Az úton levés művészete – Madaras Gergely karmesterségről és időívekről

A Budapesten született, immár világhírnévnek örvendő fiatal karmesterrel többek között távolabbi és közeli példaképekről, zenei óriásokról, magyar szerzőkről, César Franckról, lemezfelvételekről és a zarándoklás módjairól, stációiról beszélgettünk. Pályakép, eddigi életút röviden.

– Hamar kiderült, hogy milyen zene vonzza igazán? 

– Az Óbudai Népzenei Iskola mellett hatéves koromtól magánúton az akkoriban frissen végzett fuvolaművészhez, Horgas Eszterhez jártam tanulni. A furulyát a fuvola váltotta fel. Vagyis a népzenével párhuzamosan már a klasszikus zenével is foglalkoztam. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy a népi hegedűt is becserélem klasszikus hegedűre. A népzene változatlanul fontos maradt számomra, de kezdett egyre jobban érdekelni a klasszikus zene.

– Úgy tudom, hogy egy Solti Györgyhöz kötődő koncertélmény indította el a vezénylés felé… 

– Soltival való „találkozásom”, pontosabban az, hogy láthattam a Budapesti Fesztiválzenekar próbáján, arra inspirált, hogy sokirányú érdeklődésem mozaikdarabjait összeillesztve a karmesteri pálya mellett tegyem le a voksomat. Ezzel kapcsolatban mesélnék valamit, amit otthon még nem mondtam el. Londonban élünk, ahol megismerkedtünk Solti özvegyével, lányával és az unokáival. Soltiék egy utcára laktak tőlünk. Csillagászati összegért éppen most árulják azt a házat. Annak idején bemutattak Lady Valerie Soltinak, aki 2013-ban ott volt a londoni debütálásomon, amikor A varázsfuvolát vezényeltem az Angol Nemzeti Operában. Később többször is összefutottunk, de akkor fűződött szorosabbra a kapcsolatunk, amikor a lányom a kis szolfézsos társával szervezett egy otthoni játszást, házi sütögetést, amelyen jelen volt egy másik család is, Solti egyik lánya a gyerekeivel. A kis George (aki elképesztően hasonlít a nagyapjára) és a testvére nagyon jól összebarátkoztak a lányaimmal, így rajtuk keresztül mi is közelebb kerültünk a Solti családhoz. Többször meghívtak minket a londoni házukba, ahol teljesen berendezve megvolt még Solti György dolgozószobája, és kitéve az a partitúra, amit legutoljára tanulmányozott: Bach János-passiója. Valerie felajánlotta, hogy bármikor, amikor kedvem van, vagy olyan művet tanulok, amit Solti is sokat vezényelt, nyugodtan jöjjek át, nézzem meg a partitúrákba beírt instrukcióit, megjegyzéseit. Pár évvel ezelőtt Mahler I. szimfóniájára készültem, úgy éreztem, itt az idő, felhívtam Valerie-t, hogy szeretném megnézni Solti György jegyzeteit. Így adódott, hogy több órát tölthettem Solti egykori dolgozószobájában: megkaptam a kottát, hallgattam a szimfónia lemezfelvételét, ha jól emlékszem azt, amelyen a Chicagói Szimfonikus Zenekart vezényli, és követtem a Solti által kékkel és pirossal teleírt partitúrát. Még az a lista is szerepelt benne, hogy mikor, milyen zenekarok élén vezényelte a darabot.

Én is nagyon szeretem, tisztelem a papírt, a széljegyzetekkel ellátható kottalapot. Nem használok digitális eszközöket, iPadet.

Hasonlóképpen szívesen jegyzetelek, becsben tartom a partitúráimat, közel ezer van belőlük. Ha leemelem egy általam régebben vezényelt darab kottáját, látom, mit gondoltam róla korábban. A művészi, emberi, szakmai fejlődés során az adott művel kapcsolatos véleményünk alakul. Az ember olykor kicsit rosszul is érzi magát amiatt, hogy lám, régebben milyen kis kezdő és naiv voltam. De még egy ilyen óriás partitúrájában is, mint Solti György, láthatók a különböző rétegek, az elképzelés változásai. Húsz-harminc év időkülönbséggel írt bele megjegyzéseket németül, angolul vagy éppen magyarul. Én is így vagyok a magam számára rögzített instrukciókkal, attól függően, hogy milyen nemzetiségű zenekarral dolgozom. Érdekes volt e bejegyzések alapján visszafejteni, hogyan gondolkodott Solti az egyes művekről. 

– A budapesti zeneakadémiai, illetve a bécsi tanulmányai közben mesterkurzusokon is részt vett, olyan – a világ élvonalába tartozó – karmesterlegendák munkamódszerét ismerhette meg, mint Pierre Boulez, Colin Davis, Mariss Jansons, James Levine vagy Simon Rattle. Volt közöttük olyan, aki különösen nagy hatással volt Önre, a zenei felfogására?   

– Ahogy azt is nehezen tudnám megmondani, hogy ki a kedvenc zeneszerzőm, úgy példaképkarmestert sem tudnék megjelölni egy nagy név kiemelésével. Többen is vannak. Köztük olyanok is, akikkel nem találkoztam. Nagyon szeretem például Carlos Kleiber zeneiségét, a zenéhez való hozzáállását, a mozdulatait; azt, amit a vezénylése által sugároz. Vannak személyiségjegyek, zenei karakterek, amiket nagyon tisztelek például Simon Rattle-ben, Colin Davisben, Fischer Ivánban. Ahogy fejlődik az ember, persze árnyalódnak ezek a korábban rögzült képek. Az említett megéléseknek és a gyakorlatnak köszönhetően kristályosodik ki a művekkel kapcsolatos saját felfogás, egyéni gondolatokkal, akár mozdulatokkal és kifejezésformákkal is. Igyekeztem beépíteni magamba mindazt, amit csodálok ezekben a nagyszerű karmesterekben.

– A repertoárját nézve úgy tűnhet, hogy elsősorban a magyar és a francia szerzők műveire specializálódott. Ez tudatos fókuszálás volt az Ön részéről, vagy miután 2019-ben a Liège-i Királyi Filharmonikus Zenekar vezetőjévé választották, magától értetődött a nemzetiségéből fakadó, magyar darabokra vonatkozó elvárás, illetve a belga közeg miatti francia zenei dominancia? 

– Igen is, meg nem is. Egy fiatal karmester mindenevő akar lenni. Én is úgy kezdtem, hogy mindent szeretnék vezényelni, minden stílusban, mindenféle náció zenéjét. Ez ugyan szép és ambiciózus gondolat, de a szimfonikus, operai, oratóriumi repertoár beláthatatlan. Három élet is kevés lenne, hogy valaki végigvezényelje. Az ember aztán rájön:

a mennyiséggel szemben sokkal fontosabb, hogy inkább igazán elmélyüljön a repertoár egy bizonyos szeletében.

Sokat gondolkodtam, melyik az a szelet, amely a legközelebb áll hozzám. Számomra a legfontosabb a magyar zene. Nemcsak a népzenei vagy a lokálpatrióta kötődésem miatt, hanem azért is, mert úgy érzem, ez egy markáns, meghatározó repertoár. Főleg a 19. és a 20. század zenéje tekintetében, ideértve Ligetit, Kurtágot, Eötvöst, és nem megfeledkezve a „még kortársabbakról” sem. E magyar vonal nagyon erős, a fontosságához mérten viszont nemzetközi szinten ebben a pillanatban kevesen képviselik; sokkal hangsúlyosabban kellene megjelennie. Az óriási magyar karmestergenerációhoz tartozó Széll, Solti, Ormándy, Fricsay, Doráti és a többiek annak idején sokat vezényeltek angolszász és német nyelvterületeken. Ez a fajta jelenlét ma hiányzik, a Fischer testvérek és Eötvös Péter után nagy űr keletkezett. Közel áll hozzám Bartók és Kodály. Pont a napokban a BBC Filharmonikusokkal veszünk fel tőlük műveket. De a magyar zenének van olyan szegmense is, ami kevésbé ismert. Például Dohnányi Ernő szimfonikus repertoárja. Ebből most Liège-ben készítünk négy CD-s összkiadást. Rengetegszer tűztünk műsorra Dohnányi-darabokat a BBC szinte valamennyi zenekarával, a Bambergi Szimfonikusokkal, a Capitole de Toulouse zenekarával, sorolhatnám. Szeretném, hogy minél többen megismerjék Dohnányit, mert szerintem nagyon jól összefoglalja korának európaiságát, a kultúrák keveredését; azt a fajta sokféle konnotációt ébresztő látásmódot, amely Budapest kiépülését, világvárossá fejlődését is meghatározta. Liège-ben egyéként most Liszt zenekari műveit, a Faust- és a Dante-szimfóniáját is lemezre vesszük.

A francia repertoár magától értetődően került terítékre nálam; Liège-ben a francia belgák nagyon büszkék a kultúrájukra, nyelvükre. De ha megnézzük a szezonjaimat, jóval több orosz és germán zeneszerzőt találni bennük. Ebben az évadban is több Mahler-szimfóniát vezényeltem, sok Brahmsot, Schumannt, illetve rengeteg Sosztakovicsot, Stravinskyt, Csajkovszkijt. Vagyis amiben talán jobban specialistának mondhatom magam, az inkább a magyar, a közép-európai és a szláv repertoár.

– Az 1822-ben született César Franck életműve a tavalyi bicentenárium miatt került a látóterébe? Röviden térjünk ki a Huldára is, amelynek lemezfelvétele idén jelent meg a francia nyelvű operákra szakosodott Bru Zane Label égisze alatt…

– Franck számomra szinte ismeretlen zeneszerző volt egészen addig, amíg Liège-be nem kerültem. Őszintén szólva kicsit úgy éreztem, hogy púp a hátamon, de azt mondtam: én vagyok a zeneigazgatójuk, César Franck Liège-ben született, most lesz kétszáz éve… Legyen, ünnepeljük meg, a kedvükért megcsinálom! Pont a Hulda volt az első vagy a második nagy mű tőle, amibe belekeveredtem, és teljesen beleszerettem. Franck is olyan szerző – és itt megint utalnék Dohnányira –, aki korának óriásai között némileg eltörpült, és csak egy szeletét ismerjük az életművének. Ahogy Dohnányitól főleg a kamarazenéjét játsszák nemzetközi szinten, úgy Francktól az orgonadarabokat, az egyházi zenéit, a népszerű szimfóniáját és talán még a hegedű-zongora szonátáját, amelyet én annak idején fuvolán játszottam. Valójában ez a szonáta volt az egyetlen mű, ami César Franckhoz kötött. Én nyitott vagyok, nyugodtan bombázhatnak kérésekkel, ötletekkel. Így jött Franck, és ilyen volt Sosztakovicstól Az orr brüsszeli előadása is. E felkérések, projektek nélkül kevesebb lenne az életem, a pályám. Francktól is annyi minden van még, amit érdemes megismerni. A Psychéje vagy a Hulda című operája pont azért érdekes, mert ezekből egészen más kép rajzolódik ki róla, mint amit eddig – főleg a liturgikus, egyházi művei alapján – ismertünk. Franck abszolút világi szerző, akit sokféle befolyás ért, hatott rá a francia és a német zene. Az általa létrehozott „germano-frankofón” jelleg nagyon sajátos, talán ettől is olyan fontos szerző a belgák számára. Belgium még nem is létezett, amikor Franck Liège-ben megszületett; ő ténylegesen francia volt. De abban a régióban lényeges momentum a kultúrák egymásra hatása, a francki zene pedig számomra az ott élők karakterjegyeit hordozza, tükrözi vissza. E keveredés értékét, érdekességét és egyediségét hangsúlyozza. Ráadásul olyan univerzális romantikus szerző volt, aki igyekezett továbbadni a tudását. Tanított, iskolát hozott létre; olyan ismertebb „franckisták” követték, mint Ysaÿe vagy Jongen. Franck érdeklődéssel fordult a különböző kultúrák felé. A 11. századi Norvégiában játszódó Hulda esetében az északi, skandináv mitológia, a viking világ jelenik meg nála. Kicsit olyan, mintha Wagner Ringje és A Gyűrűk Ura hangulata keveredne benne. Persze abban a korban jellemző is volt az egzotikum, – „középről nézve” – az észak, a kelet és a dél iránti vonzódás, Debussy és Ravel esetében például a spanyol témák. A Huldát észak inspirálta. Ez az opera szépen szimbolizálja Franck jellemét, művészi, emberi erényeit; megmutatja, milyen fantasztikusan hangszerelt, ahogyan azt is, milyen mestere volt az emberi hangnak. Bízom benne, hogy César Franck szintén bekerül a nemzetközi zenei köztudatba, és évfordulós ünneplése csak a kezdet volt. Remélem, hogy minél több műve szólal meg világszerte. Engem például 2024-re a Holland Rádió Zene- és Énekkara hívott egy César Franck-programra a Concertgebouw-ba. Örülök, hogy egy zeneszerzőhöz kötődő tradíció megteremtésében, folytatásában nekem is részem lehet.

– Térjünk haza, hiszen beszélgetésünk apropója az augusztus végi pannonhalmi művészeti fesztivál. Mikor hallott először az Arcus Temporumról, illetve mennyire ismerte a kortárs és klasszikus zeneszerzőket egymás mellé állító, „időíves” koncepcióját?    

– Az Arcus Temporumról mint fesztiválról, fogalomról és e nem pusztán spirituális, hanem zenei zarándokhelyről rengeteget hallottam, de a múlt évig – amikor Noémivel megkaptuk a 2023-as program zenei vezetésére vonatkozó felkérést – személyesen nem jutottam el oda. Tavaly megnéztem a helyszínt, és belehallgattam a koncertekbe. Pannonhalmához egyébként annyiban is van némi kötődésem, hogy a nagyapám a bencéseknél tanult Budapesten. Nagyon közel állt hozzá ez a közösség, rengeteget mesélt róluk és a pannonhalmi élményeiről.

– Említette a felkérést. Tulajdonképpen hogyan, kitől érkezett a megkeresés?

– A Budapesti Fesztiválzenekar menedzser-igazgatója és az Arcus Temporum zenei tanácsadója, Erdődy Orsolya ötlete volt. Orsi régóta figyelemmel kíséri a munkásságunkat. Pár héttel azután szólt, hogy a Fesztiválzenekart vezényeltem, és ennek kapcsán újra találkoztunk. Egy közös munkából adódóan Noémivel még korábbról ismerték egymást. Orsi hozott össze minket Dejcsics Konrád atyával, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot, mondhatom, rögtön egy pályán mozogtak a gondolataink.

– Az idei programot teljesen Önök határozták meg?

– Igen. A feladataink közé tartozott e két szerző megtalálása, párba állítása, az elhangzó művek listájának összeállítása. Nagyon fontos volt nekünk a fesztivál múltja és a spirituális volta is, de nem akartunk valamiféle hamis, felvett szerepkörben tetszelegni, ebben nem vagyunk szakértők. A fesztivál lelkiségi oldalát a helyszín, a szerzetesközösség, a hangulat és természetesen a repertoár biztosítja. Mi a kapcsolódás módját, lehetőségét szerettük volna megtalálni. A kapocs pedig Arvo Pärt zenéje, illetve a fesztivál vokális fókuszát nyújtó Cythera Európai Kamarakórus. Pärt mellé olyan zeneszerzőt választottunk, akinél ugyan szintén fontos a spiritualitás, mégis inkább a világi zenében alkotott maradandót: Joseph Haydn.

Rengeteg áthallással, egybecsengéssel nagyon jó páros ők, ugyanakkor a bécsi klasszikus, illetve az észt kortárs zeneszerző ellenpólusai is egymásnak. Pannonhalmán örömmel fogadták a felvetést.

Lényegesnek éreztük az idei fesztivál kulcsszavát, ha tetszik, mottóját: a zarándoklást, az úton levést. A zarándoklás mindenkinek mást jelent, másként asszociál erre a szóra. Az én személyes élményem, hogy tizenhét évvel ezelőtt a két legjobb barátommal végigjártam a Camino de Santiagót; nyolcszáz kilométert gyalogoltunk együtt. Az úton levés, az útkeresés, a zarándoklat a maga állomásaival az emberi fejlődésnek is egyfajta szimbóluma. Az öt hangverseny egy zarándoklat öt stációja lesz a következő fogalmakkal jelölve: Hívás, Elszakadás, Út, Merengés/Szemlélés, Megérkezés. Noémi beleásta magát mindkét szerző életművébe. Úgy válogattuk a darabokat, hogy szervesen kapcsolódjanak, ugyanakkor igazodjanak a Pannonhalma adta lehetőségekhez, és az egyes helyszíneken elképzelhetők, megvalósíthatók legyenek. Természetesen az itteni terek elsősorban a kamarazenének kedveznek, aminek örülök, különben a képzeletnek és a terveinknek csak a csillagos ég szabott volna határt.

Arra próbáljuk ösztönözni a Pannonhalmára látogatókat, a rendszeresen visszatérőket és azokat is, akik először járnak ott, hogy minél több koncertet hallgassanak meg, és minél több időt töltsenek el az apátságban. Próbáljunk meg közösséget alkotni e három nap alatt! A tradicionális – a kápolnából a bazilikába tartó – „sétálós koncerthez”, közös zenés zarándoklatunkhoz a naplemente nyújt majd felejthetetlen természeti hátteret szombaton este. De rendhagyó lesz a vasárnap hajnali, A merengés – szemlélés címet viselő koncert is, amelyet úgy időzítettük, hogy együtt várhassuk és követhessük a napkeltét. Azt, ahogyan a nap első sugarai a kerek ablakon át lassan bevilágítják a bazilika szentélyét. Ezen a negyvenöt perces koncerten a közönség körbeveszi a közreműködő művészeket. Azt kérjük, hogy az egymásba áttűnő művek között ne legyen taps.

Elindulás, úton levés, kiszakadás, elmélyülés, megérkezés, megújulás, visszatérés a mindennapi életbe… – bízom benne, hogy sokak számára lesz élmény, tanulás, tapasztalás, találkozás, átalakulás, esetleg szellemi-lelki megtisztulás ez a három nap.  

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Pannonhalma/Arcus Temporum

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.