Bagyinszki Ágoston OFM: Assisi Szent Ferenc és a húsvéti örömének

Bár nyilvánvaló, hogy a húsvéti titok a Poverello teljes életét mélységében átjárta, a ferences források – talán éppen ezért – mégiscsak nagyon diszkréten szólnak Ferencnek a nagyheti liturgiához fűződő bensőséges viszonyáról. Azonban a fiatal rendi közösség vezetőjeként a szerpapok rendjébe beiktatott, fölszentelt rendalapítót – a ferences forráskutatás szilárd alapján állva – teljes következetességgel képzelhetjük el úgy, mint aki húsvétkor nemcsak hallgatta, hanem meg is szólaltatta „a praeconium paschalét, az Exsultetet, a világosság énekét, azt, amelyet húsvét éjszakáján énekel a diakónus” (Rotzetter). Mély hatással lehetett ez az esetleg vissza-visszatérő jelenet, illetve az ének szövegével való bensőséges találkozás Ferencre magára, de az első testvérekre és klarissza nővérekre is, ahogy erről az életrajzoknak a Húsvéti öröménekre tett kifejezett utalásai tanúskodnak. Ferencet 1224-ben, halála előtt két évvel, az alvernai remeteségben a stigmák is összekötik a húsvéti evangéliummal. Mielőtt az Exsultet néhány konkrét motívumának ferences „rezonanciáit”, Ferenc lelkében keltett esetleges visszhangjait nyomozva föltárnánk a ferences lelkiség húsvét evangéliumába nyúló gyökereit, vessünk egy pillantást arra, hogy a Poverello a liturgiatörténeti kutatás szerint a meghirdetésnek pontosan melyik szövegváltozatával találkozhatott.

A megidézett umbriai húsvéthoz éppen olyan „korosan” érkezett meg a Húsvéti örömének műfaja, mint amilyen időtávból mi idén húsvétkor Ferenc örökségére tekintünk vissza. A IV. századi eredetű Exsultet-hagyománycsaládnak ma legszélesebb körben azt a változatát ismerjük, amelynek szövegét V. Piusz pápa egységesítette a XVI. században, és amelynek ünnepélyesebb, solesmes-i hatásokat tartalmazó dallamát X. Piusz pápa népszerűsítette a XX. század elején. A Húsvéti örömének szövegének ez a variánsa egy, a legkorábbi időkig visszavezethető prológusból és egy ehhez csatlakozó hosszabb, vélhetően a VII. századból származó prefációrészből áll. Thomas F. Kelly kutatásai szerint, a megváltás örömhírét meghirdető éneknek az a változata, amelyet Assisi Szent Ferenc a XIII. század eleji Umbriában hallhatott a nagyszombati vigíliákon, vagy diakónusként megszólaltathatott, a hagyomány számunkra is ismerős frank-római vonalában helyezhető el. A bőségesen rendelkezésre álló szövegtanúk alapján megállapíthatjuk, hogy bár egy-egy variáns a mainál sokkal terjedelmesebben kitért a méhek életének szimbolikus értelmű dicséretére, és legtöbbször egy, a jelenlévőkre vonatkozó áldással fejeződött be, szerkezetében és lényeges motívumaiban a Ferenc korabeli meghirdetés nagyon hasonlított a maihoz. Ezt a húsvéti gyertya megáldását, liturgikus szerepbe való beiktatását kísérő szertartást egy képekkel feldíszített tekercs ünnepélyes legördítése kísérte: az énekes a gyertya fényénél az egyik oldalon követte a kottát, miközben hallgatósága a másik oldalon képes illusztrációkban gyönyörködhetett. Az ének végén a nép lelkes ámennel kapcsolódott a meghirdetés ünnepi eseményéhez.

Az Exsultet prefációrészének elején Krisztust mint „igazi húsvéti Bárányunkat” énekli meg a diakónus, összefüggésben azzal, hogy a benne hívők húsvétkor „a tévelygések és a bűnök homályából” átvonulnak a kegyelem isteni ragyogással teljes világába és „a szentek közösségébe”: „Áldott éj, mert ekkor hoztad ki az ősatyákat, Izrael fiait Egyiptomból, száraz lábbal a Vörös-tengeren átvitted őket. Áldott ez az éjszaka, mert ekkor oszlatta szét a tűzoszlop sugárzó fénye a bűn minden árnyát.” A nagyszombati keresztelési szertartás alapvető képvilága jelenik itt meg. Az Exsultetre rárímelve, Ferenc testvér húsvétélményében meghatározó szerepet játszik az „átvonulás”, avagy tranzitus-motívum, amelyet a Dizionario Francescano az alapító atya saját szavaira és az egyik fontos XIII. századi életrajzra utalva így húz alá: a testvérek éljenek a világban „vándorokként és jövevényekként”, akik „igaz izraelitákként vonulnak át a világ pusztaságán, (és) az Úr húsvétját – amely átmenet ebből a világból az Atyához – mindig a lélek szegénységében ünnepeljék”. Az „átvonulásnak” vagy „átmenetnek” ez a motívuma a Poverello életében – talán az Exsultet visszhangjaként – olyan jelentőségre tett szert, hogy Ferenc „halál nővért” is ennek a tranzitusnak a jegyében fogadta, illetve az első életrajzok már a grecciói karácsonyélményére vonatkoztatva is alkalmazták ezt az értelmezési kulcsot. Az sem lehet véletlen, hogy Szent Bonaventura, aki a rend vezetésében az alapító atya hetedik utóda, a tranzitus-motívumot teológiájának kulcsfogalmává tette: hangsúlyt kap, hogy az emberi élet olyan átmenet, amelynek során az Úr átvonulásához (pascha, transitus) kapcsolódunk. Ferenc pápa a tavalyi húsvéti homíliájában védőszentjéhez csatlakozva hangsúlyozta: „A szeretet győzelme a rossz gyökere fölött olyan győzelem, amely nem »lép át« a szenvedésen és a halálon, hanem áthalad ezeken, utat nyitva a szakadék fölött, jóvá alakítva át a rosszat: ez Isten hatalmának a kizárólagos ismertetőjegye.”

Az Exsultet legkülönbözőbb szövegvariánsainak egy további jellegzetes, közös motívuma, amely a húsvéti gyertya leírásához kapcsolódik, szintén nyomot hagyhatott Ferenc testvér szívében: „Ez éjszakáért fogadd el tehát, mennyei Szent Atyánk, a dicséret esti áldozatát tőlünk: a méhek viaszából készült gyertyát, melyet a néked szolgáló papság által ünneplő szent Egyházad nyújt néked.” A Húsvéti örömének ekkor mintegy megidézi a kozmosz égi és földi elemeinek ünnepi liturgiáját a gyertya szerepére összpontosítva. A Krisztus világosságát jelképező gyertya ebben az összefüggésben szorosan kapcsolódik a méhek antik természetrajzából és a viasz kulturális szerepéből kibontakozó gazdag szimbolikához. A méhek vonatkozásában – a korabeli umbriai Exsultet utolsó harmadából – tanulságos idézni egy olyan, a méhkirálynőre vonatkozó díszítést, amelyet a következő évszázadokban már elhagytak az örömének szövegéből: „Ennek (ti. a méhnek), mivel felismeri az idők változását, amikor a téli szelek már elvitték a zúzmarás fehérséget, és a tavasz a komor fagyokat mérsékelte, majd elűzte, azonnal gondja van arra, hogy munkához lásson.” A zord téli időszakot átvészelő méhkirálynő metaforikus alakja nyomán a Húsvéti örömének Assisi Szent Ferenc lelkiségében jelentkező visszhangjaként értelmezhető, hogy az alapító atya az apró élőlények között megkülönböztetett figyelmet és gondoskodást tanúsított a méhek iránt: „Télvíz idején a méhek elé mézet vagy jóféle bort tétetett, nehogy elpusztuljanak a nagy hidegben; mert munkájuk leleményességét és ösztönük csalhatatlanságát olyan nagyszerű himnusznak érezte Isten dicsőségére, hogy nem sajnálta egész napját az ő és a többi teremtmények dicséretére áldozni.” Ferenc húsvéti élményének – a Naphimnuszban is tükröződő – jellegzetes kozmikus dimenziója nyer kifejezést a méhekhez fűződő viszonyában.

Miután az Exsultet a prológusban megidézte „a nagy Király örök tündöklését”, a prefáció részben rátér a bűn tragédiájának részletes lefestésére: e sötét háttér előtt igazán szembeötlő a húsvétkor kapott megváltás fényes ragyogása, amelynek sugarai „a zsarnok gőgjét is fékezik”.  Szent Ferenc, aki először „assisi bűnbánók” néven alapítja meg szerzetesi közösségét, intelmet intéz testvéreihez, hogy kerüljék az énközpontú, ösztönvezérelt élet kevélységét, gőgjét. A Poverello bűn és megváltás kettősségére vonatkozó szemléletmódját alapvetően meghatározza az az Exsultetben is kifejeződő meggyőződés, hogy Isten képes jóvá alakítani a rosszat. Sőt, Ferenc szerint az Isten teremtői művét jellemző jóság alapvetőbb bármilyen bűn okozta rombolásánál. A patrisztikus aranykorból származó nicea-konstantinápolyi hitvallás már maga is találóan rögzíti, hogy a dolgok időtlen isteni rendjében a „mi üdvösségünkért” elhatározott megtestesülés alapvetőbb, mint Krisztus „értünk” kereszten meghozott megváltó áldozata. A megtestesülés, amely elővételezi az üdvösséget mint az Istennel fennálló egység eszkatologikus kiteljesedését, a bűn tragédiája nélkül is szükséges lett volna, hogy az ember létezése célba érjen. Ehhez kapcsolódva jegyzi meg Schütz Antal, hogy Ferenc intuitív vízióját majd tanítványai (Halensis, Bonaventura, Scotus) fejtik ki egyre növekvő határozottsággal, míg végül formát ölt a bűneset és a megváltás „logikai” viszonyára vonatkozó, jellegzetesen ferences teológia. Érdekes megjegyezni, hogy a Húsvéti örömének jó néhány korabeli szövegtanúja azért nem tartalmazza a felix culpa (szerencsés vagy áldástermő vétek) híres, elragadtatott verssorát, mert a megváltást „helyettesítő elégtételként” (satisfactio) meghatározó teológiai elmélet körül éles viták folytak.

A fentiekben a XIII. századi Umbriában, egy nagyszombati vigília-szertartás keretében Exsultetet éneklő diakónus – történetesen Assisi Szent Ferenc – alakjának megidézésével próbáltunk közelebb kerülni az idei húsvétunkhoz. A rendalapítóval való virtuális találkozás rámutatott arra, hogy a Poverello lelkiségét a kezdet kezdetétől milyen meglepő mélységben inspirálhatta a szent három nap latin liturgiája. Mivel konkrét hatástörténeti kapcsolatra vonatkozó beszámolók nem állnak rendelkezésre, ezért fontos hangsúlyozni, hogy az Exsultet és a ferences lelkiség között felfedezett „rezonancia” a történeti kérdés konkrét részleteit zárójelbe téve is érdekes a számunkra. Az „átvonulás” értelmezési kulcsa, a kozmikus dimenzió számbavétele, valamint a megváltás és a bűn kölcsönviszonyának megértése ma is közelebb vihet minket a húsvéti evangélium teljes gazdagságának befogadásához.

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.