Balog Márta CB: Közösség és közösségvezetés

Márta nővér tényként állapítja meg: egy keresztény közösség vezetése sok mindenben eltér egy civil intézményétől, de vannak olyan tapasztalatok, amelyek könnyen integrálhatók közösségeink életében, főleg a szervezés területén. Ám arról soha nem feledkezhetünk meg, hogy egy keresztény közösség alapköve Krisztus, „akire a Lélekkel való együttműködés révén Isten művét építhetjük fel.” Ezért a keresztény közösség tagjainak össze kell hangolniuk az emberi szaktudást és tapasztalatot az isteni kegyelemmel, hogy ezek a közösségek valóban a hit, a remény és a szeretet iskolái lehessenek.

A szerző különbséget tesz a keresztény és a krisztusi közösség fogalma között, rámutatva: sok keresztény közösség létezik, amelyek fontos és szép evangéliumi feladatokat látnak el, de nem feltétlenül hordozzák a krisztusi közösség jellemzőit. A keresztény közösség tagjai egy evangéliumi ideál vagy cél érdekében gyűlnek össze. A tagok rendszeresen találkoznak, programjaiknak két fontos összetevője van, a közös imádság és a közös szolgálat. Áldozatkész lelkesedéssel végzik szolgálatukat, ám krízishelyzetben vagy egy karizmatikus személy távozása után gyakori a tagok közötti feszültség, ellentmondás, melyeket nem tudnak megoldani, így feloszlanak.

A krisztusi közösség Isten szeretetének, a Szentháromságból fakadó egységnek, Jézus Krisztus jelenlétének jele a világban, Krisztus „a központ, az alap és a cél”. A közös imádság és a közös szolgálat eszközök, amely által másokat is bevonhatnak a „szentháromságos élet” szépségébe, szeretetébe és kalandjába. A közösség egy szentségi valósággá válik, mert általa Krisztus „bevon a szeretet, az önátadás, az életadás és az elfogadás dinamikájába. Egy krisztusi közösség az egyház termékenységének forrása.” A Szentlélek és a tagok együttműködése alapján egy keresztény közösség bármikor krisztusivá fejlődhet, illetve sajnos sok krisztusi közösség Krisztus-hirdetőből programszervezővé válhat.

Márta nővér rámutat: a találkozásnak három dimenzióját élhetjük meg egy közösségben; a találkozást Istennel, a másik emberrel és önmagunkkal. Nem szabad, hogy a tagok csak „feladatot végzők”, „problémamegoldók” vagy „hézagpótlók” legyenek, mert így elvész az öröm az odaadásukból, a szolgálatukból, a találkozásaikból. A közösség „egyszeri, különleges személyek találkozása, akik együtt keresik a szépet, a jót, az igazat: vagyis Istent”. Legfőképpen pedig az élet iskolája és a megbocsátás helye. Az igazi élet és a megbocsátás lényegileg tartoznak össze. A közösség azért válhat a megbocsátás iskolájává, mert megtapasztalhatjuk, ahogyan a másik küzd értem és önmagáért, „és azt, hogy kapcsolatunk felülmúlja korlátainkat, bűneink határait”. A közösség egy biztos hely, ahol megtanulhatok megbocsátani és bocsánatot kérni, és ezt a lendületet elvihetem a családi, munkahelyi kapcsolataimba is. „A Krisztusban történő kiengesztelődés vagy megbocsátás életet fakaszt, és ezt az életet adhatom át a többi kapcsolatomban is.” A kötet írója kiemeli, hogy a keresztény és a krisztusi közösség feladata egyaránt rendkívüli: az egyházban a szeretet áramlásának lenni. Az egyházban szükséges a hierarchia, az intézmények és a funkciók, „de a szeretet színt, életet, erőt ad, és bevon egy krisztusi kalandba”. Minden közösség küldetése annyiban fontos, amennyiben a szeretet szolgálatában áll, legyen szó akár háromfős közösségről, akár egy kis falu rózsafüzér társulatáról vagy egy több százezres egyházi mozgalomról. „Aki szeret, az az egyház szívévé válik, és ennél kevesebbel nem szabad beérnie egyetlen közösségnek sem.”

A vezető és a közösség kapcsolatát elemezve a szerző kifejti: a keresztény vezetőnek sok szempontból eltérően kell kormányoznia, mint a „világi” vezetőnek, krisztusi értékek alapján kell kialakítania vezetői kultúráját. Alapvetően fontos, hogy értékek és elvek alapján hozza meg a döntéseit. Sok közösség bukását okozza a kicsinyes, szűk látókör, szubjektív vezetés, vagy az olyan döntések, amelyeket nem az értékek alapján hoztak meg, valamint a következetesség hiánya. A Szentírásban megtalálhatjuk a jó vezetői kultúra kialakításának szempontjait: hallgassuk meg az embereket, hogy megnyerhessük őket az ügynek (1Kor 9,19–23); szeressük a változatosságot (Ef 4,1–17); keressük az egységet (Gal 3,26–29); tanuljuk meg kedvelni azokat, akik mások (ApCsel 10,9–38); ragaszkodjunk Krisztushoz és legyünk szabadok a módszerektől (1Kor 3,1–9. A dolgokat ugyanis sokféleképpen lehet jól csinálni. Mindenekelőtt pedig „Isten dicsőségét keressük, vagyis ne ragaszkodjunk az apró részletekhez.”

A könyv írója kiemeli, hogy egy keresztény közösség sohasem csak emberekről szól, hanem Istenről, a Szentháromságról, hiszen ő minden közösség modellje és célja. Egy „isteni csapat” tagjai lehetünk, „amely megtanít bennünket egyre inkább szeretni, és remélni, hogy holnap szebben, igazabban élhetünk és részesei lehetünk valakik életének”.

(Szent István Társulat, 2016.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír