Az ünneplés művészete 1.

Szürke, borús januári napokon különösen meg tudjuk becsülni a felhők közül előbukkanó és az ablakon átsütő gyenge napsugarakat. Az advent és a karácsonyi ünnepkör ráhangolt bennünket arra az örömre, amit Isten népe Jézus megtestesülésére tekintve átél: mi, akik még sötétségben járunk, nagy fényességet látunk. A nagyböjt és a húsvéti idő megtanít arra, hogy a feltámadás fényessége tölti meg melegséggel és élettel azt a rövid időt, amíg a templomban együtt vagyunk.

Ezt a két ünnepi időszakot azért kapjuk, hogy évről évre újratanuljuk az ünneplés művészetét, amit az évközi időben is megőrizhetünk.

Ferenc pápa hosszan ír az ünneplés művészetéről (Desiderio desideravi, 48–60). A latin kifejezés: ars celebrandi, számunkra is ismerős. Szokás úgy fogalmazni, hogy a misét egy-egy pap celebrálja. A pápai levél szerint „ha erről a témáról beszélünk, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ez csak a felszentelt szolgálattevőkre vonatkozik, akik az elnöki szolgálatot végzik. Valójában azonban ez egy olyan magatartás, amelyet minden megkereszteltnek meg kell élnie. (…) A közösség egy emberként (Neh 8,1), sokféleképpen vesz részt az ünneplésben” (DD 51).

Amikor ünnepelni megyek, az ünneplés nem rólam szól, hanem az ünnepeltről. Mi, akik részt veszünk az ünnepen, egy emberként, egymásra és leginkább az ünnepeltre figyelve őrizzük az ünnep méltóságát. Ünneplőként én is részesedem abból az örömből, ami az együttlét értelmét adja. Az ünnepelt arcáról sugárzó boldogság átragad a vele és őt ünneplőkre.

Így vagyunk ezzel mi is. Krisztussal ünneplünk, és a feltámadás világosságában olyanokká leszünk, mint a templom festett üvegablakai.

Életünk az a felület, ami befogadja Isten világosságát, és saját személyiségünk csillogó, komor, élénk vagy éppen mély színárnyalatain keresztül szűrjük meg a fényt, ami bennünket is éltet.

Életünk célja, hogy olyan műalkotásokká váljunk, akikre nézve mások felfedezhetik a velünk együtt ünneplő Krisztus örömének ragyogását.

Fotó: PxHere

Magyar Kurír