Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) értelmiségi művészpárként éreznek így, és maguk sem tudják megindokolni, miért, de el akarnak válni. Noah Baumbach, miután megfilmesítette a szülei válását (A tintahal és a bálna, 2005), most a saját házasságának felbomlását beszéli el. S vele küzdünk mi, nézők is: a Netflixen még múlt novemberben bemutatott Házassági történet annyira hiteles realizmussal és kíméletlen őszinteséggel szól két ember elválásáról, hogy abba beleszakad a szív.
A nyitójelenetben páros vallomást hallunk: főszereplőink beszélnek arról, mit szeretnek a másikban. Előkerülnek tiszteletreméltó jellemvonások, szerethető tulajdonságok, apró, mosolyogtató szokások és egy kis önirónia is – mind-mind a két fél összetartozását erősítő momentum. Ennél szebben nem is kezdődhetne egy szerelmes történet. Igen ám, de a monológok egy rideg irodába vezetnek: a nő és a férfi egy házasságterapeuta békítő tárgyalásán ül, a sorok pedig csak nekünk, nézőknek hangzanak el. Torokszorító nyitány: egyből kiránt minket a romantikus álmodozások hamis világából. Pedig adná magát a hangütés: Nicole és Charlie egyaránt művészemberek, és hivatásuk a szerepjátszás. Az egyikük feltörekvő színész, a másikuk ambiciózus színházi rendező, a közösen felépített New York-i társulat pedig olyan számukra, mint egy család. Annál nagyobb a döbbenet, amikor az egyik fél bejelenti, szerencsét próbálna Amerika másik szélén: Los Angelesben. És a kölcsönös meg nem értés lavinája lassan elindul.
Kezdetben ügyvédek nélkül, békésen tervezik az elválást (habár konfliktusok akadnak), ám lassan elsodródnak a megállapodásuktól: ügyvédet fogadnak, sérelmeket nagyítanak fel, pénzt számolnak és fogást keresnek egymáson, mígnem az egész folyamat pontosan olyanná válik, mint amit az elején elkerülni szerettek volna. Baumbach bámulatos természetességgel vezeti nézőjét jelenetről jelenetre, hogy bemutassa a növekvő utálat fájdalmas útját, s közben még szórakoztató műfajváltásokra is futja tőle: egy kis burleszk, egy kis komédiázás, némi Woody Allen-hatás fűszerezi a filmet, ami több kulcsjelenetben egyként tud érzékeltetni humort és drámaiságot. Ez a többszólamúság a legzavarbaejtőbb, talán azért, mert a valóság éppen ilyen: árnyalt és összetett, amit több nézőpontból is képesek vagyunk értelmezni – és átélni. A tragédia az, hogy hiába kommunikáció, idő és kiengesztelődés, ezek a nézőpontok immár nem tudnak békésen egybesimulni: az egység végképp megtört.
Mindehhez pedig felsorakozik egy további, szívbe markoló párhuzam: Nicole és Charlie visszaemlékezéseiből feltárul számunkra, milyen boldog és önfeledt lehetett egykor ez a házasság, és bármilyen különös, ma sem az az eleven pokol, amiből megkönnyebbülés volna kilépni. Hiszen érzelmi biztonságuk, közös világuk, egymással megosztott életük törik most darabokra, és vele egyetlen gyermeküké, Henryé (Azhy Robertson) is, aki meglepő komolysággal kezeli a körülötte zajló eseményeket, ám képtelen mindvégig maszkot hordani. Találó a film Halloween-keretezése: álarcot öltünk, és elvicceljük azt, ami halni készül – vagy már meg is halt.
A Házassági történet a késői felismerések filmje. Akkor eszmélünk csak rá, mit szabadítottunk a másikra, ha már ügyvédeink üvöltöznek egymással a tárgyalás során; mi pedig falfehéren hallgatjuk az apró tüskékből növesztett (és természetesen remek gyermek-elhelyezési és vagyonmegosztási jogalappá torzítható) sérelmeket. S azt is csak ekkor ismerjük fel, hogy nincs teljes elszakadás, hiába is akarnánk: a közös gyerekről valahogy gondoskodni kell, a rokonságot valahogy meg kell békíteni, a cipőfűzőt be kell kötni.
Baumbach, valamint a kivételesen érzékeny alakítást nyújtó Driver és Johansson jól tudja ezt. Nem is próbálják elkendőzni, hogy nincs befejezés, csak lecsendesülés: lelkünk benső tájain idővel megfér egymással az öröm és a sebek emléke. Filmjük nem ünnepli a válást, hanem annak láttatja, ami valójában: a legintimebb emberi kapcsolat szomorú széthullásának. Ezért érdemes látnia mindenkinek – családi állapottól függetlenül.
Fotó: Imdb.com
Paksa Balázs
Magyra Kurír
Az írás az Új Ember 2020. február 16-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria