Találkozás Csűry Csabával, Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök titkárával

– Örömmel olvashattuk a Magyar Kurír honlapján a nagyböjt közepén, hogy Fabiny Tamás püspök úr csatlakozott a járványhelyzetben immár hagyományossá vált napi imádsághoz, amelyet katolikusok kezdeményeztek...

– Mi magunk is nagy örömmel csatlakoztunk a kezdeményezéshez a püspöki hivatal kápolnájában. A járványhelyzet nagy kihívást jelent a világ, az Egyház és az egyén számára, ugyanakkor nagy lehetőség is, hogy átértékeljük az életünket, a kapcsolatainkat. Különösen jó alkalom erre a nagyböjt időszaka, amikor el tudunk csendesedni, amikor oda tudunk figyelni egymásra, amikor odahajolunk a szenvedőkhöz, a nehéz helyzetben lévőkhöz, és az imádság által az Isten elé visszük őket. Kifejezetten fontosnak tartom, hogy a keresztények egymással, egymásért és egymásban tudjanak élni és imádkozni, ne egymás nélkül, ne egymás fölé kerekedve, és ne is egymás ellenében, ahogyan erre Ferenc pápa is utalt egy korábbi szentbeszédében. Szolgálatunk mindennapos, természetes része, hogy ökumenikus kérdésekről egyeztetünk, nem csupán egy-egy feladat vagy esemény kapcsán, hanem számos más összefüggésben is megosztjuk egymással felekezeteink kincseit.

Tamás püspök őszinte elkötelezettje az Egyház egységének, és mindenkor keresi a lehetőséget a testvéregyházakkal való együttműködésre, közösségre. Úgy gondolom, hogy a hazai egységtörekvések egyik meghatározó személyisége.

– Öntől sem idegen az ökumené szellemisége. Görögkatolikusként hogyan vezetett az útja mostani hivatalába, az Evangélikus Egyházba?

– Az ökumené szellemisége valóban nem idegen számomra. Édesapám családja régi református nemesi család, édesanyám és rokonsága pedig görögkatolikus. Én a hagyományoknak megfelelően református szertartás szerinti keresztséget kaptam, de gyakorlatilag a görögkatolikus templomban és templom mellett nőttem fel, a későbbiekben pedig a gesztelyi római katolikus templomban ministráltam éveken át. Szívesen gondolok vissza Kormos Csaba címzetes esperes, plébános atyára és a gesztelyi hívekre, akik mindig nagy szeretettel vettek körül. A középiskolás éveim alatt bontakozott ki bennem egy megmagyarázhatatlan vonzalom Isten, az oltárszolgálat iránt, amelynek hatására tanulmányaimat a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola Papnevelő Intézetében folytattam. Itt néhány év után körvonalazódott bennem egy speciális papi szolgálat, a tábori lelkészség gondolata. Papnövendékként eltöltött hét év után, de még a szeminárium befejezése előtt Budapestre költöztem, ahol családot alapítottam (amire egyébként a görögkatolikusoknak szentelés előtt van lehetőségük). A teológiai tanulmányaim második részét már a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fejeztem be, itt diplomáztam. Úgy gondolom, hogy Isten a lehetőségeken keresztül vezeti, irányítja az életünket, ilyen lehetőségként jött a püspöki titkári szolgálat, amelyre jó szívvel mondtam igent három évvel ezelőtt. Közel fél éve püspöki tanácsosi feladatokat is ellátok, amit Tamás püspök nyitottságának és bizalmának köszönhetek. Nyilván, ez nem egy szokványos párosítás, de nagyon hálás vagyok érte, hiszen az elmúlt évek alatt rendkívüli tapasztalatokat szerezhettem az egyházkormányzat, az egyházdiplomácia és az ökumené számos területéről.

– Szó esett a református családi gyökereiről. Milyen értékeket említene meg a református vagy általánosabban a protestáns szellemiségből, lelkiségből?

– A reformáció egy olyan korban jött létre, amelyben az Egyház vezetésébe és életébe sok világi, hatalmi elem keveredett. Ezek hatására a lelki élet elszegényedett, a vallási szokások kezdtek kiüresedni. A reformáció nagy érdeme, hogy újra Istenre, a Szentírásra és a személyes hit fontosságára irányította a figyelmet.

– És a görögkatolikus lelkiségből mely lényeges, az Ön számára fontos elemeket emelne ki? 

