Az ünneplés művészete 3.

Január elején Ferenc pápa fogadta az egyházmegyék liturgikus felelőseit, és kifejezte, mennyire szeretné, „hogy a leendő papok a liturgika tanulása mellett megtanuljanak jól részt venni a liturgián, és jól vezetni azt. Az ember ezt úgy tanulja meg, hogy nap mint nap figyel egy papot, aki tud jól eucharisztiát ünnepelni és vezetni, mert a liturgiából él, és amikor a liturgiát végzi, akkor imádkozik”. 

Rémálmainkban elképzelhetünk olyan liturgiát, amin a szolgálattevők a legkevésbé sem imádkoznak, hanem saját magukat ünnepeltetik. A kántor mindenkit túlharsog, az orgonista az ének kísérete helyett koncertet ad. Az igehirdető az evangélium helyett politikáról és helyi ügyekről okoskodik. A pap mindent kontroll alatt tart, kioktat és eltávolít másokat Istentől, háttal áll nekünk, mert zavarjuk őt a magánáhítatként végzett misézésben, vagy éppen a saját nagyszerűségét fitogtatja, és mások figyelmében fürdőzik. Mindez a szerep félreértéséből adódó súlyos optikai torzítás, rosszabb esetben abúzus.

Ferenc pápa ezzel szemben emlékeztet arra, hogy

az ünneplés művészete a benne gyakorolt gesztusok (ars celebrandi) és elhangzó szavak (ars dicendi) által alázatra és Isten elsőbbségére neveli a szolgálattevőt (vö. Desiderio desideravi, 60).

Megóvja attól, hogy szolgaként Isten trónjára üljön, a Krisztus jelképező oltárt helyezi figyelme fókuszába. A szertartás során elmondott csendes imádságai kifejezik a megtisztulás iránti vágyát, hogy megszentelődjön. Isten szent népének nevében emlékezik meg az Atya előtt az utolsó vacsoráról, amelyből maga is részesedik.

Amit tennie kell, az nem hatalomgyakorlás és nem is varázslat. Ugyanis „a mágia a szentségek logikájának ellentéte, mert a mágia úgy tesz, mintha hatalma lenne Isten felett, és ezért a Kísértőtől származik” (DD 12).

Egy Rómában árult pólón olvastam a feliratot: „Isten létezik, és nem te vagy az.” Valóban: Isten a szent. Mi az ő Szentlelkének temploma vagyunk. Neki elkülönített, szent nép tagjai, akik őt ünnepeljük, mert meghívott bennünket arra, hogy asztalához üljünk.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír