(Nyitráról a mi generációnknak természetesen gyerekkorunk egyik nagy mozikedvence, a Rákóczi hadnagya jut először az eszébe.) A vár mai formája engem a sokkal kisebb, de hangulatában rokon nádasdladányi kastélyra emlékeztet, aligha véletlenül, hiszen a két főúri famíliát rokoni szálak fűzték egymáshoz. Az erősen historizáló, pompás épület Hubert József budapesti építőművész tervei alapján készült utolsó tulajdonosa, a megszállott műgyűjtő és zárkózott, emberkerülő természete ellenére tudatos művészetpártoló Pálffy János megrendelésére. Bajmóc (mai nevén Bojnice) az ő családjának egyik fő birtokközpontja volt.
A jeles fővárosi építész nyilván ismerte a településhez, illetve a várhoz kötődő sok-sok legendát, s így – kellő művészi fegyelemmel és kiváló ízléssel – tudatosan „mesekastélyt” alkotott a Felvidéken, méghozzá a Loire menti kastélyok mintájára. A helyi legendák közül itt most csak hármat említek meg: a vár előtt álló, csaknem hétszáz éves hársfáról azt mesélgetik, hogy az öntörvényű és önfejű oligarcha, Csák Máté ültette 1303-ban. Nehéz ugyan elképzelni őt a gondos faplántáló szerepében, de jó volna hinni abban, hogy még neki is akadtak békés, szép gesztusai.
A második bajmóci história is ugyanehhez a fához fűződik, és arról szól, hogy Mátyás király még országgyűlést is tartott az ő idejében már terebélyes fa hűsében, és több oklevelét itt állították ki „sub tilia nostra Bajmocensi”, vagyis „a mi bajmóci hársaink alatt”. Tehát ekkor már egy hársligetben. Erről pedig eszünkbe juthatnak a Rákócziak zborói hársai és így az észak-magyarországi hársfakultusz is. A harmadik bajmóci legenda már korántsem olyan megnyugató és nyári izzást enyhítő, mint a két hársas história vagy akár a kastély hűs termei. Ez pedig – a lőcsei fehér asszonnyal ellentétben – egy fekete hölgyről, egy, a férje által hűtlenséggel megvádolt ártatlan, ifjú anyáról szól, aki újszülött gyermekével a karján a mélybe vetette magát a várból. Sokan látni vélték őt, karján a síró gyermekével, amint a vártorony környékén és a várlépcsőn bolyongott…
De elég a kísértetekből, hiszen a kastély belseje – utolsó urának minden mogorvasága ellenére – sok-sok derűt és harmóniát áraszt, részben már a szecesszió, de legalábbis az azt megérlelő évek jegyében. 2007 júliusában nem véletlenül rendeztek itt egy szeptember végéig nyitvatartó, Szecesszió címet viselő, méltán nagy sikerű kiállítást. A véletlen úgy hozta, hogy nem sokkal a tárlat zárása előtt sikerült beszereznem az egyik legszebb kiállított tárggyal (egy leányfejjel ékes ezüsttállal) illusztrált plakátot, amely bekeretezve a konyhánk egyik legszebb ékessége. A vár külső megjelenése mellett érdemes még megemlíteni néhány szecesszióközeli témát, motívumot: egy nagy belső ablak csipkeveretű vasmintáit, illetve a zeneszalont. Az itt álló Bělehrádek-féle zongora 1884-ben, Bécsben készült, és díszes berakásai időben is közel állnak a szecesszióhoz. Végül megemlíthetjük még – a Bajmócot szerető, fejlesztő, egyre szépítő Pálffyak jó emlékezetére – a vadászszalon egyik kincsét, egy majd megszólaló, akarom mondani, majd elbődülő, finom mívű szarvas-szobrot is. Hiszen a Pálffyak címerének keréktöredéke fölött is ez a fejedelmi dámvad ágaskodik.
Mostani, még mindig okkal-joggal óvatoskodó nyarunkon szívből ajánlom kényelmes, egynapos kirándulásként ezt a tartalmas kikapcsolódást, hárs-árnyas és kastélymélyi hűsölést kínáló „bajmóci búfelejtőt.”
Szöveg és fotó: Petrőczi Éva
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria