó.

– Hogyan élte meg azt a pillanatot, amikor értesült a Szentatya döntéséről?

– A kérdésre, hogy vállalom-e a megbízatást, teljesen megilletődtem. Látta is rajtam a nunciatúra ügyvivője. Mondta, hogy ne válaszoljak egyből, hanem bátran menjek le a kápolnába imádkozni. Ez nagy segítségemre volt.

– Mi zajlott le a szívében?

– Ahogy az emeleti szobából mentem le a kápolnába, sok nem és rengeteg észszerű kifogás merült fel bennem. Amikor beléptem a kápolnába, és letérdeltem az Oltáriszentség előtt, szíven ütött a Szűzanyát ábrázoló ikon. 

S miközben még sorjáztak bennem az ellenérvek, hogy miért nem vagyok alkalmas a feladatra, a Szűzanyára tekintve a Magnificat szavai jutottak eszembe, és a nemek kisimultak, igenné változtak.

– Sokan gratuláltak?

– Miután hivatalossá vált a hír, az a benyomásom támadt, hogy diszpécsernek neveztek ki: állandóan csörgött a telefonom. Jó volt megtapasztalni, hogy sokan együtt örülnek velem, biztatnak és szurkolnak nekem.

– Mit hoz magával a családjából?

– Ha a családomra, a gyermekkoromra gondolok, az egyszerűség és a szegénység jut eszembe. Ma már hihetetlenül hat, de emlékszem, amikor ritkán narancsot ettünk – hárman voltunk testvérek, én a legkisebb –, egyszer kivételesen három gerezd jutott nekem. Tisztes szegénységben éltünk. De annak ellenére, hogy minden ki volt centizve, boldog gyermekkort mondhatok magaménak. A szüleim mindketten munkások voltak, nagyon sokat dolgoztak. Munkaidő után legtöbbször még folytatódott a nap, kimentünk velük a földekre, a szőlőbe.

Amit örökségül kaptam, az a tisztességgel, becsülettel ellátott munka szeretete. Nekik köszönhetem a munkabírásomat.

– A bencés iskolaévek mennyire voltak meghatározóak az életében?

– Szerettem a Győrben töltött éveket. Nekem még szerencsém volt, hiszen abban az időben sok bencés tanított minket. Az iskolában közel negyvenen voltunk egy-egy osztályban, s mindegyiknek az osztályfőnöke és a prefektusa bencés szerzetes volt. Jó visszaemlékezni arra, hogy figyelemmel és tisztelettel hallgattuk őket. Sok mindenkinek a példája van előttem. Például Jáki Teodózé, akit sokszor mintha nem vettünk volna elég komolyan. Szava járása volt, énekórán gyakran hallottuk tőle: ha valamit ajándékba kapunk, egy jó magyar azt mondja: Köszönöm szépen! De

ha azt szeretnénk, hogy az édesapánk is büszke legyen ránk, akkor azt mondjuk: Isten fizesse meg!

– A papságra Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben készült. Hogyan tekint vissza azokra az évekre?

– Tanulmányaimat tekintve a legboldogabb éveket éltem meg a szemináriumban, illetve egyetemistaként a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. Annyira jó volt az évfolyam, hogy félévente mind a mai napig összejárunk. Ez nemcsak a baráti kötelékek megtartása miatt fontos, hanem azért is, mert a találkozók folyamatosan tükröt tartanak elénk, láthatjuk, miben és hogyan változunk. Az évfolyamból nem mindenki lett pap, de mindenkivel jó kapcsolatot ápolunk. Bíró László püspök, akkori rektorunk is eszembe jut, akit azóta is évente felkeresünk az egykori évfolyamtársaimmal. Több volt ő mint fegyelmi elöljárónk. Igazi lelkipásztorként, spirituálisként, jó tanácsadóként figyelt ránk, és ezt teszi ma is.

Mindig hangsúlyozza, hogy maradjunk meg embernek és normálisnak – ez egy életre való feladat.

– Nyáron lesz húsz éve, hogy pap, jelenleg plébániai és irodai szolgálatot végez. Hogyan látja, mi az, ami gazdagította az eddigi úton, és amit püspökként is tovább kamatoztathat?

– Püspöki jelmondatomat János evangéliumából választottam: „Legeltesd bárányaimat!” Most már tisztán értem azt a bölcsességet, ami jelenlegi és korábbi főpásztorom kérésében megnyilvánult. Mindketten arra figyelmeztettek, amellett, hogy az irodán szolgálom az egyházmegyét, sose feledkezzek el a közvetlen lelkipásztori munkáról. Ezt a plébániai szolgálatom révén tudtam megtapasztalni, különösen a családok lelkipásztori szolgálatában. Olyan jó volt megélni, hogy a családok a plébániámon nyitottan fogadtak, azzal, hogy legyünk egymás életének részesei, osztozzunk az örömökben, és segítsük egymást a nehézségekben. Ez nagy erőt ad a hétköznapokhoz. De fontos, hogy azokra is gondunk legyen, akik közvetlenül nem tartoznak a plébániához.

Nagyon sok olyan gyermeket kereszteltem meg, aki csonka vagy rendezetlen hátterű családból származik.

Ilyenkor arra figyelek, hogy a legnagyobb örömmel fogadjam őket, és a szentséget kiszolgáltatva együtt örüljünk az istengyermekség kegyelmének. Ez meghálálja magát, amikor később a szülők is feltűnnek szentmiséken, vagy amikor az iskolában az erkölcstan helyett bizalommal teszik le a voksukat a hittan mellett.

– Miben segítette a fejlődését, hogy tizenharmadik éve irodaigazgatóként szolgál a hivatalban?

– Eleinte nehéz volt ez a száraz feladat, próbáltam lelkiséget találni benne. Idővel aztán rájöttem, hogy a munkám itt is szolgálat. Amikor nehézségeket kell megoldani, a segíteni akarás lelkületével igyekszem tenni a dolgomat. Az évek alatt ez sok falat lebontott, és a papokkal bizalmi viszonyt sikerült kialakítanom. A legtöbben megosztják velem az örömeiket, és a nehézségekben is megkeresnek.

– Eddigi szolgálata helyén segédpüspökként folytatja majd a munkát. Milyen előnyöket jelent, hogy itthon marad, és nem egy ismeretlen egyházmegyébe kerül?

– Természetesen örülök, hogy itthon folytathatom a szolgálatomat, immár segédpüspökként. Ismerem az egyházmegyét, nem kell időt töltenem azzal, hogy bemutatkozzam.

A Jóisten megadta, hogy senkivel szemben nem alakult ki bennem előítélet. Ha ezt a lelkületet továbbra is meg tudom őrizni, azt hiszem, az eddigi tapasztalatok alapján szeretettel tudom folytatni a szolgálatomat.

Az is jóleső bizalmat mutatott, hogy a kinevezési folyamat több éven át tartó időszaka alatt valamennyi pap testvér megtartotta a titkot, és semmilyen módon, még utalással vagy élcelődéssel sem hozták a tudomásomra, hogy a jelöltek közé javasoltak. A kinevezésem után pedig együtt örültek velem. Ezért hálás vagyok nekik, és köszönöm a bizalmukat.

– Mikor lesz a szentelés, és kik lesznek a szentelők?

– A püspökszentelés április 18-án, azaz húsvéthétfőn délután 3 órakor lesz Szombathelyen, a székesegyházban. Főszentelőnek Erdő Péter bíboros prímást kértem meg, azért is, mert papnövendékként mindig lelkesített, nagy tudással és alapossággal vezetett be bennünket a kánonjog rejtelmeibe. Az egyik társszentelő Veres András győri megyéspüspök, korábbi főpásztorom lesz, hiszen fiatal papként sok mindent tőle tanulhattam meg, és az ő bizalmából lettem irodaigazgató.

A másik társszentelőnek pedig Székely János megyéspüspökömet kértem meg, akinek élete és nagy szíve, mindenkit segítő embersége példaértékű számomra.

– Mivel telik majd a szentelésig tartó időszak?

– Gyors felkészüléssel, hiszen alig egy hónap van hátra, és rengeteg a gyakorlati tennivaló. De szeretnék hangsúlyt helyezni a készület lelki oldalára. Nagy örömömre szolgál, hogy Németh László, a Győri Egyházmegye székesegyházának nagyprépostja nyugdíjasként vállalta a felkészítésemet. Így pár napig csendben, őt hallgatva Győrben fogok készülni a szentelésre.

– Jól gondoljuk, hogy Győr a diákévei miatt is kedves Önnek? Hazalátogat a Könnyező Szűzanyához?

– Győr valóban nagyon közel áll a szívemhez, és a Szűzanya is. Gyermekkoromban édesanyám és nagymamám, ha tehették, minden évben elvittek a győri Könnyező Szűz Máriához. Jó volt megtapasztalni, hogy a Szűzanya szeretete és tisztelete generációkon át megmaradt.

Diákként magam is sokszor kértem égi Édesanyánk pártfogását. Ma is gyakran fordulok hozzá segítségért, hogy édesanyaként gyengéden javítson a kérésemen, és úgy terjessze Isten elé.

– Megosztja velünk, hogy most milyen kéréssel fordul a Jóistenhez?

– Nagyon röviden csak annyit kérek, hogy jó pásztor maradhassak.

– Az olvasók és az egyházmegye hívő népe hogyan tudja segíteni a további szolgálatát?

– Úgy gondolom, nagy szükség van az imádságra. A szomszédunkban zajló háború is megmutatja, hogy amikor egy édesanya a gyermekét, feleség a férjét kénytelen harcba engedni, az imádság az egyetlen és szükséges jó, amit bizalommal meg kell tennünk a békéért. Úgy gondolom, a Szombathelyi Egyházmegye területére is igaz, ami országosan jellemző: a szekularizáció, amit a világjárvány csak felerősített.

Magam az összekulcsolt kezekben, azok erejében bízom, még akkor is, ha kevés a kéz. Már nem tömegeket látok magam előtt, hanem a kevesek csodáját, azokét, akik összekulcsolt kezekkel reménykednek, bizakodnak és szeretnek.

Szöveg: Kuzmányi István

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 27-i számában jelenik meg.