Bálint Sándor szellemi örökében – Tudományos konferenciát tartottak a szegedi Gál Ferenc Egyetemen

A résztvevőket köszöntő Barna Gábor, a „Bálint Sándor” Vallási Kultúrakutató Csoport vezetője elmondta, első alkalommal mutatkoznak be tudományos kutatásaikkal. Munkáikban arra törekednek, hogy a hitvalló tudós szellemiségét kövessék, témaválasztásaik is érintik azokat a területeket, melyekkel Bálint Sándor is foglalkozott.

A kutatóprofesszor szerint a Szegedi Tudományegyetem néprajz tanszékén 2013–19 közötti előzményekre épülő csoport létrejötte is azt bizonyítja, Bálint Sándor emléke szerte az országban ma is él.

Serfőző Levente, a  Szeged-Csanádi Egyházmegye oktatási helynöke online jelentkezett előadásával, melyben összefoglaló képet adott Bálint Sándor tiszteletéről az egyházmegyében. Több generációt átfogóan, közösségi kezdeményezéseket támogatva, sokféle eszközt alkalmazva ápolják emlékét. A helynök áttekintette, hogy milyen nagyobb, Bálint Sándorhoz kapcsolódó eseményeket rendeztek 2018 óta. Tapasztalataik azt mutatják, mind a világi, mind az egyházi érdeklődés nagy, „a legszögedibb szögedi” életpéldája megszólító erejű. Személye összekapcsolja a hit, a tudomány és a kultúra területét.

Serfőző Levente kiemelte az ifjúság felé fordulás szükségességét. Számos kezdeményezéssel éltek, hogy megismertessék Bálint Sándor életét, munkásságát a fiatalokkal. Elsőként a szegedi Karolina Iskolában rendeztek élettörténeti kiállítást. A Szeged-Csanádi Egyházmegye Kateketikai Intézete (SZEKI) egyházi és világi iskolák diákjai számára 2019 óta nagy érdeklődés mellett szervez programokat a tudós néprajzkutató életéről. Ugyancsak a SZEKI hozta létre azt a közterületen felállítható, az életmű és munkásság mellett Bálint Sándor istenkapcsolatára, hazaszeretetére is koncentráló vándorkiállítást, mely 2022-ben Szegeden a Katolikus Társadalmi Napokon debütált, legutóbb pedig ugyancsak Szegeden, a sétálóutcán volt látható. Online hírlevelet indítottak Bálint Sándor személyéhez kapcsolódó eseményekről. Számos médium tematikus számokban foglalkozott a hitvalló tudóssal, kiadványok készültek, melyek ma már angol és olasz nyelven is elérhetők. Egyházmegyeszerte imádkoznak Bálint Sándor boldoggá avatásáért és pártfogásáért. A boldoggá avatáshoz ugyanis imameghallgatás szükséges.

Miklós Réka zenetörténész Elme Imre délvidéki, évtizedeken át Temerinben szolgált kántortanító magyar népénektárát mutatta be. A kántorkönyvek egy letűnt kor történelmi-társadalmi összefüggéseire is rámutatnak. Az ötkötetes kántorkönyvciklus néhány éve került elő teljesen váratlanul a temerini templom régi orgonapadjából, írnoka és részben valószínűleg szerzője is az 1847–1914 között élt Elme Imre. Népénektára lefedi a teljes egyházi évet. A gyűjtemény felbukkanása azért bír nagy jelentőséggel, mert az egyetlen teljes használatú egyházzenei forrás a 18. század második fele és a századforduló időszakából. Elme munkáját tekintve fontos előzmény Mária Terézia 1777-ben kibocsátott oktatási törvénye, a Ratio Educationis, melynek középpontjában a népoktatás állt. Ekkor létesült a kántortanítók képzésére irányuló oktatáshálózat. Elme Imre így iskolázódva lett kottaíró és -olvasó zenei-liturgikus szakember. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén a katolikus egyházzene szempontjából a felvilágosodás elsősorban azt eredményezte, hogy II. József hétköznapokon a kisebb templomok számára kötelezővé tette a népnyelvű miseénekeket.

A kéziratos kántorkönyvek zenei-liturgikus hatáskörükön túlmutatva hasonló jelentőséggel bírtak, mint az énekeskönyvek és az imakönyvek: betekintést nyújtanak tulajdonosuk ünnep- és mindennapjaiba. A kántor a vidéki értelmiség tagjaként a település világi zenés eseményeit is vezette. Hívő emberként, zenészként, énekszerzőként formálta a hívek jámborságát is a zenei ízlésükön túl.

