Bebalzsamozott kézfej vagy ezeréves útitársunk? – Kovács Zoltán elmélkedése a Szent Jobbról

Aki volt már igazán szerelmes, jól tudja, milyen a kedvesének a közelébe kerülni, és – mondjuk, fiatalos játékossággal – titokban megszerezni egy hajszálát, majd azt magával vinni, és felbecsülhetetlen kincsként a legnagyobb becsben tartani. A hűvös ráció önmagában az ilyen embert őrültnek mondaná. Pedig nem az. Csupán hajtja egy mély, erős belső láng. Egyértelmű: ilyenkor nem a hajszál lesz önmagában a lényeg, nem azt kezdi a szerelmes ember bálványozni, anélkül, hogy közben vágyakozva gondolna kedvesére. Azonban mégis fontos számára, mert rendkívül „közel hozza” szívéhez a fizikailag távollévő, bolondulásig szeretett személyt.

Jóllehet, a mennybe hazaköltözött testvéreinkhez minket nem a földi szerelem természetes érzelmei fűznek, mégis lehet őket akár rajongásig menően is szeretni. És így már nem leszünk közömbösek ránk maradt tárgyaik, netán földi maradványuk iránt sem. Különösen is, ha Egyház Anyánk ünnepélyesen nyilatkozott üdvösségükről. Imádatunk ilyenkor is kizárólag a Szentháromságé, mivel a megdicsőült személyeket nem imádjuk és épen maradt testrészeiket sem istenítjük. De azt mégis érzékeljük, hogy mindazt, ami korábban náluk a természet rendjébe tartozott – legyen szó testükről vagy használati tárgyaikról –, szent életük és haláluk a természetfelettiséggel is mélyen átitatja.

Az ereklyetisztelet egyáltalán nem bálványimádás. Messze több azonban, mint puszta emlékeztetető a szeretett személyre. A szenteket nemcsak tisztelni lehet, hanem szeretni is. Ahogy ők is minket, élő szeretettel.

Az ereklye által a szent még inkább „közénk jön”, sőt annak öröme is átjár, hogy a szentek közösségében vele is egy családot alkotunk. Jó általa kísérve úton lenni. Úton, melyet a maga hivatásában ő is végigjárt, miközben egész személyét: testét-lelkét átjárta az istenkeresés megszentelt küzdelme és a Lélek Krisztushoz hasonlóvá formáló lángja. S ha úgy tekintünk rá, mint Isten szerelmesére, jó eséllyel magunk is ihletet nyerünk, hogyan állítsuk mindenünket – testünket, lelkünket, használati tárgyainkat – mi is mind inkább Isten és az üdvösség művének szolgálatába.

Őszintén megvallom, megrendítő tapasztalat számomra időről időre meg-megállni a Szent Jobb előtt. Különösen, hogy a Szent István-bazilikában jelenlegi elhelyezése szerint a mögötte található mellékoltár fölé magasodik Benczúr Gyula grandiózus műve, mely a Hartvik-legenda elbeszéléseinek egyik gyöngyszemét tárja elénk: első szent királyunk, földi életének alkonyán a Szűzanya oltalmába helyezi a rábízottakat. És a festmény szemlélése után újra nemzeti ereklyénkre tekintve, mélyen megráz:

ez, éppen ez a kéz ajánlott minket Mária oltalmába...

Szentjeink nemegyszer megérezték a Lélek vezetésével, hogyan hasonuljanak életükkel, tetteikkel Krisztushoz. Egy érdekes párhuzamot mi is találhatunk. Kétezer éve ugyanis, egy haldokló Király – a mindenség Királya, Krisztus – a kereszten, miután Anyjáról gondoskodott, övéit János apostol személyében ugyanazon Édesanya gondjaira bízta. Ezzel a gesztussal, míg Máriát „házába fogadta” (Jn 19,27) a szeretett tanítvány, maga az ifjú apostol is otthonra lelt Jézus Anyjának Szívében. Alig több, mint ezer esztendővel később egy másik haldokló király – Szent István – szintén a rábízottakat ugyanannak az Édesanyának, Máriának oltalmába ajánlja.

Jézusnak köszönhetően a Szűzanyából így a Golgotán az Egyház Anyja is lesz,Szent Istvánnak köszönhetően pedig ugyancsak Jézus Anyját hívő magyar szívvel immár Nagyasszonyunkként is tiszteljük.

Tette ezt Krisztus keresztre szegezett, kivérzett fiúi kezekkel – és teszi ezt István király korától-bajaitól végleg elgyengült atyai kezeivel. Mégpedig azzal a királyi kézzel, melyet korábban kemény, határozottan kormányzó, olykor harcos jobbnak ismertünk. Az ifjúi erőnlét azonban akkoriban sem nélkülözte István életében az önuralom sokszor legnagyobb erőt kívánó gyakorlását. Ez a kéz ugyanis tudott gyengéd is lenni: hitvese, Gizella, és fiuk, Imre tapasztalhatták ezt a legbensőségesebben.

De az irgalmasság testi-lelki cselekedetei, melyeket az életszentség útján haladva gyakorolt, szintén arról biztosítanak, hogy ez a Szent Jobb tudott irgalmazni is,

sőt adományt osztani, bátorítani, irányt mutatni. Szent István kézereklyéje első szent királyunk ezen tulajdonságait és is közénk hozza.

Bebalzsamozott kézfej vagy ezeréves útitársunk? Múltunk egyik holt darabja, vagy – jóllehet most mozdulatlanul, ökölbe zárva, mégis jövőbe mutató, atyai kéz? Részünkről pedig rideg tiszteletadás, vagy egy élő, megdicsőült személyhez fűződő hála, szeretet és testvéri közösség megélése Krisztusban? Isten szerelmese most sem passzív, ő a mennyek országából is képes földi országáért tenni. Rajtunk múlik, felismerjük-e igazán, „hol vagy, István király?”.

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír