Bábel Balázs Mohácson: Nem önmarcangolásra, hanem emlékezésre és felelősségvállalásra van szükség

A Mohács 500 Történelmi Emlékhétvége idézi meg a magyar történelem egyik sorsfordító eseményét. A megemlékezés egyszerre visszatekintés az ötszáz évvel ezelőtt történt mohácsi csatára, valamint kegyeleti esemény, tiszteletadás a csatában elesettek áldozata és helytállása előtt.

A jubileumi visszatekintés Magyar Péter miniszterelnök megemlékező beszédével kezdődött Mohács főterén, a Széchenyi téren. Itt áll a Magyarok Nagyasszonya-templom, melynek alapkövét a mohácsi csata 400. évfordulóján rakták le. Itt, a Szent István-oltárnál helyezték el a kegyeleti urnát a mohácsi csata tömegsírjaiból feltárt szórványos aprócsont-maradványokkal a jubileumi szentmise keretében.

A szentmise főcelebránsa Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke volt; szónoka Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek.

Koncelebráltak az MKPK jelen lévő tagjai: Udvardy György veszprémi érsek, Felföldi László pécsi megyéspüspök, Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita; Szocska A. Ábel OSBM, a Nyíregyházi Egyházmegye püspöke; Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke; Hortobágyi T. Cirill OSB bencés főapát; Marton Zsolt, a Váci Egyházmegye püspöke; Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke; Varga László kaposvári megyéspüspök; Berta Tibor tábori püspök; Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök, Mayer Mihály nyugalmazott pécsi megyéspüspök, Varga Lajos nyugalmazott váci segédpüspök.

A határon túli magyar közösségek részéről jelen volt Német László bíboros, belgrádi érsek; Böcskei László nagyváradi megyéspüspök, a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia elnöke; Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök, Tamás József nyugalmazott püspök és Mirko Štefković nagybecskereki megyéspüspök.

Együtt emlékeztek a szerzetesrendek tagjai, paptestvérek, papnövendékek, lovagrendek, hagyományőrző közösségek képviselői.

Jelen volt Magyar Péter miniszterelnök, Pósfai Gábor belügyminiszter, Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter, valamint Heidl György társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár.

Székely János püspök köszöntőjében a mohácsi hősök áldozatának emlékezetét és annak mai üzenetét állította a középpontba. Hangsúlyozta:

az elesettek annak tudatában vállalták a harcot, hogy a túlerő miatt szinte biztosan életüket vesztik, mégis kiálltak szeretteikért, otthonukért, hazájukért és keresztény értékeikért.

Jékely Zoltán versének képe – „nekik, akik rongyos zászlók alatt / csontjaikból raktak védőfalat” – erre az önfeláldozásra emlékeztet – fogalmazott a főpásztor. – A magyar történelemben kevés a fényes győzelem, sok a fájdalom, a keresztút. De a szenvedésnek gyümölcse is van: alázatra, együttérzésre, bölcsességre és a fontos értékekhez való ragaszkodásra tanított. Ezért a mohácsi évforduló nem pusztán a gyász, hanem a hálaadás alkalma is, amiért a magyar nemzet a történelmi megpróbáltatások ellenére fennmaradt, megőrizte nyelvét, kultúráját, történelmi emlékezetét és keresztény hitét.

A megemlékezésben egyben ígéretet teszünk a jövőre nézve: kötelességünk hűségesnek maradni azokhoz az értékekhez, amelyekért elődeink életüket áldozták. Áldozatuk nem volt hiábavaló: ezekre az értékekre akarjuk építeni ma is hazánk jövőjét.

Bábel Balázs érsek szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Krisztusban Szeretett Testvéreim!

Mint Tomori Pál 39. utódja az érseki székben mindenkit szeretettel köszöntök! Néhány napja ünnepeltük Szent István királyunkat, aki a keresztény államiságnak az elindítója volt. És azon a napon a sziklára épített ház hasonlatát olvastuk az evangéliumból. Ez nem más, mint egy olyan épület, amely egy országra is vonatkozhat. A jézusi példázatban a ház nagy viharba kerül, de kiállja a próbát, mert sziklára épült. Államiságunk (eddigi történetének) felén, 500 esztendővel ezelőtt akkora viharba került ez a ház, a mi hazánk, amelyet egy szóval így jellemzünk: Mohács.

Ma több városnak van jelzője: királyok városa, királynék városa, hírös város, hűség városa, kálvinista Róma. Mohácsnak lehetne adni, hogy a vértanúk városa – civitas martirorum. És ez egybevág azzal a gondolattal, amit a csata előtt nem sokkal Perényi Ferenc váradi püspök mondott a királyi tanácskozásban: indítsuk el a kancellárt őfelségéhez, hogy kezdje meg a szentté avatást – azon a napon, amikor Tomori Pál barát vezérlete alatt húszezer harcos, keresztény harcos fog meghalni Krisztus vallásáért. Proféta volt, elestek ezek a harcosok.

Ma a történelemtudomány fejlődése (révén) és a segédtudományok segítségével sokkal tisztább képünk van az akkori időkről és magáról a mohácsi ütközetről, mint korábban volt, vagy akár csak (ahhoz képest, amit) az én iskolás koromban hallhattunk és olvastunk.

Nem kell a vádaskodás, az önmarcangolás, hiszen egy akkora hatalommal álltunk szemben, amellyel eleve kilátástalan volt a küzdelmünk.

És akkor mindent megtettek, akik a harcban elestek azért, hogy legalább valamicskét is feltartóztassák ezt az imperialista hatalmat.

Számomra – mert nyomon kísérem évek, évtizedek óta a Moháccsal kapcsolatos kutatásokat, történelmi fejleményeket – új meglátás született. Az egyik, hogy

nemcsak arról volt szó, hogy egy sokkal erősebb nagyhatalom, mely legalább ötszöröse volt a királyi Magyarországnak, megtámadott bennünket hódítás, hatalomszerzés céljával, hanem vallásháború volt.

Hiszen Nagy Szulejmán apjától megörökölte, ő pedig az egyiptomi szultántól mintegy kizsarolta a kalifa címet. A kalifa az iszlám vallás legfőbb elöljárója, valamiképp a prófétának az utódja. És tudjuk, hogy a „hitetlenek” ellen harcot kell vívnia az igaz hitű muszlimnak – és harcot vívtak ellenünk, hitetlenek ellen. Miután elesett Bizánc, Nándorfehérvár, támadtak bennünket, hogy meghódítsák ezt az addig keresztény országot. Még 150 év múlva is Kara Musztafa, IV. Mehmed hadvezére úgy támadott Bécs ellen, hogyha Bécset elfoglalják, akkor Rómát támadják meg, hogy a római Szent Péter–bazilikát a szultán istállójává tegyék.

És ugyancsak egy (új) meglátás volt számomra, hogy Tomori Pál kalocsai érsek vajon miért vonakodott annyira eljönni a szerzetből. Tudjuk az ő előéletét: katona volt, talán bele is fáradt. Egyesek szerint két sikertelen házassági kísérlete is volt, menyasszonyai meghaltak, és a ferences rendbe felvétette magát. A fogadalom alól a pápa feloldozhatta, és ő mégsem akarta, vonakodott. Miért? Mert a ferences rendben elevenen élt a rendalapító szelleme. Ennek is éppen most van (jubileuma), Szent Ferenc tranzitusának, mennybe menetelének 800. évfordulóját ünnepli a Katolikus Egyház. Szent Ferenc a hegyi beszéd szellemében fegyvertelenül, szelíden elment az egyiptomi szultánhoz, Al-Kámilhoz, hogy elmondja, hogy mit üzen az evangélium: szelídnek kell lenni, és így kell az embereket kormányozni. A szultán meghallgatta, kicsit félbolondnak nézte, de valahogy meghatotta Szent Ferencnek ez az együgyű bátorsága, nem bántotta. És megengedte később, hogy a ferencesek a Szentföldön pasztorálhassanak. A szelídségnek krisztusi formája milyen jó lenne a mai időkben is!

De nem ez történt, a csatának a kimenetelét tudjuk. VII. Kelemen pápa, aki rávette végül is Tomori Pált, hogy legyen a Délvidék főkapitánya és vele együtt kalocsai érsek, amikor a csata után, szeptember 19-én meghallotta a szomorú hírt, sírt, mert tudta, hogy mi minden veszett el akkoron.

Hiszen a pápák mindig a magyar nép mellé álltak a török elleni harcokban.

És akkor is nagy pénzekkel támogatták a hadsereget.

Hogy mi veszett el? Nagyon sok minden. Ugye, tudjuk a főembereket: a király menekülés közben, talán 30 főnemesi család, 500 köznemes, 24 ezer közvitéz, akik közt magyarok, csehek, németek, horvátok, szerbek, szlovákok voltak. Valamint 2 érsek és 5 püspök; a bandériumok 20%-át az egyházi bandériumok tették ki. Kik voltak ezek az érsekek és püspökök? Legalább a mai napon emlékezzünk meg róluk. Tomori Pál, Szalkai László esztergomi érsek, Móré Fülöp, Pécs püspöke, Paksy Balázs, Győr püspöke, Csaholi Ferenc, Csanád püspöke, Palinai György boszniai püspök. És akik elmenekültek, mint például Brodarics István és a többiek is, súlyos sebesüléseket szereztek. Az a Vásárhelyi Pál, aki azt a csodálatos Szent vagy, Uram-béli énekünket szerzette – Angyaloknak csodálatos mennybéli Asszonya –, menekülés közben Palotabozsoknál halt meg.

Meghaltak, és utána szörnyű volt a pusztítás: Buda, fölégetetett  templomok, 100 város, 2000 falu. Legalább 100 ezer ember rabszíjra került.

