Az összetartozás „cementje” a hit – Többszörös ezüstmise a passaici Szent István-templomban

Minden évben találkoznak pár napra valamelyikük plébániáján – idén a Váci Egyházmegyéből az Egyesült Államokba érkező László atyánál. A kéthetes amerikai látogatás fő eseménye volt az együtt celebrált szentmise, amelyen bemutatkoztak az ezüstmisés vendégek, hálát adva azért, hogy itt ünnepelhetnek, megköszönték a vendéglátást, és arra kérték a híveket, hogy vigyázzanak a papjukra.

A szentmisét követően a plébánia kertjében tartott agapén az egri Árvai Zoltán atya elmesélte, nem hívő családban felnőve hogyan jutott el tizenévesen a megtérésig, majd a papi hivatásig. Szülei megkeresztelték, templomba nem jártak, viszont átadták gyermekeiknek a legfontosabb erkölcsi értékeket. Életének meghatározó élménye miskolci zeneművészeti szakközépiskolás korában történt – akkor érintette meg Isten Szentlelke. A kollégium mellett volt egy templom, ahova szobatársa elhívta misére, a kántor pedig marasztalta őket. A bibliaórán megismerkedett egy házaspárral, és személyes példájuk hatására elkezdett énekkarba járni, majd Egerben is bekapcsolódott az egyházközség munkájába, hittanra és ifjúsági közösségbe járt. „Megtérésem után rohamtempóban érdeklődtem minden iránt, ami vallással és egyházzal kapcsolatos, három év alatt bepótoltam a szentségek felvételét is: 17 évesen lettem elsőáldozó, 19 évesen bérmálkoztam.”

Mivel kisiskolás korában tíz éven át tanult zenét, melynek szeretete és művelése máig elkíséri, volt benne némi bizonytalanság, hogy esetleg kántorként, zene- vagy történelemtanárként szolgáljon, de végül győzött benne a papi hivatás gondolata. A Szentírásból is kapott megerősítést a meghívástörténetek révén arra, hogy Isten őt erre az életútra szánja, és voltak családi indíttatásai is. Nagyapja gyakran mondogatta: „Kisfiam, te papnak lennél jó”; apai nagymamája pedig vallásos volt, és a tőle örökölt imakönyveket, rózsafüzéreket szívesen használta, sőt apai ágon volt egy pap rokona is. Mindezek hatására végül lemondott a zenei és a pedagógusi pályáról: „Arra vágytam, hogy az embereknek Krisztust adjam; a zenészi és a pedagógusi hivatásnál többet akartam, és úgy éreztem: a Jóistennek nem mondhatok nemet.” A hívás annyira erős volt, hogy az érettségi után a szemináriumot választotta. Pappá szentelése választóvonal lett szülei életében is: elkezdtek rendszeresen templomba járni. A zene továbbra is fontos maradt számára.

A Karcagról érkező Gulyás Zsolt atya szerint azoknak, akik a kommunizmusban nőttek fel, nem vagy csak korlátozott lehetőségük volt hittant vagy valós történelmet tanulni, így előlük nagyon sok mindent elhallgattak e téren. „Istenellenes világban éltünk, a kommunizmus ideológiája, szellemisége mélyen hatott az emberekre, hiszen az iskolákban is azt tanították, a hitüket gyakorló diákokat pedig gyakran megszégyenítették. Ennek köszönhető, hogy az ismeretek hiánya mellett még ma is létezik egy negatív sztereotípia is az Egyházzal kapcsolatban, miszerint az a sötét középkor maradványa.” Olyan alapvető hiányosságokkal találkoznak, mint például: a keresztelést kérő szülők nem tudják, mit ünneplünk pünkösdkor, sokan nem tudják elimádkozni a Miatyánkot.

Bár Karcagon kisebbségben vannak a katolikusok, több egyházi iskola működik. A Szent Pál Marista Általános Iskola 2009-ben létesült, a Mária Iskolatestvérek szerzetesrend nehéz sorsú, többnyire cigány gyerekekkel foglalkozik; a Györffy István Katolikus Általános Iskola 2015-ben az Egri Főegyházmegye fenntartásába került, itt 370 diák tanul hittant. De amíg a hittanórán szerzett ismeretből élő hit lesz, az egy nagyon hosszú folyamat.

