Azzal is nevelünk, akik vagyunk, amit teszünk – Beszélgetés Ivanics M. Andrea SSND tartományfőnökkel

– Kérem, beszéljen kicsit a gyermek- és ifjúkoráról! Vallásos családból származik? Korán érezte már a vágyat, hogy szerzetesnő legyen, vagy kitérők után szentelte magát Istennek?

– Esztergomban, vallásos családban nőttem fel. Állami gimnáziumban érettségiztem. Bár a szocializmus éveiben az ország más tájain nemigen láthattak az emberek szerzeteseket habitusban, számunkra nem volt szokatlan, ha a rendházukhoz közeli utcákban vagy a postán szerzetesi öltözékben feltűnt egy-egy ferences testvér. Viszonylag sok jelenlegi rendtársam az iskolanővérek két gimnáziumának valamelyikében tanult, és a tizennyolcadik életéve betöltése után lépett be a rendünkbe. Én huszonhat évesen döntöttem úgy, hogy jelentkezem.

– Miért éppen a Boldogasszony Iskolanővéreket választotta, mi vonzotta Önt hozzájuk?

– A lelkivezetőm egy ferences volt, Szendrei Miklós atya, akinek máig hálás vagyok. Hallatlan készséggel és nagy bölcsességgel segített abban, hogy rátaláljak a Boldogasszony Iskolanővérekhez vezető útra. 1989 augusztusában léptem be az akkori nevén Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációjába (SSND). A rend neve 2011-ben változott, attól fogva Boldogasszony Iskolanővérek (SSND). 1989-ben legálisan még csak egyetlen női szerzetesrend működött Magyarországon. Én akkor már végzett pedagógus voltam, az iskolanővérek közössége pedig tanítórend, így nem is volt kérdés, hogy ide jelentkezem. Bár a szocializmus összeomlása után számos, neveléssel foglalkozó női szerzetesrend kezdhette meg legálisan is a szolgálatát, soha nem bántam meg, hogy az iskolanővéreknél horgonyoztam le.

– A kongregáció alapítója Karolina Gerhardinger (1797–1879), szerzetesi nevén Jézusról nevezett Mária Terézia volt. Mit kell tudnunk róla, milyen indíttatásból alapította a rendet?

– A bizonyosságban, hogy itt a helyem, nem csupán a nevelés-oktatás iránti lelkesedésem segített, hanem a rendem alapítója, Boldog Jézusról nevezett Mária Terézia Gerhardinger példája is: Istenbe vetett hite, bizalma és óriási bátorsága, amellyel kolostorok és a hozzájuk kapcsolódó iskolák sokaságát hozta létre az élete során. 1833-ban, a rendalapítás első évében az egyetlen intézményünkben még csak három nővér oktatott háromszázötven gyermeket. Néhány évtizeddel később, 1874-ben viszont már 1749 iskolanővér nevelt 71 120 diákot két földrész 179 intézményében. „Iskolákban és más olyan területeken dolgozunk, ahol nevelői szolgálatunkra különösen szükség van. Senkit sem zárunk ki gondoskodásunkból” – írta az alapítónk.

– A nevelés-oktatás kezdetektől fogva kiemelt feladata a rendnek.

