Az üres sír – Janka Ferenc elmélkedése húsvét ünnepére

Jézus feltámadásának meglepetése az üres sír zavarba ejtő tapasztalatával kezdődik. Az evangéliumok minden apró részletkülönbség ellenére ebben teljesen megegyeznek.

A sír üressége a világ teremtésének kozmikus ürességét is megidézi. „A föld puszta volt és üres. Sötétség fedte a mélységeket.” Ez az első üresség, noha teljesen ártatlan semmi, mégis megrendítő. Talán nem is véletlen, hogy sem a mítoszok, sem a görög gondolkodás nem merészkednek idáig. A pogány teremtéselbeszélések valamiféle örök istenség véréből vagy magjából eredeztették a világot, ami aztán örök körforgásban van. A görög bölcselet is a keletkezés- és a végnélküliség elgondolásába emeli a kezdet és a vég kérdését. Úgy gondolták, hogy az ember e világi léte lelkének halhatatlan természete miatt csak átmeneti. Az anyagi világ változásai pedig az első anyag öröklétére vezethetők vissza.

A Biblia azt tanítja, hogy mindent Isten teremtett. Isten „szólt, és lett”. János prológusa ezt már Isten Igéjéhez kapcsolva fejti ki: „Minden általa lett és nélküle semmi nem lett, ami létrejött...” A „creatio ex nihilo”, a „semmiből való teremtés” filozófiai-teológiai fogalma már a keresztény teremtéstan szakkifejezése. Itt a „semmiből” nem valamilyen alapanyag visszacsempészését jelenti, hanem éppen azt, hogy

Isten mindenféle előzmény nélkül teremt. Úgy, hogy sem magából, sem másból nem használt fel semmit a világ megalkotásához.

A „semmiről” való gondolkodás aztán különféle irányokat vesz. Az egyik ilyen a hiánnyal kapcsolatos. A bűnről nagy teológusok beszélnek úgy, mint ami nem létezik, ami tulajdonképpen léthiány. Teljesen félreértenénk azonban ezt az elgondolást, ha azt hinnék, hogy ebből az következik, hogy igazából nincs is bűn. A bűn a szükséges jó hiánya, „privatio boni debiti”. Nem olyasmi, ami jó lenne, ha lenne, de megvagyunk nélküle is. A „privatio” megfosztottság. Olyan, mint a betegség, ami voltaképpen fájdalmas egészséghiány. Ráadásul van fertőző betegség is, ami – így értve – ragályos egészséghiány, hiszen tovább terjedve sokak szenvedését és halálát okozhatja.

Az önmagában ártalmatlan semmi tehát valaminek a hiányaként nagyon is veszélyessé válhat. Homérosz eposzának főhőse éppen így jár túl a gonosz küklopsz, Polüphémosz eszén, akinek így mutatkozik be: „Senkise, ez nevem; így hívnak, hogy Senkise, otthon édesanyám meg apám és minden többi barátom.” Mikor aztán Odüsszeusz menekülése érdekében megvakítja az óriást, és ennek fájdalmas üvöltésére összefutnak a többiek, és kérdezik, hogy ki bántott, akkor így felel: „Társak, Senkise öl meg csellel, senki erővel.” (Odüsszeia, IX. ének, Küklopeia)

Homérosz leleményes iróniával villantja fel azt az igazságot, hogy

emberi létünket nem a semmi és a senki fenyegeti, hanem a hiány. A lét, az egység és a harmónia, az igaz, a jó és a szép hiánya.

Korunk irodalmában ez a léthiány József Attila soraiban a reménytelenség és egzisztenciális szorongás színeit ölti: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” (Reménytelenül)

Ady a lét- és boldogsághiány terhével a hátán Isten felé közeledik: „Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, / Utam: a nagy Nihil, a Semmi, / A sorsom: menni, menni, menni / S az álmom: az Isten.” (Álmom az Isten)

Heidegger a magányt az együttlét hiánymóduszának, negatív móduszának nevezi. Gondolatát folytatva a szomorúságot az öröm, a boldogtalanságot a boldogság hiánymóduszának tarthatjuk. A semmi így számunkra a mindenség fenyegető és fájdalmas hiányaként is érthető és érzékelhető.

A hiánytól és az ürességtől való félelem azonban helytelen irányba is csábíthat. Tolsztoj a Családi boldogság című novellájában egy kis faluból a nagyvárosba kerülő fiatal feleség visszaemlékezését osztja meg velünk, aki boldognak induló házassága megromlásáról így vall: „A város csillogása, a bálok forgataga elfoglalta a szívemben az érzelmek számára fenntartott helyet.” Minden emberi élet nagy kihívása az értékesebb „vendégeket” illető helyek fenntartása.

Pilinszky szerint ráadásul van a szívünkben egy űr, amit csak az Isten tud betölteni. Ez nem a teremtés műhibája. Még csak nem is valamilyen bűn következménye.

Hiába próbáljuk ezt e világi módon betölteni. Fogyasztással, élvezetekkel, birtokolt javakkal, hatalommal vagy sikerrel. Még emberi szeretetünk is kevés ehhez. Nemcsak esendősége és tökéletlensége miatt, hanem mert a halál véget vet neki.

Jézus sírjának üressége nem a teremtés előtti semmi feltárulása. Nem is az emberi bűn következtében megjelenő hiány.

Újfajta üresség ez. A halál halálának, az életen élősködő, sokféle semmi megsemmisülésének kinyilatkoztatása. A mindent betöltő örök élet kezdete.

A feltámadó Krisztus emberszerető irgalmának első jele. Mindenféle vétkes és gyászos hiány kitöltésére hívó és képesítő szeretetének bizonyítéka.

Hiszen a sírt kiürítő Élet tölti be Péter háromszori tagadásának szégyenletes ürességét a háromszoros vallomás szeretetével. A halál árnyékát fénnyel megsemmisítő Üdvözítő formálja át az egyházüldöző Saul üres fanatizmusát a pogányok apostolának buzgóságává. Üres sírjából ragyogjon mi életünk ürességeibe is a feltámadás öröme és boldogsága.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír