Barátságban Istennel – Bódi Mária Magdolna boldoggá avatására készülve

Az előadás a Veszprémi Főegyházmegye online is követhető, Jézus műhelyében címet viselő lelkigyakorlat-sorozatában hangzott el. Ennek szerkesztett változatát adjuk közre.

Belegondoltunk már abba, hogy miből élünk? Szinte minden élet magból fakad, amelyet vagy elvetnek és újabb magokat hoz, vagy nem elvetnek, hanem megesznek. Mennyi, mennyi mag van, különösen is így ősszel, mennyi gyümölcs, milyen sokféle, és milyen különleges, hogy egyik magból hatalmas fa lesz, míg a másik magból egy egészen picike kis növény, és mekkora különbség van, hogy egy magból növény lesz, vagy pedig táplálék állatnak, embernek. S mi, emberek is egészen különleges lények vagyunk, hiszen a magokat nem úgy szoktuk megenni, ahogyan éppen teremnek, hanem megőröljük, ledaráljuk, összetörjük, azután összekeverjük őket vízzel, tésztát gyúrunk belőle, és úgy esszük meg. Micsoda magsors! Milyen sorsa van a magnak, amelyet megőrölnek, megdagasztanak, kenyérré sütnek, hogy aztán mi emberek megegyük.

Ahhoz, hogy a vele való barátságba be tudjunk lépni, Jézus egy egészen különleges dolgot választott: a kenyeret. Az Oltáriszentségben Jézus a kenyérben van közöttünk. Ezt az összetört, összegyúrt, aztán kisütött valamit választotta, amit mi kenyérnek nevezünk, hogy közöttünk legyen, velünk éljen, hogy a barátunk legyen. Talán nem véletlen, hogy Jézus nagyon-nagyon sokat tanít a magokról. (…)

Jézus mond nekünk egy történetet hat darab magról. Hat mag, hat különböző sors. 2025. április 26-án ünnepeljük Bódi Mária Magdolna boldoggá avatását, az erre való féléves lelki felkészülésnek is hat szakasza lesz. Hat olyan szakasza, amelyben rácsodálkozhatunk arra, hogy Magdi hogyan élte meg az Istennel való barátságát.

De hogy jön ide Magdi, a magok, és hogy jön ide az eucharisztia?  Nézzük ezeknek a magoknak a sorsát, amelyekről Jézus beszélt.

Az első mag az útszélre pottyan. Az útszélről bizonyára jó kilátás nyílik. S milyen jó dolog, a Káli-medencében pedig kifejezetten adja is magát: szemlélni a csodát, ami körülvesz bennünket. (…) Egy alkalommal Magdi mondta is a kenesei magasparton, milyen szép földet, hazát adott nekünk az Isten, milyen jó rácsodálkozni a szépségre, ami körülvesz bennünket. Igen ám, de hogyha egy mag az útszélen marad, nagyon könnyen madáreleség lesz belőle. Nagy a kísértés, hogy megmaradjunk a dolgok felszínes szemlélésénél. Jézus viszont arra hív, hogy mélyüljünk el: nézzünk a dolgok igazi mélyére, és fedezzük fel minden szépség mögött Istent. A szépséget ne birtokolni akarjuk. (…)

A második mag kövek közé esett. Olyan helyre, ahol nem volt sok föld, ezért nem tudott gyökeret ereszteni, de nagyon hamar kinőtt. Gyors lelkesedés. Milyen jellemző ez manapság? Hallunk valami szépet, valami jót, valami újat, és azt mondjuk: azonnal, igen, ezt, ide, nekem. Aztán két nap múlva egy „másik újat” hallunk, aztán egy újabbat… belekapunk sok mindenbe, de semmiben sem tudunk igazán elmélyülni. Miért? Vonzanak az örömök, az újdonság; a felszínesség is jelenthet egyfajta örömet. Magdi kicsikét gyanús figura volt, ugyanis állandóan mosolygott. És legyünk őszinték: az állandóan mosolygós emberek gyanúsak. Lehet, hogy azt sem tudják, mik a hétköznap gondjai? Lehet, hogy nekik mindig csak jó? Lehet, hogy ők egyszerűen csak szerencsések? Aki állandóan mosolyog, az talán nem is tudja, mit jelentenek a nehézségek, a kudarcok, a kihívások… az ilyen emberek gyanúsak. Főleg akkor, amikor a mosoly amolyan felszínes mosoly. De Magdi nem így mosolygott. Az ő öröme nem felszínességből fakadt, hanem egészen mélyről: a Jézussal való barátságból. Ismerősei azt mondták, volt, hogy órákig imádkozott. Kibírni a nehézségeket, a kihívásokat, a kudarcokat – Jézus előtt és addig ott maradni előtte, amíg meg nem találjuk lelkünk békéjét. Hatalmas kihívás. Hatalmas nagy küzdelem. Sziklára esett mag. Kőkemény küzdelem, amit Magdi megküzdött, de győzött, és az ő mosolya ebből fakadt. Nem a felszínről, hanem a mélyből. Megtapasztalta, hogy Krisztusnál forrás fakad, az öröm, a béke forrása. (…)

A harmadik mag tövisek közé esett. Ezek a tövisek újból és újból megjelennek a mi életünkben is. Valaki befogadja Isten szavát, az ő jóságát, de ahogy telik-múlik az idő, a hétköznapi gondok, a csalóka anyagi gazdagság, a tennivalók – a tövisek – végül megfojtják a lelkünkbe vetett magot. Ma ez aktuálisabb, mint bármikor máskor. Milyen gyakran mondjuk: nem érek rá. Milyen gyakran mondjuk barátainknak, akár Jézusnak is. Nincs idő a találkozásokra, együttlétre. Nincs idő imádkozni. (…) Mire van szükségünk? Arra, amit Magdi is meg tudott élni: nagyon-nagyon bátor döntésekre és kitartásra ezekben a döntésekben. Ha már egyszer tövisek között vagyunk, ha már sok olyan gond van, ami meg akar fojtani bennünket, egyet tehetünk: elkezdhetjük felvenni a küzdelmet ezekkel a tövisekkel. (…) A Szentírás nagyon sokszor hasonlítja az ember szívét, belső életét is egy kerthez. Érdemes megnézni, mi minden nő a mi szívünkben, és néha érdemes kigazolni, kiszedni a töviseket.(...)

Az első három mag tehát olyan helyre pottyant, amiből nem nagyon, vagy csak nagy nehézségek árán fakadhatott élet. Ahol küzdeni kellett a felszínesség ellen a sziklákkal, az útszéllel, tövisekkel. De van három olyan magocska, ami jó földbe pottyant, és sokszoros termést hozott...

Nézzük meg ezeknek a magoknak az útját Magdi életében.

Az egyik a hit. Magdi fölfedezte a Jézussal való barátságot. (…) Újból és újból tanúságot tett arról, hogy az ő forrása Krisztus. Az a Krisztus, aki szeret bennünket, aki az életét adta értünk és aki táplál bennünket az Oltáriszentségben.

Egy másik mag, amely szeretne kinőni a szívünkben, és amely nagyra nőtt Magdi szívében is, az a remény. Azt szokták mondani, a remény hal meg utoljára, de ez általában csupán csak annyit jelent, hogy talán majd egyszer egy picikét jobb lesz, mint most. És zárójelben hozzátesszük és reméljük, hogy nem rosszabb. (…) Az igazi remény arra mutat rá, hogy mindig az élet teljessége felé haladunk. Magdi utolsó szavai így hangzottak: „Uram királyom, végy magadhoz engem.” És ezeket a szavakat a szovjet katonának a lövései kísérték. Így halt vértanúhalált. Milyen döbbenetes.  Amikor lelőtték – kivégezték –, nem a véget látta, hanem azt, hogy az ő élete beteljesedik. (…) Milyen nagy ajándék így tekinteni az életünkre.

(…)

Az utolsó mag a szeretet. Magdi szeretete nagyon-nagyon kreatív volt. (…) 1943 karácsonyán megszervezte Litéren, hogy lehessen éjféli szentmise. Hatalmas ajándék volt a kijárási tilalom idején. Néhány kilométerrel egy hadiipari gyár mellett, a fűzfőgyártelepi Nitrokémia mellett. A front mindössze 20-30 kilométer távolságban volt, bármikor lövéseket kaphattak volna. Mégis rengeteg ember ment el. Sokan évek után akkor gyóntak, áldoztak először. A plébános azt mondta, élete legszebb karácsonya volt. Így tudott Magdi kreatívan szeretni. Közel hozta a kis Jézust karácsonykor azokhoz, akikhez ő el akart jönni, azokhoz az emberekhez, akik talán már elfelejtették őt. Magdi ma sem tesz mást, mint hogy Jézus barátja, aki egészen közel van hozzá a mennyben, ezért bennünket is szeretne Jézushoz vezetni. 1944 szilveszterén szeretett volna boldog új évet kívánni a plébánosának, viszont nem volt semmije, amire ezt ráírhatta volna, ezért elvett egy szentképet a plébános asztaláról, hogy arra írjon. A kép a Magvetőt ábrázolja. Magdi pedig azt a mondatot írta a szentképre: „Jézusom, ígérem, hogy az elvetett mag sokszoros termést hoz.” (…)

Magdi segítségével merítsünk erőt abból az ajándékból, amit rajta keresztül is kaptunk. Milyen jó, hogyha Magdival együtt ki tudjuk mondani: „Uram Jézus, ígérem, hogy az elvetett mag sokszoros termést hoz.”

Az előadás az alábbi videóra kattintva meg is hallgatható.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír