Barátomnak érzem Kazinczy Lajost – Beszélgetés Borbély Richárddal, A tizenötödik főszereplőjével

– Miskolcon született. Voltak-e a családjában művészek, akiknek a példáját látva úgy döntött, hogy énekesi, színészi pályára lép?

– A családomban igazából senki nem foglalkozott művészettel. Mesélték viszont a szüleim, hogy az apai nagyapám, Isten nyugosztalja, nagyon szépen énekelt, és a kottát is olvasta. Amatőr opera- és operetténekes volt. Édesapámnak képzetlen, de jó hangja van. Ezt leszámítva a gyerekkoromat nem határozta meg jelentősen a zene vagy más művészet. Ugyanakkor

a szüleim kiteljesedtek a munkájukban, és úgy gondolom, az is egyfajta művészet, ha az ember jól végzi a feladatát.

Tizenkét-tizenhárom éves koromban aztán találkoztam a művészettel, és egyik napról a másikra megtaláltam a hivatásomat.

– Hogyan történt ez?

– Miskolctól harminc kilométerre, Tiszalúcon laktunk a szüleimmel. Az iskolánk egyik napközis tanárnője gyermekszínpadot vezetett. Nagyon rossz gyerek voltam, az egyik magyarórán például énekeltem. A napközis tanárnő ekkor elhívott a színjátszó körbe, hogyha már énekelgetek az órán, hát énekelgessek máshol is, ahol ezt szabad. Tulajdonképpen ekkor indult a művészi pályám. Két-három évig magam tanultam, igyekeztem képezni magam zeneileg. Éreztem, és a visszajelzések is azt mutatták, hogy van affinitásom a zenéhez. Az éneklésen keresztül jutottam el a színházhoz. Gimnáziumban aztán már drámatagozatra jártam Miskolcon, a Zrínyi Ilonáról elnevezett intézményben. Felkerültem Pestre, Kővári Judithoz, aki a színművészetin tanított éneket, lehet, hogy még most is ott van, nem tudom. Mire eljutottam az érettségiig, már nem volt kérdés, hogy mi akarok lenni. Jelentkeztem a Gór Nagy Mária Színitanodába, felvettek. Egy évig tanultam ott, majd két éven át Németországot jártam egy német–magyar koprodukcióval, énekes műsorral. Azután leszerződtetett a Madách Színház, de csak egy szerepre. Közben játszottam Székesfehérváron, Zalaegerszegen, és kaszkadőrködtem Komáromban, a lovas színházban. 2014-ben pedig szerepeltem az RTL Klubon futó X-faktorban, ez egy nagyobb dobbantás volt a pályámon.

– A műsor után sokan megismerték?

– Igen. Addig nem foglalkoztatott, hogy az emberek felismernek-e az utcán, a színházban viszont jelentősége volt ennek. Az X-faktor óta Szirtes Tamástól, a Madách Színház igazgatójától sorra kapom a főszerepeket, és ennek roppantul örülök. A Madách az én alma materem, de a Billy Elliotot például az Állami Operaházban mutattuk be. Ott is Szirtes Tamás osztotta rám a főszerepet. Sokfelé játszom egyébként, az Operettben, a 6szín Teátrumban, egyre többet szinkronizálok, és szerepeltem például az HBO-n vetített, A besúgó című tévésorozatban.

– Nemcsak musical-, illetve prózai színész, hanem zeneszerző és dalszövegíró is.

– Az HBO-nak köszönhetően egyre jobban ismernek már a filmes szakmában, de a zenémet nem hallják az emberek a rádióban. Magam írom a dalaimat és a szövegeimet. A közelmúltban elnyertem az NKA-nál egy kisebb összegű támogatást, úgyhogy május-június körül remélhetőleg megjelenik az első lemezem, klipekkel együtt. Rendhagyó lesz, ilyet még nem nagyon csináltak itthon: megpróbálom összehangolni a színházat a zenével. Minden dalt én írok, minden hangszeren én játszom egyedül, és a rendező is én leszek. Az énekesek és a szereplők a barátaim, kollégáim; a Katonából, az Örkényből, a Vígszínházból hívtam őket.

– Az imént szóba került, hogy már eddigi pályafutása során is több főszerepet játszott. A tavalyi esztendő egyik színházi szenzációja volt Derzsi György – Meskó Zsolt A tizenötödik című történelmi musicalje, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban vértanúhalált halt Kazinczy Lajos életútját dolgozza fel. A címszereplőt Ön alakítja. Mit tudott korábban a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiáról?

– Szinte semmit. Hat évvel ezelőtt hallottam róla először, amikor Derzsi Gyuri felhívott azzal, hogy énekeljek fel egy dalt a készülő zeneművéből. Zsoltot is jól ismertem. Amikor megtudtam, hogy Kazinczy Lajos volt a tizenötödik aradi vértanú, elszégyelltem magam. De aztán rájöttem: a tudatlanságom nem az én hibám, hiszen sem az általános, sem a középiskolában nem tanultunk róla, csak az aradi tizenhármakról. A történelmi emlékezet egészen különös módon elfelejtette a nagy nyelvújító Kazinczy hősi halált halt fiát, amit nem is igazán értek. Miután a darab megnyerte a Madách Színház által kiírt musicalpályázatot, igyekeztem egyre többet megtudni Kazinczy Lajosról, elolvastam a róla szóló könyvet is. Huszonkilenc évesen végezték ki, én pedig harmincegy voltam a tavaly tavaszi bemutatón. Mondhatom, hogy kortársak lettünk. Ma már nagyon közel érzem magam hozzá, és egy színházi ősbemutatónál ennek nagy jelentősége van. Gyuri az én hangomra írta a darab zenéjét, s ettől még erősebb kötelék fűz Kazinczy Lajoshoz. Tavaly októberben emlékhelyet avattak neki a Fiumei úti sírkertben. Nagy élmény volt számomra, hogy a zenemű néhány szereplőjével részleteket énekelhettünk a megemlékezésen. Olyan volt, mintha egy jó barátunk búcsúztatásánál énekelnénk, akit nemrég vesztettünk el. Játszottam Istvánt az István, a királyban, Mariust A nyomorultakban, de a legfőbb kedvencem Kazinczy Lajos.

Ez az első olyan szerepem, amelyben úgy érzem, egy barátom életét mesélem el.

– Az előadáson én is úgy láttam, hogy teljesen azonosul a szerepével. Nem Borbély Richárd, hanem Kazinczy Lajos állt előttem a színpadon. Mi az, ami ennyire megragadta Önt a személyében, sorsában?

– A Magyar Nemzeti Múzeum és a Madách Színház közösen tárlatvezetést indított a reformkorról és az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról. Egy tárlatvezető és egy színész közösen meséltek erről az időszakról, illetve az általunk játszott szerepekről. Akkor és az olvasmányaim során is rengeteg közös vonást fedeztem fel Lajos és köztem. Mindkettőnknek volt egy bohémebb korszaka, szerettük a jó borokat, a szép nőket. És Kazinczy Lajos is tele volt vággyal, hittel, tenni akarással. A Jóisten nem siet, nem késik, mindig időben érkezik, nyilván nem véletlenül kaptam meg Kazinczy Lajos szerepét. Az előadások előtt egy rövid ideig egy fal mögött állok, már a színpadon. Van még negyven-ötven másodpercem, mielőtt színre lépek, és ilyenkor mindig megköszönöm Lajosnak, amit az országért tett. Megköszönöm, hogy velünk van, és azt is, hogy én lehetek életének tolmácsolója, hogy mesélhetek róla az embereknek. Transzcendens érzés ez számomra.

– Kazinczy Lajos egészen különleges személyiség volt: gyermekkorától kezdve élt benne egyfajta kisebbségi érzés, biztosra vette, hogy soha még csak a nyomába sem érhet irodalmár apjának, s minden cselekedete előtt föltette magának a kérdést, vajon mit szólna ehhez nagy elődje. Élete szerelmét hozzákényszerítik egy gazdag főúrhoz, s aztán elérkezik 1848–49, és Kazinczy Lajosról kiderül, hogy katonai zseni. Vértanúvá válik, pedig Haynau felajánlja neki: ha megtagadja az elveit, komoly karrier vár rá.  

