Bakancslista

Valóban, a huszadik század elején, amikor e film is játszódik, kevesen engedhették meg maguknak a henyélést, az emberek idejük nagy részét munkával töltötték. Nem is tehettek másként, hiszen a betevő előteremtése, vagyis a létfenntartás minden korban meglehetősen nehéz volt. A napi tevékenység – az egyébként nem is olyan ritka ünnepek kivételével – az ember minden erejét és idejét felemésztette. Még akkor is, ha a munkálkodás nem feltétlenül tartott látástól vakulásig, és nem is folyt egész nap ugyanolyan intenzitással. A modern életmóddal azonban megjelent a szabadidő, melynek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Napjainkban már a napi munka elvégzése után több óra is a rendelkezésünkre áll arra, hogy valami másba fogjunk.

Igen ám, de mibe? Mivel töltsük ki az üres órákat? A kérdés manapság még aktuálisabb, mint valaha. A szocializmus „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” direktívája azt sugallta, hogy a munkahelyről hazatérve mindenki azonnal valami nem megerőltető, ám tartalmas tevékenységbe fogott. Mindegy, hogy színházra, mozira, olvasásra vagy tévénézésre fordították a szabadidőt, hiszen ezek egyaránt alkalmasak a szellem épülésére. A valóság azonban akkor is távol volt, és most is távol van ettől. Korunk embere az évtizedek előre haladtával csak árnyalatnyival lett igényesebb, vagyis szabaddá vált óráit sokszor teljesen érdektelen tevékenységgel tölti. Csak elfoglalja magát, azaz „elüti az idejét”. Pedig, bár a munkánk jellege is sokat elárul rólunk, igazából az mondja meg, mik vagyunk, mit tartunk fontosnak, hogy mit csinálunk utána. Az „ahol a kincsed, ott a szíved” bibliai sort átalakítva mondhatjuk, amit a szabadidődben teszel, azt is felfedi, mit gondolsz az életről.

A bakancslista fordulattal Rob Reiner azonos című filmjében találkoztam először. Ebben két rákos beteg – Edward (Jack Nicholson) és Carter (Morgan Freeman) – lajstromba veszi mindazokat a tevékenységeket, amelyeket haláluk előtt még szeretnének kipróbálni. A kifejezést azóta széltében-hosszában használják, legutóbb például a Futni mentem filmvígjátékban játszott fontos szerepet. Itt is, mint egyébként az eredeti filmben, elsősorban különleges, sok esetben az extrém sport kategóriájába tartozó ténykedések szerepeltek ezen a listán. A hangsúly a fizikai oldalon van: olyasmire kell vállalkozni, ami adrenalinbombaként hat ránk, amit normál esetben egyébként igyekszünk elkerülni.

„Annyi a világ, amennyit beletöltesz!” – szól az ismert reklámszlogen. Nehéz lenne ennél jobban összefoglalni, hogy miként vélekedik a mai ember az életről. Szó se róla, mindannyiunknak vannak olyan tervei, melyeket szeretnénk megvalósítani, úti céljaink, ahová szeretnénk eljutni. Főleg életünk utolsó harmadában merül fel bennünk a csalóka gondolat: oly sok mindent elszalasztottunk, de talán még nem késő. Ám nem véletlen, hogy a bakancslistán általában nem egy fatimai zarándoklat, egy veronai operaelőadás vagy az Uffizi múzeum szerepel. Az élet ugyanis inkább egy üres söröspohárhoz hasonlítható, amit lehetőség szerint színültig kell tölteni valami finom nedűvel. Élményeket kell szerezni, minél többet, ki kell tölteni a belső űrt valami olyasmivel, ami azért nem megy olyan mélyre, ami szívünk és elménk alaprétegeit érintetlenül hagyja. Ami nem rendít meg, ám mégis leköti az érzékeinket. Ha pedig megvalósítottuk, csak kihúzzuk a listáról, és máris jöhet egy újabb kihívás.

A bakancslista feltűnése arra is rányitja a szemünket, hogy a modern ember számára önmagában az élet unalmas. Már nem elég a mindennapokban helytállni, ki kell találni valami különleges elfoglaltságot. A minket körülvevő világ se nem csodálatos, se nem varázslatos, inkább szürke és egyhangú. A lét önmagában üres, tartalommal csak akkor bír, ha megtöltöm valamivel, de csak olyasmi jöhet szóba, ami nem mutat túl önmagán, ami nem borítja fel a lelki nyugalmamat, amit bátran hátrahagyhatok, amikor a következőhöz lépek. A modern ember bakancslistája lélektelen.

Érdekes lenne összeállítani egy alternatív listát. Ki-ki elgondolkodhat rajta, hogy mi szerepelne ezen. Talán az, hogy segítünk valakinek, vagy csak „némán figyelünk egy néma fát”? Vagy egyszerűen csak az üdvösség.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.