– Alapítónk olyan nevelő volt, aki hitt abban, hogy minden ember képes változni, és minden gyermeknek joga van hozzájutni a tudáshoz, a műveltséghez, bármely társadalmi réteghez tartozzék is. Meggyőződése volt, hogy „az iskolába járás elmulasztása fokozza a szegénységet”. Ezzel a hitével ajtót nyitott a jövőre a társadalom peremén élő gyermekek előtt ugyanúgy, mint a középosztályhoz tartozó diákjai előtt. Boldog M. Terézia vallotta, rendje Istennek olyan műve, amely „a maga nemében egyedülálló”. És ez igaz is, hiszen a 19. századi gyakorlattal ellentétben ő egy olyan női rendet hozott létre, amelynek tagjait központilag irányított és szervezett, színvonalas képzésben részesítette. Előírta számukra a helyi körülményekhez, a kulturális szokásokhoz való rugalmas alkalmazkodást. Bár klauzúrás rend vagyunk, ha a nevelői munka megkívánta, a nővérek elhagyhatták a klauzúrát, például kirándulhattak a gyerekekkel, részt vehettek továbbképzéseken. Nem meglepő hát, hogy azzal vádolták meg, rendjének tagjai túlságosan képzettek. Erre az volt a válasza: egy iskolanővérnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy egy falusi iskolában, a földművesek gyermekei között ugyanúgy megállja a helyét, mint egy nagyvárosi, emelt szintű oktatást nyújtó intézményben, ahová magasabb társadalmi csoportba tartozó tanulók járnak. Ahogyan egyik levelében írta: „Rendünk életképességének csírája éppen abban rejlik, hogy mi, iskolanővérek, mindenhová, minden helyre és réteghez alkalmasak vagyunk, ahová minket az isteni Gondviselés küld.”

Halála előtt alapítónk arra kérte a rendtársait, hogy minden tőle származó dokumentumot, őt ábrázoló képet semmisítsenek meg. Engedelmes apácái sajnos ezt meg is tették. Az általa írt több mint 5300 levél azonban fennmaradt a különböző települések, egyházmegyék, hatóságok, közösségek irattáraiban. Ebből a kiterjedt levelezésből tudjuk, hogy teljes szívéből hitte,

a gyermekek nevelésével, a keresztény értékek átadásával alakítható a társadalom, az oktatás által jobbá, emberibbé tehető a világ.

– Mi lehet a küldetése egy szerzetesközösségnek, egy katolikus iskolának a mai világban, amely kétségbe vonja a keresztény értékrendet, tagadja a hagyományos értékeket, és közömbös a kereszténység iránt vagy éppen ellenséges vele szemben?

– Az egyik generálisunk egykor azt mondta, az a jó iskolanővér, akinek az egyik kezében a Biblia, a másikban egy napilap van. A kép természetesen szimbolikusan értendő. Hogy miért kell egy iskolanővérnek Szentírást tartania kezében, azt nem kell magyaráznom. De mit fejez ki a napilap? Sokan úgy vélik, az a fiatal lány, aki kicsit élhetetlen, vagy szeretné elfordítani a fejét a realitástól, kolostorba menekül. Nyugodtan megmosolyoghatjuk ezt az elképzelést. Egy tanítórend tagját, aki naponta ovisokkal, általános iskolásokkal, gimnazistákkal, egyetemistákkal találkozik, párbeszédet folytat velük, és őszintén érdeklődik a kétségeik iránt, bizony megérintik az emberi, családi nehézségek, küzdelmek. Ez a szerzetes a feje búbjáig elmerül a 21. századi valóságunkban. És éppen ez az iskolanővérek küldetése. Ezért alapította a rendünket Boldog M. Terézia.

A létünkkel, a jelenlétünkkel, nevelői szolgálatunkkal kell tanúságot tennünk arról, hogy az élő Isten a mi teremtőnk, és hogy Jézus Krisztus minden embert testvérként szeret.

A Szentlélek pedig megadja nekünk az erőt ahhoz, hogy merjünk szembesülni a társadalmi igazságtalanságokkal, a rászorulók ínségével, küzdjünk a kiszolgáltatottak és kitaszítottak jogaiért, és „hangosítsuk ki” azoknak a hangját, akikét nem akarja meghallani a jóléti társadalom. Mi, iskolanővérek hisszük, hogy minden gyermek, fiatal és felnőtt értéket hordozó ember. Valljuk, hogy a neveltjeinkben rejlő adottságok, képességek tapintatos testvéri szeretettel kibontakoztathatók. Alapítónk az egész életével, nevelői szolgálatával és küzdelmeivel az utána következő nemzedékek jövőjét építette. Mi, 21. századi rendtársai is ugyanezt az utat szeretnénk járni. Az alapítónk kora sem volt mentes a háborús konfliktusoktól, a járványoktól, a különféle eszmék okozta zűrzavartól, az örök emberi értékek megvetésétől, tagadásától. Boldog M. Terézia mégsem veszítette el az Istenbe és embertársaiba vetett hitét és bizalmát. Meggyőződése volt, hogy a minőségi oktatással, a gyermeket érlelő neveléssel Isten örömhírét hirdeti, visszaadja az ínséget szenvedők emberi méltóságát, erősítheti a társadalom anyagi javakban bővelkedő rétegeinek felelősségvállalását, azaz tulajdonképpen helyreállíthatja a világ Isten által megálmodott rendjét.