– A darab végén van egy nagyon szép dal, amelyben így énekel Lajos: „Bocsánat tőletek, fiúk, apák, / kiket halálba vezettem, / és bocsánat az árulókért, / akiket agyonlövettem. / De azoktól nem kérek, / akik hazám életére törtek! / Akik tizenhárom tábornokot / megöltek.” Már az sem érdekli, hogy tábornoknak hívják, holott csak ezredes: „Ha így hívnak engem, / akkor tábornok vagyok. / Kinek hőse, / kinek a gyilkosa. / Ez vagyok én, / ez lettem én: / a szabadságért, a hazáért küzdő katona.” Igen, a hazájáért és a szabadságért tett mindent. A politikától teljesen függetlenül úgy gondolom, hogy van a politikai hazaszeretet, és az a másik, ami az 1848–49-es hőseinket jellemezte, s előttük és utánuk is sokakat, akik

úgy tartották: a két kezünkkel dolgozva szeretjük az őseink által megszerzett földünket, a nyelvünket, a történelmünket, és a magunkénak érezzük, valljuk.

Ez csodálatos.

– Számomra a darab egyik legszebb jelenete, amikor Kazinczy Lajos azt mondja Haynaunak: „Ami önöknek bűn, az nekem haza, / Ami önöknek lázadás, az az Isten szava!”

– Ez az egyik kedvenc dalom. Ennél szebbet nehéz megfogalmazni. Itt is, mint az egész darabban, tökéletesen összecseng Meskó Zsolt szövege és Derzsi György zenéje. Lajos valóban ezt érezhette a halála előtt. A végén pedig így beszél:

Honvéd, őrnagy, tábornok, / vértanú, hát nem szép szavak ezek? / Apám és nyelvújító társai / ajkáról fakadtanak.”

Mekkora béklyó lehetett számára, hogy az apja árnyékában élt egész életében! Végül azonban kiderül, hogy zseniális katonai stratéga. És mindvégig kitartott az elvei mellett, a vértanúhalált is vállalva. 

– A tizenötödik tipikusan az a darab, amire azt mondjuk: több mint színház. Megszólítja a lelket, a szellemet, az előadás után sem hagy nyugodni, magunkban visszapergetünk, továbbgondolunk jeleneteket. Milyen visszajelzéseket kaptak eddig?

– Ez nem a „szombaton este színházba megyek, hogy jól érezzem magam” típusú darab. Sokkal inkább a döbbenet uralkodik a nézőtéren. Például annál a jelenetnél, amikor a három angyal a tizenhárom vértanú nevét sorolja, és felidézi az utolsó szavaikat. Nyolcszáz ember ül némán, megrendülve. Gyönyörű, ahogyan igazgató úr megrendezte ezt a jelenetet. Ekkor és több más alkalommal is szinte tapintani lehet a csöndet a színházban, és ez nem az unalom csöndje, hanem a megdöbbenésé. Akik látták a darabot, elképesztő színházi élményről beszélnek. Szükség van ilyen művekre, különösen ma, amikor jelentős szerepet tölt be az életünkben a zene. Ez a darab a fiatalokat is leköti, a gimnazistákat, sőt, az általános iskolásokat is. Olyan musicalről van szó, amit egy rendhagyó történelemóra keretében is érdemes megnézni.

– Fiatal, sikeres színészként milyen vágyai, tervei vannak?

– Nagyon örülök annak, hogy a két legnagyobb zenés színházban, a Madáchban és az Operettben főszerepeket játszhatok. Nagy élmény számomra A besúgó című sorozat is. Amit a legjobban szeretnék, az az, hogy folyamatosan dolgozhassak, újabb és újabb feladatokat, kihívásokat teljesíthessek, és nagyobbnál nagyobb szerepeket kapjak, persze nem csak főszerepeket. Hiszem, hogy mindenki születik valamire, az Úristennek mindenkivel terve van. Úgy gondolom, velem az volt a terve, hogy színész legyek, zenéljek, és átadjak az embereknek valami szépet és jót. Ezért pedig tennem kell, mindennap.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila  

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.