Az üzenet a lényeg, nem én – Interjú Ilodigwe Emmanuel szalézi szerzetessel

– Miben voltak példaképei a szülei?  

– Nagycsaládból származom, hatan vagyunk testvérek, én ötödiknek születtem. Mélyen hívő katolikus család a miénk, a szüleimnek nagyon fontos a hit. Mindketten tanárok, így néha kemény volt az élet, de nagyon hálás vagyok nekik. Azt, hogy ma keresztény katolikus szerzetes lehetek, elsősorban Istennek köszönhetem, utána pedig a családomnak, a szüleimnek. Jó példaképek voltak, hitben neveltek. Fontosnak tartották az emberek segítését is. Nem voltunk gazdagok, de apukám néhány unokatestvérem tandíját is kifizette. Az öt testvérem is egyetemre járt. Anyukámról tudom, hogy időnként rászoruló családokat segített vagy szegényebb gyerekeket az iskolában. Ezeket az apró keresztény gesztusokat láttam otthon, s mindemellett voltak családi esti imák, néha rózsafüzér is. De elsősorban

a hitre nevelésben és a mindennapi keresztény cselekedetekben voltak példák a szüleim.

 – Mikor és hogyan született meg Önben a döntés, hogy kilép ebből a keresztény családból, és szalézi szerzetes lesz?

– A gimnáziumban voltak barátaim, iskolatársaim, akik nagyon-nagyon rossz úton jártak. Úgy gondoltam, azért ilyenek, mert nem volt senki, aki törődjön velük. Tudtam magamról, hogy nagyon szeretek fiatalokkal foglalkozni. Fontos elmondanom, hogy ekkor még nem ismertem a szaléziakat. Ekkortájt csatlakoztam egy katolikus ifjúsági közösséghez, ahol imádkoztunk, és igyekeztünk segíteni az embereknek, az idősebbeknek, a templomba járók közül bárkinek, akinek szüksége volt valamire, és szívesen végeztünk különböző házimunkákat is. Ebben a csapatban találtam meg magam igazán, és itt erősödött meg a hitem. Itt vált a sajátommá az, amit a családomtól kaptam. Akkor nem éltem már otthon, egy másik kisvárosban laktam, jó körülmények között, mert a szüleim biztosították a pénzt, a lakhatást, mindent, amire szükségem volt. Az ottani közösségben erősen éreztem, hogy a Jóisten hív valamire, és az újabb tapasztalatok után egyre erősebb volt bennem a motiváció. Ekkor beszéltem a lelkiatyámmal. Ő javasolta a szalézi rendet.

 – Mennyi ideig gondolkodott azon, hogy belépjen-e a rendbe? 

– Tizenhat-tizenhét éves koromtól jártam az ifjúsági közösségbe. Már akkor bennem volt ez az érzés, de az ember eleinte még nem veszi komolyan. Jött az érettségi, és ilyenkor már tervezgetnek a fiatalok, foglalkoznak azzal, hogy mi lesz a jövőjükkel.

Az érettségi után jelentkeztem a szaléziakhoz. Nagyon tetszett, ahogy élnek, szolgálnak, az, hogy vannak a fiatalok között papok, szerzetesek, akik játszanak, de beszélgetnek is velük, hogy a Jóisten felé vezessék őket.

Meghívtak egy egy hónapos táborba, azután hoztam meg a döntést. Tudtam, hogy itt a helyem, ezt kell csinálnom. Ekkor már majdnem tizenkilenc éves voltam.

– A családja, a barátai hogyan fogadták ezt?

– Jó baráti társaság vett körül, mindenkitől csak támogatást kaptam. A családomtól szintúgy. Apukám igazi apa, meg akart bizonyosodni arról, hogy tényleg ezt akarom-e csinálni. Rengeteg pap barátom volt, és azt gondolta, talán befolyásolnak engem, ezért akarok pap lenni. Amikor egy évre Ghánába kellett mennem, már tudta, hogy valóban ennek a hivatásnak akarom szentelni az életemet, és már támogatott. Akkor kaptam a szülői áldást. Ez egy helyi szokás nálunk.

Amikor egy gyerek kirepül a családból, mert el kell mennie tanulni, dolgozni, vagy elkezdi élni a saját életét, áldást kap a szüleitől, ami azt jelenti: menj, gyermekem, jó lesz neked így. 

– Voltak olyanok, akik emlékeztették arra, hogy így nem lesz felesége, gyermekei? Korábban volt barátnője? 

– Nem volt barátnőm. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert a lány nem úgy gondolta. Ebből a szempontból nagyon könnyű volt a döntés. De egy fiatal protestáns lány, akivel nagyon jóban voltunk, megkérdezte, hogy normális vagyok-e, hiszen szerzetesként nem lehet családom. Mondtam neki, hogy így határoztam, és ezt szeretném csinálni. Tanácsolták, hogy legyek protestáns lelkész, és akkor nem kell lemondanom a családról.

Én nem azért akartam szerzetes lenni, mert nem tudtam családot alapítani, hanem mert ajándékba adtam magam a Jóistennek, hogy ezzel szolgáljak neki és az embereknek. Ha erre hívott az Úr, biztos, hogy erőt is ad hozzá.

– 2016-ban került Magyarországra, és hirtelen egy teljesen más kultúrában találta magát. Mi jelentette a legnagyobb változást? Mi az, ami a leginkább megérintette?

– Maga a kultúra. Az afrikai élet teljesen más, mint az európai. Az egész gyermekkoromat Afrikában töltöttem. A gondolkodásmód, az, hogy mit hogyan csinálnak itt az emberek, nagy változás volt számomra. Be kellett illeszkednem az európai és azon belül is a magyar kultúrába. Meg kellett ismernem, hogy milyen egy magyar ember, hogyan gondolkodik, hogyan él. Én nem sokat változtam, csak gazdagabb lettem ezáltal. Az afrikai kultúra megmaradt bennem, de megismertem egy másik kultúrát is. Idő kellett, míg megszoktam, hogy Európában, Magyarországon vagyok, és az emberek itt máshogy végzik a mindennapi teendőiket.

– Milyen gondolkodásbeli különbséget lát az afrikai és európai emberek között? 

– Azt tapasztalom, hogy az európai kultúra kicsit csendesebb. Mindenki magában teszi a dolgát. Ez a kultúra ilyen, ez nem azt jelenti, hogy rosszabb. Az afrikaiak zajosabbak, hangosabbak. Ezt abból is lehet látni, hogy a misén táncolnak.

Afrikában a közösség a lényeg. Ha nincs paprikám, beugrok a szomszéd házba, ott adnak vagy kölcsönadnak, s utána főzök tovább. Így élünk.

Itt, Európában kicsit más a helyzet. Mindenki diplomatikusan teszi a dolgát. Mindkét életmód jó, de amikor ide érkeztem, meg kellett szoknom, tudatosítanom kellett, hogy nem viselkedhetek úgy, mint otthon. Nemrég három hetet otthon töltöttem, és újra úgy élhettem, ahogy nálunk szokás.

– Az időjárásban is van különbség. Látott már havat, mielőtt Magyarországra jött?

– Persze, hogy láttam! A hűtőszekrényben. (Nevet.)

– Milyen élmény volt, amikor először esett a hó?

– Csodálkoztam, de nagyon tetszett. Számomra a hó a tisztaság jele. A fehér hó mindig tudatosítja bennem, milyen fontos a tiszta, jó élet, a tiszta szív. Nagyon nagy élmény, amikor esik a hó. Hideg van, jól fel kell öltözni. De pár év után már mondhatom, hogy megszoktam. Biciklivel járok hidegben, melegben, az időjárás már nem jelent nagy kihívást nekem.

– 2019. október 23-án elénekelte a magyar Himnuszt, és kitette a Facebookra az erről készült videót. Ennek aztán médiavisszhangja is lett. Honnan jött az ötlet? 

– Úgy döntöttem, hogy bármelyik országban szolgálok is, mindenütt megpróbálom elsajátítani a helyiek kultúráját, azokat a dolgokat, amik fontosak a számukra. Amikor Ghánában voltam, az iskolában a fiatalokkal együtt énekeltük a helyi himnuszt. Nagyon tisztelem a himuszokat, ez minden ország legfontosabb éneke. És ha már az adott országban szolgálok, tisztelnem kell azt, ami annak a népnek a legfontosabb. Libériában is megtanultam a nemzeti himnuszt. Magyarországon azon gondolkodtam, milyen ajándékot tudok adni a barátaimnak azután a pár év után, amit már itt töltöttem. Meg akartam köszönni nekik, hogy befogadtak, segítettek kicsit elsajátítani a magyar nyelvet. Nem vagyok tökéletes magyarból, de tudok beszélni azokkal a fiatalokkal, akikkel közösen szolgálunk. Ajándékként énekeltem a Himnuszt.

Nem mutogatni akartam magam, azt nem szeretem, nekem a Jóistent kell mutatnom. De tudtam, hogy személyes ajándékot akarok adni a barátaimnak, az ismerőseimnek, ezért énekeltem, és ezért tettem ki a videót a Facebookra.

– A szaléziak szolgálatának középpontjában a fiatalok állnak. Milyennek látja a magyar ifjúságot?

– Nagyon kedvesek, nyitottak, vidámak, és igényük van arra, hogy meghallgassák őket. Amikor találkoznak valakikkel, először próbálnak beilleszkedni. Ha már megtalálták a helyüket a közösségben és jól érzik magukat ott, sok mindent tudnak hozzáadni. Amikor megérkeztem Magyarországra, nagyon sokan próbáltak kommunikálni velem angolul. Az itteni fiatalok nyitottak más kultúrák megismerésére. Nagyban akarják látni a világot. Vidámak, tudnak tényleg örülni. De sajnos vannak, akik rossz úton indulnak el a gimnáziumi évek alatt. A társadalom nagy szabadságot akar kínálni a fiataloknak, ők pedig lázadnak. Azt mondják, a hit nem fontos, akkor járok templomba, amikor akarok, most nem akarok imádkozni, nem hallgatom meg ezt a jó előadást az erényről. Nekik segítségre van szükségük, mert jó emberek. Csak kell valaki, aki megismeri és próbálja a jó irányba terelni őket.

– Az ilyen fiatalokat hogyan kezeli?

– Mindenképpen megértem őket, mert biztos, hogy történt valami, ami miatt úgy viselkednek, ahogy. Nem ítélem el őket amiatt, hogy rossz dolgot tettek. Elfogadom őket, mert ők is emberek, Isten gyermekei. Van jó, ami bennük rejlik. Először baráti szinten próbálok beszélgetni velük. Ha ez megvan, akkor jöhet a figyelmeztetés: „Na, figyelj, tesó, lehet, hogy ez nem visz téged a jó irányba, át kéne gondolnod.” Erőltetni nem tudom, de sokszor látom, hogy ha barátként próbálom javasolni nekik a jobb utat, és Isten felé vezetni őket, átgondolják az életüket, és észreveszik, hogy tényleg rossz úton járnak. Gyakran azt gondoljuk róluk, tudják, hogy amit tesznek, az rossz. Néha tudják, de máskor észre sem veszik. Sokszor csak a társaság kedvéért csinálják, mert ezáltal ők is menők lesznek, de amikor valaki figyelmeztetni próbálja őket, sokszor látom a belső motivációt, hogy azután maguktól akarják kicsit jobbá tenni az életüket.

– A közösségi médiában főként az Instagramon és a TikTokon vannak jelen szép számmal a fiatalok. Ön is aktív ezeken a platformokon a képeivel, videóival. Mi a célja ezzel? 

– Ez digitális misszió. Szalézi nyelven szólva egy online oratórium. Rengeteg fiatal van fent az Instagramon, a Facebookon. Ezért gondoltam, hogy én is posztolok valamit, amivel meg tudom szólítani az embereket. Régebben, amikor reggel felébredtem, rögtön megnéztem a telefonomon az e-maileket, a Messenger-üzeneteket, és amelyik fiatalnak nem válaszoltam, annak visszaírtam. Idővel rájöttem, hogy nem ezzel kell kezdenem a napomat. Az első dolog ma már az, hogy ébredés után elolvasom a napi evangéliumot. Azután felteszem a Facebookra, hogy más fiatal is el tudja olvasni. Istennel, imával, elmélkedéssel kezdem a napot. A közösségi média sok időt vesz el tőlem, mert nem akármit teszek fel, hanem kutatok, megnézem a képeket, a gondolatokat. Néha az elmélkedés alatt jut eszembe, hogy mit kellene továbbítanom, és akkor arról keresek képet. Mostanában már a TikTokon is fent vagyok. A rövid videókon nem is mutatom magam, mert nem akarom, hogy én legyek a középpontban. Az üzenet a lényeg, nem én. Tudom, hogy a fiatalok ott vannak, ezért próbálkozom. 

Szeretném, hogy mi, az Egyház egy jó gondolat legyünk, az Isten szava, az erény jele ezen a platformon.

– Túl vagyunk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Visszagondolva, mi volt az, ami a legjobban megérintette azon a héten?

– Az, hogy a sok ember Isten és az Eucharisztia miatt volt együtt. Ez a communio. A Forrásponton több ezer fiatal volt jelen mindenféle veszekedés, verekedés nélkül. Mindenki örült a másiknak, és mindenki vidám volt. Csak örülni tud az ember, ha Isten nevében találkozik másokkal. Mindemellett az előadások, a teológiai héttér is nagyon megfogott. Számomra a legjobb program, ami nagyon a szívemben marad, a körmenet volt az Oltáriszentséggel. Az maga volt az evangelizáció.

– Véleménye szerint változott valami a magyar emberekben a kongresszus hatására?

– Szerintem igen. A nem katolikusok számára is üzenet volt ez, mert azt tapasztalták, hogy az emberek vidámak. Összefutottam valakivel, beszélgetni kezdtünk, és azt mesélte, hogy egy hölgy nem értette, mi ez a nagy esemény. Röviden elmondta neki, hogy eucharisztikus kongresszus van, és vasárnap jön a pápa is, mire a hölgy izgatott lett, és azt mondta, akkor ő is részt fog venni a pápai misén. Pedig nem volt katolikus. Máris elindult valami ebből a kis beszélgetésből. Nagy evangelizáció volt ez az egész országnak, a magyar embereknek.

– Milyennek képzeli el magát tíz év múlva?

– Jó kereszténynek és jó szalézinak képzelem el magam, aki szolgálni akar. Nem azért, hogy nekem szolgáljanak, nem akarok Isten lenni.

Nagyon szerény, egyszerű szalézi szerzetes szeretnék lenni. De nemcsak a jövőben, hanem már most is.

Szöveg és kép: Árki Kristóf 

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 24-i számában jelent meg.