– Az Önök szerzetesi fogadalma az engedelmességre, a tisztaságra, a szegénységre szólt, s korábban emellett arra is, hogy közreműködnek embertársaik megszentelésében. Mit jelent ez?

– 1924-ig az iskolanővérek a három szerzetesi fogadalom mellett egy negyediket is tettek. Ez arra vonatkozott, hogy a nevelés szolgálatának szentelik az életüket, minden képességünket, Istentől kapott tehetségünket. A negyedik fogadalom arra szólította fel az iskolanővért, hogy tudatosítsa magában, a nevelés nem csupán ismeretátadást jelent. A rend tagjait arra hívja az Úr, hogy az emberek közötti jelenlétük legyen ösztönzés mások számára. Tevékenységükkel, példájukkal buzdítsák őket arra, hogy kerüljenek kapcsolatba Istennel, értékeljék önmagukat, és adjanak hálát az életért. Ezt jelenti az, hogy

közreműködünk embertársaink megszentelésében, legyen szó kisgyermekekről, kamaszokról vagy felnőttekről.

– Magyarországon mióta vannak jelen, és hány helyen, hány közösségben tevékenykednek?

– 1858-ban, Bajorországból érkeztek az első iskolanővérek Magyarországra. Temesvárott jött létre az első rendházunk és iskolánk, amely 1900-ra Kelet-Magyarország legnagyobb nevelési intézménye lett. Olyannyira elismertté vált az intézményeinkben folyó oktató-nevelő munka, hogy két tartományfőnökünk is megkapta az Osztrák–Magyar Monarchia polgárai számára elnyerhető legmagasabb kitüntetést az uralkodótól, Ferenc Józseftől. Jobbára a történelmi Magyarország délkeleti területein létesültek rendházaink és iskoláink, így aztán a trianoni határok meghúzása után az iskolanővérek magyar tartománya elvesztette kolostorainak és intézményeinek kétharmadát. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása 413 rendtársamat érintette. Napjainkban ötvenhárom nővér tartozik a magyar tartományhoz. Rendházunk van Budapesten, Debrecenben, Makón, Muzslyán (Szerbia), Szegeden és Szovátán (Románia). A kongregációnk noviciátusa Rómában van, ahol jelenleg két novíciánk készül arra, hogy a kánoni év után, első fogadalmuk letétele előtt hazatérjenek az úgynevezett apostoli szolgálat hónapjaira.

– Nevelési-oktatási elveik között alapvető jelentőségű a szellemi bátorságra és a szív nyitottságára törekvés.

– A szellemi bátorságra nevelés valóban alapvetés számunkra. Ez azt jelenti, hogy intézményeinkben törekszünk a színvonalas oktatásra, ahogyan arra is, hogy diákjainknak megtanítsuk: soha ne lankadjék az érdeklődésük a világ történései, az újabb tudományos eredmények és művészeti értékek iránt. Azaz mindig őrizzék meg a világban való tájékozódás, eligazodni akarás képességét. Fontosnak tartjuk, hogy a szívükbe véssük: soha semmit ne mondjanak vagy tegyenek a meggyőződésük, a lelkiismeretük ellenében, sem restségből, sem félelemből.

Az ismeretekkel túlhalmozott szellem üres marad szívben, lélekben, ha az értelmi képzéssel nem tart lépést az érzület nemesítése, az akarat nevelése, mert a szívet is nevelni kell”

– olvasható egy iskolanővéri írásban. A mindennapok gyakorlatában ez azt jelenti, hogy nekünk, nevelőknek példát kell mutatnunk szellemi bátorságból, a világ dolgai iránti érdeklődés és az önnevelés terén. Óriási felelősség hordozói vagyunk. A szabályunk ezt így fogalmazza meg.

Mindazzal nevelünk, amik vagyunk és amit teszünk.”

– Kiemelten fontosnak tartják a bizalomra nevelést is. Mit értenek ezen?

– Az iskolanővéri nevelésnek célja az is, hogy felismertessük a diákjainkkal, az élet nem véletlenek sorozatából áll, hanem Isten gondviselő cselekedeteinek füzére alkotja. A mindennapok gondjai, küzdelmei, tragédiái közepette olykor lehetetlennek látszik, hogy megéreztessük egy-egy érintett diákunkkal Isten jelenlétét, azt, hogy vele van, vele szenved, megérti őt, és soha nem hagyja magára. Ezekben a helyzetekben

mi, a nevelők vagyunk Isten eszközei; együttérzésünkkel, közös reménykedésünkkel igyekszünk erősíteni őt vagy éppen a családtagjait. Istenbe és embertársainkba vetett bizalmunkkal kell táplálnunk és gyógyítanunk a kétségbeesett szíveket, lelkeket.

Ehhez Isten kegyelmén kívül szakmai tudásra, nagy alázatra, kitartó és erős akaratra, gyengéd, megértő szívre van szükségünk.

– Az ifjúság nevelésén kívül hogyan vesznek még részt a társadalom formálásában?

– Ma 30 országban 2045 iskolanővér szolgálja Isten népét óvodákban, iskolákban, árvaházakban, kollégiumokban, egészségügyi intézményekben, menekülttáborokban, családsegítő központokban, plébániákon, lelkigyakorlatos házban, idősek és fogyatékossággal élők otthonában. Shalom-hálózatunk különösen a kiszolgáltatottak, a peremre szorultak segélykiáltására igyekszik felhívni a világ figyelmét különböző akciók, demonstrációk szervezésével. Kongregációnk csatlakozott Ferenc pápa felhívásához, és mint a Laudato si' kezdetű enciklika tanításai iránt elkötelezett rend szeretnénk, ha óvodásaink és diákjaink felismernék, hogy otthonunk, a Föld sok sebből vérzik, védelemre szorul. A Boldogasszony Iskolanővérek Kongregációja 1993-ban került be az ENSZ-be nem kormányzati képviselettel rendelkező szervezetként. 1997 júliusában kérvényeztük, és a követkető év júniusában megkaptuk tanácsadói státuszunkat az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsánál (ECOSOC). Az ENSZ-ben a peremre szorultak és a mellőzöttek, különösen a nők, az ifjúság és a szegények szószólóiként vagyunk jelen.

– Tartományfőnökként milyen terveket szeretne megvalósítani?

– A terveimet részben a szabályunk, részben a legutóbbi általános káptalanunk már megfogalmazta. A szabályunk arra szólít fel, hogy tartományfőnökként erősítsem a közösségem egységét.

Elő kell segítenem, hogy képessé váljunk felismerni, milyen feladatok vállalására vagyunk hivatottak, milyen sürgető nevelési kihívások várnak ránk korunkban. Az iskolanővérek általános káptalanja pedig arra hívott meg bennünket, hogy „a világ szívében a béke, a remény és a szeretet emberei legyünk.”

Természetesen a szívemben hordozom a Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Tartománya által fenntartott intézményekhez kapcsolódó több mint 3400 gyermeket, fiatalt és családtagjaikat, ahogyan a nevelői munkánkat segítő közel 550 kollégánk gondjait is.

Tartományfőnökként egyvalamit szívből sajnálok: vezetői szolgálatom olyan szerteágazó, hogy mellette nem marad időm a tanításra. Ez bizony nagyon hiányzik az életemből.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 13-i számában jelent meg.