Bábel Balázs érsek: Születés és feltámadás

Nem hatásvadász címet kerestem húsvéti elmélkedésemhez, hanem tudatosítottam az idei év ünnepének kettős, de még inkább hármas jubileumát. Szentév van, mégpedig a 2025-ös év, vagy ahogy régen írták volna A. D. 2025, az Úr 2025. éve, születésétől számítottan. A mi számrendszerünkben, de még inkább életünk rövidségét tekintve, a huszonöt évenkénti idő már jubileumnak számíthat. Egy-egy szentév nem csupán naptári vagy történelmi mérföldkő, hanem a magunkba szállás, a bűnbánat, a búcsúk által elnyerhető megbocsátás és kiengesztelődés éve is. A Miatyánk utolsó három kérése – bocsásd meg a mi vétkeinket, ne vígy minket a kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól – külön nyomatékot kap ilyenkor.

A föltámadt Krisztus ajándéka a bűnbocsánat (Jn 20,13), de még az is, hogy bűnbánatot tudunk tartani (ApCsel 11,1).

Az is jubileum, hogy a hét első napján, vasárnap ünnepeljük Urunk föltámadását, mert való igaz, hogy vasárnap támadt föl, de akkoron közel sem volt olyan kiemelt ünnep a vasárnap, mint ma, s egyébként is, Jeruzsálemben a húsvét mindig Niszan hónap 14-én volt, amely évenként más-más napra esett. Később is akadtak olyan keresztény csoportok, amelyek a Niszan hónap 14-ét tartották, noha az Apostolok cselekedetei utal arra (ApCsel 20,7), hogy kezdettől a vasárnap lett a keresztények számára a szombat helyett az Úr napja. Ezt a vitát éppen ezerhétszáz évvel ezelőtt a Niceai Zsinat véglegesen lezárta azzal, hogy a húsvét legyen a tavasz első holdtöltéjét követő vasárnap. Sokkal fontosabb hittételt is kimondott ez a zsinat – amit régóta vallottak –, és újra megerősítette Arius eretnekségével szemben Jézus istenségét, vagyis azt, hogy egy az Atyával, nem csak hasonló hozzá.

Jézus Krisztus személyében isteni és emberi természetet hordozott, mindkét természete fontos, mert így vitte végbe a megváltást: isteni természete miatt lett végleges az áldozata, emberi természetével pedig hasonlóvá vált hozzánk a szenvedésben és a halálban.

A latin és héber időszámításban a hét első napja mindig a vasárnap volt, és nem a hétfő, ahogy mi jelölni szoktuk. Krisztus föltámadását nemcsak húsvétkor, hanem egész évben minden vasárnap ünnepeljük. Az Úr napjának magyar elnevezésében benne van a Szent István-i kor előtti pogány lelkünk, ami most is tetten érhető, mert a mindennél nagyobb ünnepet, Jézus föltámadását összekötöttük a vásárlással, s ahogy történni szokott, a vásári lelkületben benne van az adás-vevés, a hazugság, a csalás, a káromkodás és még mi minden. A mai napig is, ahol még él a hagyományos vallásosság, ha valahol vásár van a hónap valamelyik vasárnapján, általában kevesebben vannak a szentmisén.

Szent Pál is küzdött a görögök pogány lelkével, akik sokszor filozófiai alapon tagadták Jézus föltámadását. Krisztusivá akarta formálni az első egyházközség híveit, ahogy az ő lelke is átalakult az évek során. Jézus Krisztus szenvedélyes üldözőjéből vált olyanná, amilyennek mi tiszteljük, és ennek állomásai a következők voltak: mélyen megrendült, ami mindig hozzátartozik a megtéréshez, életünk átértékeléséhez, ahogyan a görög nyelv mondja, a metanoiához. Majd megkérdezte, hogy mit kell tennie. Követte a kinyilatkoztató hangot, találkozott a főapostolokkal, az Egyház oszlopaival. Később sportolóhoz hasonlította magát, aki Jézus Krisztus után fut, „nem mintha elérte volna, de felejtette mindazt, ami a múltban érték volt számára, csak az égi hivatás jutalma érdekelte” (vö. Fil 3,12). Élete legvégén pedig már azt is el merte mondani: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20–21). Szent Pál találkozott a föltámadt Krisztussal, neki nem kellett bizonyítani, hogy él, hanem ő bizonyította a híveknek vértanúságával, hogy igaz, amit mond: Krisztus valóban föltámadt. Bátran hirdethette hát a legnagyobb örömhírt, ami az ember számára lehet: hogy a halál nem a végső szó, mert van föltámadás. „Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és föltámadt, akkor Isten vele együtt föltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el” (1Tesz 4,14). Ha tehát egy keresztény meghal, az egészen más, mint amikor egy istentelen hal meg. A keresztény halála nem halál a szokásos földi értelemben, inkább meghalás Krisztusban és Krisztussal. Ez azt jelenti: meghalás a föltámadásra, élet Krisztussal.

Mi a születés és a halál köztes idejében gondolkodunk életünk értelméről; a múló idő föltartóztathatatlan, és félve gondolunk a halálra vagy az odavezető útra. Az esti zsolozsma naponta a jó halál kérésével fejeződik be. Babits Mihály a Balázsolás című versében is azért könyörgött, hogy úgy tudja fölfogni a rá váró átmenetet, „hogy nem is olyan nagy dolog a halál”. Valójában a boldog föltámadásért kellene imádkoznunk, ami mellett megsemmisül a halál. Devecseri Gábor nagy betegen, talán az utolsó reménység jeleként, vagy a keresztény hitre sóvárogva gondolva, írta Ha elmész című versében: „Ha elmész, ne mondd azt, hogy »Elmegyek.«, / még azt se, hogy »Megyek, de visszajövök.«, csak »Visszajövök.«. Azt az undokságot, / hogy közben elmész, ebből is tudom. /

Lásd, a temetők kapuján / ízlésesen, és a közbeeső / halálra való minden célzás nélkül /csak ennyi áll: »Feltámadunk«.”

Hisszük és reméljük, hogy feltámadunk, vagyis igazat adunk Jézus Krisztusnak, és bízunk abban, hogy nekünk is részünk lesz a vele való létben. A jubileumi szentévnek ez az örömhíre. A körülöttünk lévő világ eseményei elkeserítenek bennünket, ha hiányoznak belőlünk ezek az erények. Igazságtalan világban élünk; elég csak arra gondolnunk, hogy hiábavaló volt a szomszéd ország háborús szenvedése, a nagyhatalmak cinizmusa csak a profitot keresi a proxiháborúból. Egyedül Isten tud igazságot szolgáltatni, és az egyéni élet beteljesedése csak akkor valósul meg, ha van föltámadás, van isteni igazságosság. Márpedig van!

Erről tettek tanúságot a vértanú apostolok és a hitvalló keresztények immár kétezer év óta.  Stafétabot módjára adták tovább ezt a meggyőződést, ennek a Reménynek vagyunk zarándokai.

Évekkel ezelőtt találkoztam egy gyalogos zarándokkal egy faluban, bérmálás után, amikor kijöttem a templomból. Bretagne-ból Jeruzsálembe zarándokolt gyalogosan. Nem kért semmit, csak üdvözölt bennünket. A megbérmált fiatalok igen elcsodálkoztak, hogy van olyan ember, aki erre is vállalkozik.

A zarándok nemcsak maga akar célba érni, hanem hírt ad egy másik világról mindazoknak, akikkel útközben találkozik.

Úton vagyunk, kisebb vagy nagyobb remények egyik napról a másikra megtartanak, de ez nem elegendő, ki is fárasztanak, mert mindig elmúlik valami, és mindig új keletkezik, amiért küzdeni kell.

A mai ember monotonóniáját találóan fogalmazza meg Horváth Imre versikéje: „Kár felkelni, nem vár ma semmi jó! / Ez csak reggeli depresszió. / Kár feküdni, oly jó volt élni ma! / Ez csak az esti eufória.”

A keresztény nagy Remény az egész életnek értelmet ad, még a halálon túl is, mert a föltámadt Krisztus evangéliuma elmúlhatatlan jó hír marad, hogy van föltámadás, és van örök élet.

Fotó: Fábián Attila (A feltámadt Krisztus mozaikképe a budapesti Szent István-bazilikában); portré: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.