Mi az emberi oldalt építjük, de hogy Isten mikor adja hozzá az élő hit kegyelmét, az már rajtunk kívül áll

– fogalmazott Zsolt atya, kifejtve, hogy elsősorban a gyerekekkel foglalkoznak, de közben persze próbálják rajtuk keresztül a szülőket is elérni. „Régen a család, a templom, az iskola egyet tanított; most az utóbbi kettő kezd újra összeérni, de az, amit otthonról hoznak sokan, még nagyon messze van mindettől. Mi csak magvetők vagyunk, sok mindent nem látunk, időnként elszomorodunk, mert esetleg nem tapasztaljuk meg munkánk gyümölcsét – de ez maga a misztérium, csak a Jóisten tudja, kiből mit hozunk elő. De az biztos: hatunk. Amikor imádkozni, énekelni tanítjuk a gyermekeket, akkor lassacskán, de hatunk rájuk. Ma sokaknak nincs meg az a kapaszkodója, amit a hit ad, és mi abban hiszünk, hogy amit most elültetünk a fiatalokban, az később, az élet nehézségei során talán az eszükbe jut.”

Gulyás Zsolt atya úgy látja: az itteni magyaroknak nagyon fontos az identitás megőrzése és a közösség; emberi mivoltunkhoz hozzá tartozik, kik vagyunk és honnan jöttünk, de ezt csak egy élő közösségen keresztül lehet megélni; ahogy minden egyházközösség is csak akkor élő, ha van élő közössége, ahol a hitükben élők kapcsolatban vannak egymással. Itt több órát utaznak, hogy együtt legyenek a szentmisén, és hozzák ételeiket is; mert az agapé, az együtt étkezések során és a kötetlen beszélgetésben erősödnek a kapcsolatok. „Ezt érzem feladatnak és kihívásnak; itt erősebb a magyarság megtartó ereje, de hit nélkül ez sem megy.”

A Hatvanban szolgáló Kecskés Attila atya elárulta: bár minden szemináriumi évfolyamban vannak találkozók, de köztük különlegesen szoros, baráti a kapcsolat. „Arról, hogy kik kerültünk össze 25 évvel ezelőtt, nem mi döntöttünk: mi jelentkeztünk, püspökeink az egri szemináriumba küldtek. Mi akkor még nem tudtuk, amit a Jóisten már igen: hosszú távon is számíthatunk egymásra. Ezt később felismertük, és azóta ragaszkodunk egymáshoz. Az együtt töltött hat év alatt összecsiszolódtunk. Sok szálon bogozódott össze az életünk, ami összekapaszkodást eredményez.” Ez összecseng papi jelmondatával – „Barátaimnak mondalak benneteket” –, mellyel kapcsolatban kifejtette: biztos benne, hogy Jézus ezt tényleg komolyan gondolja. Az Ő barátsága és a papi barátságok, a szeretetközösség tartotta meg a papságban őt is, hisz „papnak csak pap lehet igazából a közössége”.

A szekularizáció döbbenetesen erodálja a közösségeket, őket pedig gyakran áthelyezik, ezért számára a legnehezebbek ezek a váltások. „Viszont egymás között mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Minden összeköt bennünket, sokszor a lelkipásztori szolgálatban megélt kudarcok, fájdalmak még közelebb visznek egymáshoz, hisz hasonló nehézségeket élünk át, amit egymás között tudunk feloldani. Épp tegnap beszélgettünk erről: van, amit el kell engedni, nem tehetjük magunkat tönkre. Ahol tehát a közösségben van igényesség, ott szárnyakat kapunk; ahol nincs, ott nekünk kell szárnyakat adni, de az sokkal nehezebb.” Elmondta, hogy ő már járt tengerentúli magyar szórványközösségben, Los Angelesben; szerinte

megható, mekkora távolságot tesznek meg a hívek, akiket nemcsak a hitük, hanem a nemzethez való tartozásuk is összeköt, hogy együtt töltsék az Úr napját, családjaikkal, az utánpótlást jelentő fiatalokkal.

Az erdélyi Popa Péter atya először az előző passaici plébános, az ugyancsak nagyváradi származású, néhány éve elhunyt Vass László atyára emlékezett, majd elmondta: 22 éve Svájcban él, tíz évig magyar, azóta csak svájci pasztorációban vesz részt. „Amilyen a pap, olyan a közösség; amilyen a közösség, olyan lesz a pap is” – misén elhangzott gondolatát kifejtve így fogalmazott: a pap nem tud misézni közösség nélkül. A covidjárvány alatt ugyan megtették, de szenvedés volt számukra, bár tudták, hogy a hívek szempontjából volt értelme.

Egymásra vagyunk utalva, egy hajóban evezünk, amiben mindenkinek megvan a szerepe; és ha azt mindenki jól csinálja, abból harmónia lesz. De ha ezt nem fogjuk fel, és egymás ellen dolgozunk, akkor nincs jövőnk; és ez nemcsak a magyarokra, hanem az egész Katolikus Egyházra vonatkozik.