– A test és a lélek imádságba, istentiszteletbe való csatlakozásának módjait.

Szeretem, hogy a görögkatolikus templomban minden érzékszervemmel be tudok kapcsolódni az Isten dicséretébe.

Belépéskor ajkainkkal az állványon lévő ikont csókkal illetjük, megérintjük, meghajolunk, keresztet vetünk. Amikor feltekintünk, elénk tárul a teljes üdvtörténet, amelyet az ikonok, az ikonosztáz, a festett falak közvetítenek. Érezzük a tömjén illatát, és eszünkbe jutnak az alkonyati zsolozsma szavai: „Igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a te színed elé.” Ősegyházi gyakorlat szerint két szín alatt áldozunk. A közel kétezer év óta változatlan szertartásainknak, csodálatos dallamvilágunknak aktív résztvevői lehetünk. „Bis orat qui bene cantat” – ismerjük Szent Ágoston híres mondatát, ami különösen igaz lehet a bizánci rítusra, ahol énekeljük a szertartásokat. Fontosak ezek a testi érzékelések, ugyanis Szent Tamás nyomán erre is mondhatjuk, hogy a természetesre épülhet a természetfeletti. 

– Nagy teológusokat idéz. Fontosak Önnek a hitről való tudományos gondolkodás meglátásai?

– Nagyon fontosnak tartom a hit tudományos megalapozását és annak közérthetővé tételét. A világban a szemünk előtt zajlik egyfajta kultúrharc, a keresztényellenes szózatok hazánkban is aggasztóan jelen vannak. A mi feladatunk, hogy a hitünket hitelesen tudjuk megélni és érthető módon továbbadni, hogy olyan alternatív életformát mutassunk fel, ami másokat is elvezet a boldogságunk forrásához, Jézus Krisztushoz. Ehhez szívesen merítek a nagy egyházatyák írásaiból, gondolataiból, akiknek tanítása változatlanul aktuális, és igyekszem ezt kreatívan, mai eszközökkel közvetíteni.

Jézus nem volt „biztonsági játékos”, bátran vállalta a nehézségeket, függetlenül a világ és a vallási elit ellenérzésétől. Belépett az életünkbe, és gyökeresen megváltoztatta azt. Az Egyháznak is be kell lépnie az emberek életébe, jelen kell lennünk ott, ahol ők vannak, nem zárkózhatunk falak mögé. Húsvétkor a rettegő tanítványokat Jézus a bezárt ajtó ellenére is meglátogatta, és azt mondta: „Ne féljetek!” Sokszor az az érzésem, hogy mégis félünk, mégsem merünk meglépni újszerű dolgokat, inkább a templom biztonságot nyújtó falai között maradunk, nem lépünk ki a komfortzónánkból. Tomáš Halík prágai vallásfilozófus idézi fel Bergoglio bíborosnak – a későbbi Ferenc pápának – azt a prédikációját, amelyet egy nappal a pápává választása előtt tartott az ismert bibliai szakaszról: „Jézus az ajtó előtt áll, és zörget” (Jel 3,20). Ő ezt mondta: „Krisztus az ajtónál áll, és kopogtat. Krisztus azonban ma belülről kopogtat, az Egyház ajtaján, és ki akar menni.” 

Bagdy Emőkétől hallottam nemrég, hogy amikor megszületünk, reflexszerűen kötődünk azokhoz, akik körülvesznek bennünket. Ezt támasztja alá például a fogóreflex, ami annyira erős, hogy az újszülött egy felnőtt ujjára rászorítva és abba kapaszkodva akár a teljes súlyát is képes megtartani. A fiatalokban is él ez a reflex, keresik a kapaszkodókat, a közösségeket, és ha az Egyház nincs jelen az életükben, akkor rossz társaságba és ideológiákba fognak fogódzkodni. A fiatalok körében talán a legnagyobb problémát az identitásválság jelenti, amelynek építésében szintén óriási feladataink vannak. Nem csupán a keresztény, katolikus közösség tagja vagyok, hanem egy nemzetnek, egy hazának is a felelős állampolgára. Bátorítanunk kell őket olyan egyéni és közösségi tevékenységek gyakorlására, amelyek az otthon, a szülőföld, a haza és a magyarságunk megismeréséhez, megbecsüléséhez vezetnek. Alakuljon ki bennük a közösséghez való tartozás, a hazaszeretet. Ez a két küldetés véleményem szerint elválaszthatatlan egymástól.

Házat, hazát, egyházat építeni, de mondhatnám visszafelé is, Istent, hazát, családot szolgálni.

Erre, úgy gondolom, számos lehetőség áll rendelkezésre, és számos jó példát is láthatunk. Talán ebben is a jelenlét a kulcs. Jelen vagyok a világban, az egyházamban, a közösségekben, és segítem azokat a magam hivatásával, képességével.

– Ön szerint milyen lehetőségek adódnak a hit továbbadására a mai világban, különösen, ha a fiatalok felé próbálunk nyitni? 

– A mostani helyzetben a személyes jelenlét meglehetősen korlátozott, de jó lehetőséget és teret adnak erre a különböző közösségi oldalak. A Facebook már az idősebb korosztály számára is ismerős, az Instagram és a TikTok talán kevésbé. Fontosnak tartom, hogy a közösségi jelenlétem ne csupán öncélú legyen, ne csak magamról osszak meg különböző tartalmakat, hanem teret adjak az Egyházzal és a hittel kapcsolatos kérdéseknek is. Ennek érdekében indítottam el az Instagram-oldalamon A teológus válaszol rovatot, ahol szabadon és anonim módon tudnak kérdéseket föltenni az érdeklődők. A tapasztalatok azt mutatják, hogy óriási igény van erre, számos kérdés érkezett a sztorikon és privát üzeneten keresztül. A rovatot átvittük a Szólj be a papnak Instagram-oldalára is, ahová a legkülönbözőbb témákban érkeznek kérdések, mint például a böjt, ördögűzés, szexualitás, morálteológiai kérdések, gyónás, házasság, ökumené és így tovább. Természetesen vannak olyan élethelyzetek, amelyeknek megoldásához már pap vagy lelkivezető szükséges, ezekben az esetekben az illetékes plébánost, parókust, lelkészt ajánlom vagy egy általam személyesen ismert jó lelkiatyát. A TikTokot nemrég kezdtem el használni. Itt nem foglalkozom közvetlenül vallási témákkal, a cél inkább az, hogy megmutassam, egy teológus is ugyan olyan ember, mint mindenki más, közel van, megszólítható, ismeri az aktuális trendeket. A zene világán keresztül próbálok keresztény üzenetet átadni.

Tehát úgy gondolom, hogy számos lehetőség van az Egyház tanításának mai módon való átadására, az emberek megszólítására. Nincs bevált recept vagy biztos módszer, mindenki a saját képessége, tehetsége által tud leginkább hozzájárulni az evangélium közvetítéséhez.

– A járványidőszak mindenki számára megterhelő. Ön milyen gondolatokkal segítene másokat, hogy keresztényként helyt tudjanak állni a Covid idején is? 

– Ez egy rendkívüli időszak mindannyiunk számára, megannyi terhet hordozunk, nemcsak a testi, de a lelki egészségünknek is nagy próbája ez. Eszembe jutnak Izajás próféta szavai: „A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot” (Mt 12,20). Isten hatalmas ereje akkor mutatkozik meg igazán, amikor mi magunk kiszolgáltatottak, sérülékenyek, gyöngék vagyunk. Milyen jó, hogy nem kell mindig a tökéletességet hajszolnom, milyen jó, hogy lehetek fáradt, lehet rossz kedvem, átélhetem a mélységet, érezhetem távolinak magamtól Istent. Mi akkor is kellünk Istennek, ha úgy érezzük, ő nem kell nekünk. Akkor is szól hozzánk, ha nem halljuk meg. Nem kell állandó lelki magasságokban lennünk, sőt! Talán még értékesebb is úgy imádkozni, Szentírást olvasni vagy elmenni egy istentiszteletre, ha kedvetlenek vagyunk. Az erőtlenség állapotában Isten erőssé lesz az életünkben. Ha megroppantunk, vagy éppen csak pislákol lelki életünk mécsese, akkor se csüggedjünk, mert Isten reményt és jövőt ad a benne bízónak, és ő megőriz bennünket a nehézségek, kísértések között is. Akiket Isten igazán áldássá tett az emberek számára, mind átélték az összetörést, a bukást, a gyengeséget, és azután a helyreállítást. Így válhatunk mi is áldott eszközzé a Teremtő kezében.

Szerző: Körössy László 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.