Frauhammer Krisztina néprajzkutató Búcsújárás a szocializmusban. Az „elterelés” narratívái címmel azt mutatta be, milyen eszközökkel, intézkedésekkel lehetetlenítette el az amúgy be nem tiltott búcsújárást Magyarországon az elnyomó rendszer. A propaganda célpontjai a „szentkutak” voltak, az emberekben ugyanis határozottan élt a víz gyógyító erejének hite. A vallásellenes küzdelemben kiváló alapanyag volt, hiszen könnyen tudták gúny tárgyává tenni a babonaságként tálalt jelenséget. „Forrás helyett orvos”, a „víz nem gyógyulást, hanem fertőzést hoz” jelszóval ostorozták a szent vizet vételezők, a szentkutakat felkeresők tudatlanságát. Támadták a klérust, mondván „csodavállalkozást” alapít az emberek hiszékenységére. Ám emellett akadályozták a kegyhelyekre való eljutást, lehetetetlenné tették a kegyhelyek állagmegóvó fejlesztéseit. Aratási, kaszálási munkát rendeltek el, párhuzamos eseményeket szerveztek. Rémhírterjesztéssel – tífuszjárvány várható – tartották távol az embereket.

A kegyhelyek mai működése, a szentkutak felkeresése azt mutatja, a vallásos élmény utáni vágy szilárdabbnak bizonyult – állapította meg az előadó.

Barna Gábor az oltárépítő, szobrász, aranyozó Nagy Nepomuk János (1859–1906) munkásságát mutatta be. A Kunszentmártonban született, Bécsben, Grazban, Badenben tanult mester fő munkáit Szatmáron és Temesváron látjuk, de ezek mellett mintegy harminc templomból ismerjük alkotásait. „Ízléses” művészet – dicséri Nagy Nepomuk Jánost a korabeli sajtó, kiemelik, hogy a korízlést követő historizmus – főként a neogótika – mellett minden stílusban tudott alkotni.

Barna Gábor előadása során feltette a kérdést: van-e a Nagy Nepomuk Jánoshoz hasonló mesterek, műhelyek tevékenységének művészeti értéke? Ha a művészetre mint a kommunikáció lehetőségére tekintünk, melyben a művészet különféle eszközökkel közvetít tudást – alakít, idealizál és torzít, lekicsinyít és felnagyít –, fokozza a tárgyak – oltár, szobor, keresztút – által a megértést. Az alkotás kapcsolatot teremt a művészi tárgy és az ember hite között, így tárgyai a vallás mélyebb megértését eredményezhetik, és a vallás titkait tolmácsolják a maguk közvetlen hatásával. A tárgyak – az egyéni vagy közösségi devotio (áhítat, Isten előtti hódolat – a szerk.) tárgyaiként – jelenlétükkel maguk is a vallásgyakorlás alakítóivá váltak. „A tárgyakat szemlélve a hit élő tanúit látjuk” – fogalmazott az előadó.

Kiss Norbert teológus, egyháztörténész A ferences lelkiség megújulása az obszerváns reform után címmel tartott előadásában Szeged-Alsóváros ferences közösségének működésére koncentrált. Felidézte: XIII. Leó pápa 1897-ben adta ki Felicitate quadam kezdetű bulláját a ferences rend egységének helyreállításáról, ennek szellemiségét Zadravecz István gvardián (házfőnök), későbbi tábori püspök ültette át Szegeden a gyakorlatba. Erre a közösségre is jellemző volt a lelki és imaélet válsága, szükséges volt itt is a reform, a hitélet fejlesztése, a provincia tekintélyének emelése, a teológiai műveltség fejlesztése, az ifjúság nevelése. Az ifjúságra kell építeni a jövőt, hirdették, „aszketikusan nevelt, heroikus lelkületű” ifjúság volt a cél. A reformok hatására megújulásnak indult a rend, a harmadrend és a plébániai közösség is.

Glässerné Nagyillés Anikó vallásinéprajz-kutató nemcsak bemutatta Bálint Sándor Móra Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékát, arra is felhívta a figyelmet, mit és miért gyűjtött, őrzött a néprajztudós. A hagyaték 1980-ban került a gyűjteménybe. Sokrétű az anyaga: személyes tárgyak, bútorok, jegyzetek, fényképek, hivatalos dokumentumok, búcsús emlékek, imakönyvek, szentképek. Kiemelt részt képez a levelezése, többek között olyan ismert személyekkel, mint Móricz Zsigmond, Ortutay Gyula, Scheiber Sándor, Domokos Pál Péter, Diószegi Vilmos. Az előadó elmondta, Bálint Sándor számára szakmai filozófiává vált, hogy a paraszti műveltséget a nemzeti kultúra részévé tegye, megmentse egy eltűnőben lévő világ anyagát.

Szőke Balázs történész előadása a régészet területére vezetett. Egy 13. századi nemesi kúria rajzi elméleti rekonstrukcióját mutatta be Méri István kardoskúti ásatásának alapján. Felhívta arra a figyelmet, hogy a rekonstrukció alapján milyen európai, főként német területen épült hasonló épületeket ismerünk.

Fotó: Kispéter Gábor/Szeged-Csanádi Egyházmegye Kateketikai Intézete

Trauttwein Éva/Magyar Kurír