Nyugat-Európában egymás szerepét akarják felvenni, egymással versengenek az emberek és az egyházak is, amire az ő válasza: rendben, legyen versengés, de abban legyen, hogy ki tud jobban szolgálni. „Az Eucharisztia teremti a közösséget, és a közösség teremti az Eucharisztiát; egyik nincs meg a másik nélkül. Nagyon fontos vigyázni a papra és egymásra, mert ezzel építjük egymást és a közösséget. Figyeljünk egymásra, fogadjuk el és támogassuk egymást. Időnként vitatkozhatunk, de együtt kell mennünk előre. A szórványban pedig ez még inkább igaz. A magyarság nagy dolog, az összetartozás is az, de annak igazi ereje, cementje a hit. Ha az megvan, és azt közösen ápoljuk, nem lesz gond a magyarsággal sem. Még azt is merném mondani, hogy ez felekezeteken túl is igaz.”

Saját tapasztalata alapján úgy látja, hogy a diaszpóra magyarság nagyon fél az asszimilációtól, pedig az asszimiláció és az integráció nem ugyanaz: utóbbi együttműködést és beilleszkedést jelent a saját identitás megtartásával. „A hit túlmutat a magyarságon, mert a Jóisten felemel, felértékel és továbblendít. Ha ezt felismerjük, a diaszpóra megmarad.”

A Szendrőből érkező Szűcs Zsolt atya elárulta: négy év után egy évet kihagyott a papi szemináriumban, így őt egy évvel később szentelték pappá, ezért ő még csak „ezüstdiakónus”. Az aznapi olvasmányhoz kapcsolódóan (a Mózes mellett ülők tartják a kezét, hogy ő a lényegre, az imára tudjon koncentrálni) kifejtette: a papok nagyon hálásak a segítőkért, s ennek jeleit látja ebben a közösségben is, hiszen Laci atyának nagyon sok segítője van, akik sok feladatot levesznek a válláról. „A papoknak is nagy szüksége van a hívők hitére, mert az minket is megerősít. Nagyon örülök, hogy messze az anyaországtól így őrzik hitüket és ápolják hagyományaikat; ez megerősítést jelent számunkra is.”

Emlékeztetett: Magyarországon egyre kevesebb a papi hivatás, így a plébániákon is egyre kevesebben szolgálnak. Tavaly neki is még volt káplánja, de most már egyedül van, a hozzá tartozó tizenhat faluból tízben tart misét, egy helyen állandóan, a többiben csak rotációban. „Ahova csak kéthetente jutok el, ott nincs rendszeresség. Ahogy nő a paphiány, a világi munkatársak szerepe felértékelődik, mert általuk a vasárnap megszentelése biztosított, még akkor is, ha nincs szentmiseáldozat.” Ezek a segítők a plébános javaslatára, a képzés elvégzése után, az érsek megbízásából istentiszteleteket és imádságot vezethetnek, igeliturgiát tarthatnak és áldoztathatnak. Sokaknak ez nagy áldozat, különösen, ha családosak, vagy esetleg hétvégén is dolgoznak, ugyanakkor nagy szükség van rájuk. Rajtuk kívül más plébániai munkatársakra is szükség van, például irodai munka, pályázatírás, pénzügyek intézése terén. Ezen feladatok miatt a papi szolgálat nagy része nem lelkipásztori munkával telik: „Ahogy egy elöljáróm megfogalmazta: a szükséges dolgaink megelőzik a fontosakat. De jó lenne már papnak lenni...” – mondta, hozzátéve: a patersoni püspök atyával beszélgetve az volt a benyomása, itt nem érződik annyira a paphiány.

A szentmise utáni kerti ünneléskor az atyák szívesen elvegyültek a plébánia udvarán együtt ebédelő közösségben, s miközben beszélgettek a hozzájuk fordulókkal, látszott rajtuk, hogy nemcsak házigazdájuknak hálásak, hanem a magyar plébániai közösségnek is. Mint mesélték, Paterson, New York és Washington után izgalommal várják, milyen meglepetést tartogat számukra az együtt töltött idő. Bizonyára útja ejtik a keleti part legnagyobb magyar közösségét is New Brunswickban. És annak is örültek, hogy még nem kellett búcsút venniük tőlünk, hiszen itt lesznek az október 23-i szentmisén és az azt követő emlékünnepélyen is.

Szerző és fotó: Antal-Ferencz Ildikó

Magyar Kurír