Barátsággá formált jótékonyság – Egy Pozsonyból induló kapcsolatépítés története

Később egyre bővültek kapcsolataik más külhoni magyar közösségekkel, s ma már kárpátaljai, vajdasági és erdélyi katolikusokkal együtt imádkoznak a környező országokért, a többségi nemzetekhez és a kisebbséghez tartozókért, a megtérésért és a békéért.

Aki a karitász cselekedeteit gyakorolja, arra a szeretetre válaszol, amit Isten mutatott meg Jézusban. Ez a szeretet érzékenyen figyel a szükséget szenvedőre, elindul felé, meglátogatja, és segítséget nyújt neki. Molnár Tamás, a pozsonyi magyar katolikus hívek lelkipásztora már szeminarista korában megértette ezt, és belső paranccsá vált számára, hogy tettekké formálja a szeretetet. Hívására rendre megmozdul egyházközsége, és jótékony kezdeményezéseik nyomán határokon átívelő barátságok születnek.

Tamás atyát már kispapként is megérintette a nehéz sorsúak élete. Rendszeresen segédkezett a hajléktalanok ellátásában Teréz anya nővéreinél, Pozsonyligetfalun. Minden második hétvégén ott volt: beszélgetett a hajléktalanokkal, bekapcsolódott a társasjátékaikba, imádságot vezetett, és szívesen segített az ebédosztásnál, a mosogatásnál is. „Megszerettem ezt a helyet. Mindig azzal a gondolattal mentem: a felebarátban ott van Krisztus” – emlékszik vissza erre az időre. Ma is rendszeresen jár hozzájuk, gyóntat, elbeszélget velük, és a közösségéhez tartozó híveket is bevonja a segítségnyújtásba. „Arra kérem őket, köszönjék meg a nővéreknek, hogy a magyar hajléktalanokkal is foglalkoznak” – mondja. Megtudta ugyanis, hogy a többnyire külföldről érkező nővérek korábban abban a tudatban kezdték meg szolgálatukat Pozsonyban, hogy itt ellenség a magyar. A hajléktalanoknak sem engedték, hogy magyarul beszéljenek egymás között. „Miután megismertek minket, sokat javult a helyzet. A nővérek látták, hogy félretájékoztatták őket, és hogy ez a viszonyulás nem egyeztethető össze a keresztény felebaráti szeretettel. Ma már egészen más a hozzáállás, jó az együttműködés.”

A pozsonyi magyar katolikus közösség lelkipásztorában 2024 novemberében, Szent Erzsébet ünnepén merült fel a gondolat, hogy „további jótékonysági irányt” kell keresniük. A kárpátaljai magyarok megpróbáltatásait látva Molnár Tamás arról beszélt a híveknek, hogy

ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved a többi is”. A pozsonyi katolikus közösség tagjai, papjuk hívását meghallva, nyitottak voltak arra, hogy segítséget nyújtsanak a kárpátaljai rászorulóknak, és azonnal keresni kezdték, mi módon tehetnék ezt.

Adventben ajándékokat készítettek a ráti Szent Mihály Gyermekotthonban élők számára. Tamás atyát azonban féltették a hívei, nem engedték, hogy Kárpátaljára utazzon az ajándékok átadására. Január végén ő mégis felült a vonatra, és meglátogatta a rátiakat. „Nagyon jó volt együtt tölteni az a néhány órát a gyerekekkel. Akkor határoztuk el, hogy nyári táborba hívjuk őket és a családtagjaikat. Nagyon megörültek ennek, mert még soha nem volt olyan, hogy mindannyian együtt mehettek volna nyaralni” – meséli a lelkipásztor.

A ráti gyermekotthon központi épülete 

A rátiak így tavaly nyáron egy feledhetetlen hetet töltöttek Pozsonyban. Közös programok sokasága segítette az ismerkedést. Volt sportnap az iskolában, közös sütögetés az erdőben és strandolás is. A pozsonyiak elvitték a rátiakat a köpcsényi csokoládégyárba, a szentmargitbányai Familyparkba, látogatást szerveztek számukra a bősi vízi erőműbe. A gyerekek közös koncertet adtak a Credo együttes vezetőjével, és kulturális műsort állítottak össze, amit a Csemadok – a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezete – nagytermében mutattak be. A rátiakat kerti partin látta vendégül a pozsonyi magyar nagykövetség, és családi pikniken is részt vettek. Ez utóbbi alkalommal csatlakozott hozzájuk egy szlovákiai magyar kapus, aki a válogatottban is játszik. „A Petőfi-szobornál együtt énekeltük a Nélküled című dalt, ami a dunaszerdahelyi labdarúgó egyesület, az FC DAC meccsei előtt himnuszként hangzik fel. Megható pillanatokat éltünk át együtt” – számolt be a nyári élményekről Tamás atya.

A tábort értékelve Molnár Tamás azt is elmondta, nem csupán az volt fontos számára, hogy a vendégek a sok tartalmas időtöltésnek köszönhetően igazán jól érezhették magukat. Ugyanilyen lényegesnek tartja azt is, hogy a felvidékiek összefogtak: „Az, hogy ilyen színes és gazdag programot nyújthattunk, hogy biztosítani tudtuk a szállást, az étkezést, a meglepetéseket, annak köszönhető, hogy számtalan felajánlást kaptunk.

Megmutatkozott az egész régió összefogása, és ez mindenkit formált, nem csak azokat, akik közvetlenül részt vettek a szervezésben.

Nagyon sokat jelentett, hogy láthattuk a szülőket, akik szeretettel nevelik a befogadott gyerekeket. Ez mély nyomot hagyott a szívekben, hiszen egy gyermek mosolya senkit nem hagy hidegen. Örömet akartak szerezni nekik. De hangsúlyoznám, itt nem támogató és támogatott viszonyról van szó. Ez barátság, amiben mi legalább annyira megajándékozottnak érezzük magunkat, mint ők” – mondta Molnár Tamás.

A pozsonyiak később viszontlátogatást tettek Kárpátalján. „Segíteni mentünk, de végül a gyerekekkel játszottunk, születésnapot ünnepeltünk, kirándultunk, és barátokként jöttünk haza. Tovább erősítette a kötődést, hogy ősszel meghívtuk a ráti szülőket Pozsonyba, a máriavölgyi magyar búcsúra, majd novemberben a felvidékiek közös kirándulást szerveztek a rátiakkal Budapestre. Ez a találkozás különösen megható volt. A ráti nevelőszülők saját gyerekei közül sokan Magyarországon tanulnak vagy dolgoznak, így ritkán látják egymást a családtagok. A fiatalok nem utazhatnak haza, és a szülőknek sincs módjuk arra, hogy gyakran Magyarországra látogassanak, most azonban együtt tölthették az egész hétvégét.” Tamás atya nagyon jó programokat szervezett: felfedezték Budapestet, ministráltak a Sziklatemplomban, és Fradi-meccsen is voltak.

Majnek Antal OFM nyugalmazott munkácsi megyéspüspök
a tavaly őszi a máriavölgyi búcsúi szentmisén

December elején azután csomagokkal megrakott kisbusz indult Rátra. Különleges ajándékot is szállított: egy nemrég megözvegyült nagymama minden gyermeknek színes ágytakarót horgolt, harminc puha, meleg pokrócot készített. „Szeretettel és örömmel dolgozott ilyen sokat, kihorgolta magából a férje elvesztése miatt érzett gyászt” – mondta Tamás atya, aki a pozsonyiak ajándékaival maga is megérkezett a gyermekotthonba. Majd egy kárpátaljai görögkatolikus ifjúsági szervezet meghívására Bilkén lelkigyakorlatot tartott a közösség fiataljaiknak és görögkatolikus kispapoknak. Velük a Szent Margit Program révén vannak kapcsolatban a pozsonyiak, már több mint száz felvidéki támogatja rászoruló kárpátaljai magyar gyermekek tanulmányait. Ez sem csupán az anyagi segítségnyújtásról szól számukra, hanem a kapcsolatteremtésről is. Nyáron a pozsonyiak meghívták a szervezőket a közösségi zarándoklatukra Lengyelországba.

Tamás atya Ungváron ellátogatott a görögkatolikus szemináriumba, és részt vett a Forrás elnevezésű dicsőítő találkozón is. „Volt alkalmam belelátni a mindennapjaikba. Nagyon küzdelmes az életük, de ebből nem sokat mutatnak ki, nem panaszkodnak, nagy türelemmel viselik a viszontagságokat. Ott van bennük az állandó rettegés, hogy az állam mikor vonja vissza a bevonulási mentességet. Ha kimarad az áram – ez rendszeressé vált Kárpátalján –, akkor gyertyát gyújtanak, és úgy folytatják, amit csináltak” – mesélt az ottani viszonyokról Tamás atya.

A pozsonyi katolikusok így tehát három támogatási programban is részt vesznek: segítik a ráti gyermekotthonban élőket és a Szent Margit Programon keresztül a kárpátaljai gyerekek tanulását, Pozsonyban pedig Teréz anya nővéreit.

Ezeket a tevékenységeinket szeretnénk hosszú távon fenntartani, mert nagyon fontosnak tartjuk a másokhoz kapcsolódást, aminek csupán egy része az adakozás”

– mondta a lelkipásztor. 

Közös imádság a békéért a tavaly őszi a máriavölgyi búcsúi szentmisén

Emellett tovább bővülnek kapcsolataik a határon túli magyar közösségekkel. Pozsonyi fiatalok bevonásával közös projekt indul a nagyváradi vincés közösséggel, amely gyermekek egészségügyi ellátásával foglalkozik. A pozsonyiak nyári zarándoklatát pedig idén a Vajdaságba szervezik, megismerkednek majd Szabadkával, Újvidékkel.

Majnek Antal OFM nyugalmazott munkácsi megyéspüspök tavaly ősszel a máriavölgyi búcsúi szentmisét a békéért ajánlotta fel, és közös imádságra buzdított a békéért. Biztatását követve a felvidékiek imaláncot kezdeményeztek a kárpátaljai közösségekkel, erdélyi és vajdasági közösségeket is bevonva.

Együtt imádkoznak a szlovákokért, ukránokért, oroszokért, románokért, szerbekért, a Szent Korona összes nemzetéért, a békéért, a megtérésekért. „Mindannyiunknak nehéz volt szívből megtennünk ezt a felajánlást, de a visszajelzések szerint ez óriási előrelépést jelentett, és mindenkit jó érzéssel töltött el. Béke és megnyugvás költözött ettől a szívünkbe. Ha a béke így kicsiben megszületik közöttünk, sokkal jobban tudunk együttműködni, kommunikálni egymással. Pozsonyban minden hónapban szentmisét mutatok be azokért, akik naponta imádkoznak erre a szándékra.”

Molnár Tamás így fogalmazott: „Mi, akik határon túli magyarokként élünk, egymást meglátogatva rájövünk arra, hogy hasonló cipőben járunk. Talán más-más mértékben tapasztalunk meg egyfajta elnyomást, másképpen éreztetik velünk a másodlagosságot, a kisebbrendűséget, de azért úton-útfélen mindannyian szembesülünk ezzel a többségi nemzet egyes tagjainak részéről. Egyikünk sem általánosít, hiszen mindannyiunknak vannak jó kapcsolataink, barátaink a többségi nemzetből, és Felvidéken is lehetnek magyar ellenségei a magyarnak, mindig embere válogatja. Nem nézzük rózsaszín szemüvegen keresztül a világot. Vannak sérelmek, történelmi sérülések, felhánytorgatások is. Rosszulesik, amikor úgy érezzük, hogy ami a miénk, azt úgy próbálják beállítani, mintha semmi közünk nem lenne hozzá. Az együttélés, ha békés is, sokszor kihívásokkal terhelt: a többségi nemzet nyelve idegen, a hivatali ügyintézés feszültséget hordoz magában. Olykor jóindulattal, máskor közömbösséggel vagy értetlenséggel találkozunk. Ezek a viszonyok, adottságok, bármilyen jól igyekszünk is feldolgozni őket, ott vannak és dolgoznak a tudatalattiban. Bár szeretnénk keresztényként elfogadni egymást, a sebek nem tudnak egy csettintésre begyógyulni. De a nemzetekért mondott közös rózsafüzér, merem állítani, mindannyiunk számára a gyógyulási folyamat mérföldköve lett.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában jelent meg.