A gyerekeket janicsárnak (adták); sokan meghaltak. Véget ért a középkori Magyar Királyság, és elkezdődött igazában a török hódoltság 150 éves időszaka. És mi a csodálatos? Nem vettük fel az iszlám vallást, mint korábban Délvidéken egy-egy másik meghódított ország. És a mi nagy hódítónk, Szulejmán még 40 év múlva is velünk harcolt. Ide 80 kilométerre, Szigetvárnál halt meg, velünk harcolva.

Mi nagyon jól tudjuk, hogy a mai törökök erről nem tehetnek, mint ahogy a kalandozó magyarok tetteiről sem tehetünk mi, mai magyarok. De az igazságot ki kell mondanunk. Az Úr Jézus mondja: „az igazság megszabadít benneteket”. A törökök barátoknak tartanak bennünket, későbbiekben sokan oda menekültek, de a mohácsi csata és annak következménye végzetes volt számunkra.

Ők így indultak a csatába: akkor is Keresztelő Szent János vértanúnak a napja volt, és tudták, hogy meg fognak halni, végrendeletek maradtak ránk abból az időből. Drágffy János országbírónak, aki zászlótartóként harcolt a mohácsi csatában és elesett, szűzmáriás-lobogó takarta be a testét. Előtte kiegészítette a végrendeletét, és egy apródjával elküldte Közép-Szolnok és Kraszna vármegyébe. És ez volt benne röviden: az ispotályról gondoskodjatok, a szegényekről, nehogy ellenségeimmé váljanak a másvilágon. Hogy értette ezt? Mi van a végítéletkor? Az Úr Jézus számonkéri, hogy mit tettünk, kinek mit adtunk, és nehogy az éhezők, a szenvedők a szemünkre vessék, hogy nem gondoskodunk rólunk.

És odaírta Drágffy János, hogy az istenszolgálatok meg ne szűnjenek, mert lelkem üdvösségét ez biztosítja. Már akkor is szentmiséket mutattak be; mi is bemutatunk szentmisét az elhunytakért. Elindult egy kezdeményezés a Pécsi Egyházmegyéből: mindenütt, ahol magyarok élnek, papok mutatnak be miséket, felajánlva az elesettekért. Hiszünk abban, hogy szent és üdvös dolog imádkozni az elhunytakért, hogy feloldozást nyerjenek bűneikből. Így gondolunk azokra, akik életüket adták Krisztus vallásáért és hazánkért.

Jézus mondja: „senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. Most áldozatukra emlékezünk, példaként állítjuk magunk elé őket, és fejet hajtunk előttük haláluk 500. évfordulóján.

Ámen.

*

A szentmise végén gyászszertartás keretében adták meg a végtisztességet az elesetteknek. Középen helyezték el az aprócsont-maradványokat tartalmazó urnát, mellette két oldalt a II. Lajos király rekonstruált zászlójával borított tíz koporsót a nevesítetlen, de el nem feledett hősök maradványaival. 

A szertartást Berta Tibor tábori püspök, katonai ordinárius vezette. Így fogalmazott: „A mohácsi csata hőseinek emléke egész népünk öröksége, a hit fényében pedig arra a felelősségre tanít, hogy azzal a szeretettel szolgáljuk az életet és egymást, mely reménnyel valljuk: egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának. Amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.”

Emlékeztetett, a földi maradványok eltemetésekor a keresztény remény vezet bennünket: azt kérjük Istentől, hogy az elesetteket támassza fel, bocsássa meg bűneiket, és fogadja őket az örök életbe, Krisztus megváltó szenvedésébe, halálába és feltámadásába vetett hitben. Végül a jelenlévők együtt imádkoztak az elesettek lelki üdvösségéért.

Az urnát a templomban a Szent István-oltárnál helyezték el. A temetési szertartást Berta Tibor püspök végezte.

Mostantól a Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplomban márványtábla jelzi a mohácsi csatában elesettek szimbolikus sírhelyét.

A szentmise után koszorúzással folytatódott a megemlékezés II. Lajos szobránál. A kora délutáni órákban elindult a gyászmenet a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyre azzal a tíz koporsóval, melyek a mohácsi csata tömegsírjaiból korábban feltárt, azonosított és csoportosított csontereklyéket tartalmazzák. Sátorhelyen, ahol feltárták a tömegsírokat, zajlik a kegyeleti szertartás és az emberi maradványok újratemetése, állami és katonai tiszteletadás mellett.

Sátorhely a csatatér déli részéhez kapcsolódó térség, amely mellett kialakították a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyet. Berta Tibor megáldotta az emlékhelyen épült új kápolnát. Gyászszertartás és katonai tiszteletadás mellett helyezték végső nyugalomra az áldozatokat. 

Az emlékhétvége hazai katonai hagyományőrző közösségek összefogásával létrejött programmal folytatódott vasárnap.

Fotó és videó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír