Bartholomaiosz pátriárka hisz az emberben és a párbeszédben – Beszélgetés Nacsinák Gergellyel

– Milyen szerepe volt a történelemi Magyarország életében az ortodoxiának?

– Sok esetben a történelmi valóság eltér attól, ami általában a köztudatban él. A magyarországi kereszténység kezdetei sokkal összetettebbek annál, mint amit például az István, a király című rockoperában látunk. Amikor I. Bartholomaiosz pátriárka 2000-ben hazánkba látogatott, és elismerte a keleti Egyház szentjeként államalapító Szent István királyt, nagyon tudatosan egy másik alakot is beemelt ebbe a körbe, Szent Hierotheoszt, Turkia – a bizánciak így nevezték Magyarországot – első metropolitáját. Ő volt az első püspök, aki az országban hivatalos missziós feladatokat látott el, és feljegyezték róla, hogy „sokakat megtérített”.

A pátriárka gesztusának az volt a célja, hogy tudatosuljon bennünk a bizánci kereszténység magyarországi szerepe, hiszen ennek az Árpád-korban óriási jelentősége volt, erről ma már számos tanulmány olvasható.

Ezekből az a kép rajzolódik ki, hogy a Magyar Királyság déli-délkeleti területén nagyon erős volt az ortodox kereszténység jelenléte. De nem csak ekkor, és nem csak ott: korábban a Keszthely melletti Mosaburgban (Mocsárvár) a keleti egyház két meghatározó alakja, apostola, Szent Cirill és Metód is megfordult. Az Árpád-korban sok monostort is alapítottak, ezekről is maradtak fent feljegyzések. Dunapentele volt az egyik ilyen monasztikus központ, ez Szent Panteleimonról kapta a nevét, vagy említhető Veszprémvölgy, ahol görög apácák éltek. Elképzelhető, hogy a Hierotheosz metropóliájának központja Kalocsa volt. Dél-Magyarországon nagyon intenzív az egyik népszerű bizánci szent, Demeter tisztelete, erre a nyugati Egyházban máshol nem találunk példát. De az ország északi részein is megtalálhatjuk a keleti kereszténység nyomait. Úgy tűnik, hogy a bizánci hatást, egyházszervezetet végül a tatárjárás törölte el.

– Mennyire tekinthetők aktuálisnak még azok a teológiai problémák, melyek az egyházszakadáshoz vezettek?

– Itt is érvényes, hogy amit általában erről a kérdésről tudnak az emberek, az nem áll összhangban a valósággal. Mindenki azt tanulta, hogy az 1054-ben történt skizma során szakadt ketté a keresztény világ. Amikor IX. Leó pápa küldöttségének vezetője Kerulariosz Mihály konstantinápolyi pátriárkát kiközösítette, döntése nem volt általános érvényű, főleg nem vonatkozott a teljes keleti Egyházra. Ráadásul erre július 16-án került sor, IX. Leó pedig ekkor már nem is élt. Bár Nyugaton igyekeztek egy olyan teológiát kialakítani, mely a keleti császárságétól különbözött,

ami ma teológiai vitának látszik, az sokszor inkább a teológia politikai fegyverként való használatáról szólt.

A Filioque-kitételt például a 11. század elejéig még Róma sem fogadta el. Az igazi mérföldkő inkább 1204, amikor a negyedik keresztes hadjárat résztvevői Velence biztatására elfoglalták Konstantinápolyt és megalakították a Latin Császárságot. Ettől kezdve a nyugatiak az általuk elfoglalt területeken felállítottak egy párhuzamos hierarchiát, vagyis nem ismerték el érvényes keresztény klérusnak az ott található ortodox papságot. 

– Közismert Szent II. János Pál pápa kijelentése az Egyház két tüdejéről. Miben határozná meg azokat az elemeket, melyekkel az ortodox gondolkodás gazdagítja a kereszténységet? 

– Fontos szempont, hogy az ortodox Egyházzal kapcsolatban nehéz olyan állításokat megfogalmazni, melyek általános érvényűek.

A keleti kereszténységben fennmaradt az apostoli kor szinodális egyházrendszere, ahol egymástól jurisdikciós szempontból független helyi egyházakról kell beszélnünk, legyenek azok pátriárkátusok vagy autokefál nemzeti egyházak.

Ezek között teljes a dogmatikai és a kánoni egység, de az egyház területi szempontból tagolt, mindegyik a saját nevében fogalmazza meg a véleményét.

A keresztény összképhez a keleti felfogás azzal járul hozzá leginkább, amit egyébként mindenki tapasztal, ami a nyugati gondolkodásba is beszüremlett. Ezek közé tartozik az ikonok tisztelete, a Jézus-ima gyakorlata, a misztika és az aszkézis szerepe, valamint a liturgikus ének. Vagyis azok az elemek, ahol a nyugati kereszténység egyfajta hiányt él meg.

– A keleti kereszténység mindig nagy hangsúlyt helyezett a hagyományra. Máig meghatározó, mit mondtak, mit tettek az egyházatyák, sok mindenben támaszkodnak a több száz évvel ezelőtt élt szerzetesek gondolataira. Mennyire aktuálisak ezek? Fontos egyáltalán, hogy mindig igazodjunk a korszellemhez?

– A keleti kereszténység viszonya saját hagyományához teljesen eltér attól, amit Nyugaton tradicionalizmusnak neveznek. Utóbbi választás kérdése, sokkal inkább nevezhető egy hagyomány rekonstrukciójának.

Keleten a hagyományhoz való hűség nem történeti kérdés, és nem is opcionális.

Lehet-e választás kérdése a lélegzetvétel? Az ortodoxia az eleven egyházi hagyományon keresztül kap levegőt, a lélegzés pedig ahhoz kell, hogy a jelenben éljünk. Aki a hagyományt éli, nem a múlthoz, hanem éppen hogy a jelenhez ragaszkodik. Ez a hűség kívülről nézve tradicionalizmusnak tűnik, mert formái nem modernek. Míg a nyugati egyházban a szimbólum inkább önkényes jel, vagyis a jel és a jelölt között van egyfajta távolság, ami azt jelenti, hogy a jelek és a szimbólumok választhatók, behelyettesíthetők és cserélhetők. A keleti kereszténység ragaszkodik az ősképhez való hűséghez – ez egyébként a platóni gondolkodáshoz áll közel, míg a nyugati inkább arisztoteliánus –, ezért lehetséges, hogy a keleti kereszténységben nem igazán merül fel az aktualitás kérdése. Nem tud időszerűtlen lenni, hiszen nem elhalt formákat éleszt fel. Egy 21. századi ikon is ikon, örökké aktuális, nem jut eszébe senkinek felcserélni valami mással. Ha az egyház él, az azt jelenti, hogy most is, állandóan e jelenben van: vagyis nem kérdés, foglalkozzon-e a ma problémáival, miután nem tud nem reflektálni arra, ami a világban történik. Hiszen az egyház testét, az istenemberi jelenlétet a világ dolgaiból: a kenyérből, a borból és az olajból építi fel. Az egyház létezésének helye a világ teljessége.

Amikor egyszer az Áthosz-hegyen, ebben a szerzetesi államban jártam, azt vettem észre, hogy az egyik monostor mellett új olajfákat ültettek. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy az apát sok évvel ezelőtt azt a kinyilatkoztatást kapta a Lélekben, hogy nemsokára eljön az az idő, amikor nekik kell majd segíteni olajjal a világban élő szegényeket. S tudjuk, hogy a kétezres évek elején valóban eljött egy olyan gazdasági válság, amikor sokan elvesztették a megélhetésüket, nekik tudtak segíteni a szerzetesek. Ez jó példa arra, hogy a közvetlen világi jelenléttől nem választható el a teológia, a misztikus tapasztalat. 

– Napjainkban a keresztényüldözés sok ortodox hívőt érint…

– Valóban, sajnos az iszlám közegben élő keleti keresztényeknek sokszor kell szembesülniük azzal, hogy nem nézik jó szemmel a jelenlétüket. Ez nemegyszer vezet fizikai atrocitásokhoz.

A világinak mondott Törökországban is igen szűk a nem muszlim vallások mozgástere.

Ha valaki megnézi, hogy milyen körülmények között létezik a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus, meggyőződhet erről. Évtizedek óta kéri Bartholomaiosz pátriárka, hogy megnyithassák a Halki-szigeti teológiai iskolát, így biztosítva, hogy legyen helyben is klerikusi utánpótlás. A pátriárka is itt tanult egykor. Erre máig azért nem adtak engedélyt, hogy azoknak, akik tanulnának, külföldre kelljen menniük.

– Az ortodoxián belül mi a szerepe a konstantinápolyi egyetemes pátriárkának?

– I. Bartholomaiosz a Konstantinápolyban székelő egyetemes pátriárka. A késő Római Birodalomban öt patriarchátusi központ volt: Róma, Konstantinápoly, Antiochia, Jeruzsálem és Alexandria. Róma leválásával a tiszteletbeli elsőség az „Új Róma” érsekére hárult. Az egyetemes jelző mindössze arra utal, hogy a Kelet-Római Birodalom területén élő keresztényeknek ő volt az elöljárója.

A tiszteletbeli elsőség leginkább liturgikus-protokolláris szempontból számít. Ugyanakkor az is fontos, hogy a nemzeti egyházaknak a konstantinápolyi pátriárka adhatott önállóságot.

Jelenleg ez okoz feszültséget Ukrajnában, mert az Ukrán Egyház azzal a kéréssel fordult a pátriárkához, hogy ismerje el önállóságukat. Addig ugyanis a Moszkvai Patriarchátushoz tartoztak, ami a 2014 óta húzódó fegyveres konfliktus miatt érthető módon tarthatatlanná vált. Ezt az igényt I. Bartholomaiosz pátriárka 2019-ben el is ismerte.

– Bemutatná néhány szóval a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Ortodox Exarchátusát?

– Magyarországon jelenleg öt ortodox egyház van jelen: a Moszkvai Patriarchátus, de van temploma a bolgár egyháznak, gyulai központtal létezik egy román püspökség, Szentendrén találjuk a Budai Szerb Ortodox Egyházmegyét és a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Ortodox Exarchátusa is jelen van az ország számos pontján. A görög ajkú kereszténység a 18. századtól volt jelen az országban, a görög hívek több helyen templomot is építettek. A 20. század elejére ez a diaszpóra javarészt asszimilálódott: bár görögségtudatuk megmaradt, magát a nyelvet viszont már alig használták. A 2. világháború után a görög templomok átkerültek az orosz ortodox egyházhoz. A rendszerváltás után Konstantinápoly ismét jelen lehetett az Ausztriai Metropólián keresztül, 1996-ra pedig felépülhetett egy templom Beloianniszban, Kalota József protopresbiter vezetésével. Érdekes, hogy ebbe a görög menekültek által lakott faluba eredetileg is terveztek templomot, ám a kommunista hatóságok inkább kultúrházat építettek a helyére. 2000-ben létesült ez a budapesti kápolna, ahol éppen beszélgetünk, egy 1. emeleti lakásban. Jelenleg kialakítás alatt van a budapesti Múzeum utcában az Egyetemes Patriarchátus Közép-Kelet-Európai Regionális Központja.

– I. Bartholomaiosz többször járt már Magyarországon. Mi áll ennek a hátterében?

– A pátriárka Magyarországra mindig valamilyen konkrét céllal jön. Az említett 2000-es látogatás mellett jelen volt többek közt a budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson is.

Az ökumenikus pátriárka a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Statio Orbis szentmiséjén a Hősök terén, 2021. szeptember 12-én. (Fotó: Vatican News)

Az igaz, hogy Magyarországon nincs jelentős görög diaszpóra, amit felkereshetne, ám a pátriárka, aki sokat van úton, szívesen tesz eleget egyéb természetű meghívásoknak is, mint amilyen például a Pannonhalmi Főapátságé volt. Azt is kiemelhetjük, hogy I. Bartholomaiosz többször járt Rómában, jó kapcsolatokat ápol Ferenc pápával.

A pátriárka minden megnyilvánulása azt mutatja, hogy hisz az emberben és a párbeszéd lehetőségében.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 17-i számában jelent meg.