Beleszeretni Istenbe a legnagyobb szerelmi kaland – Mohos Gábor ezüstmiséjét ünnepelték Budapesten

Megtelt a Szent István-bazilika családtagokkal, barátokkal, ismerősökkel, ünneplő hívekkel Mohos Gábor püspök, plébános ezüstmiséjén. Ralph Vaughan Williams 100. zsoltárára bevonult Michael Wallace Banach érsek, Magyarország apostoli nunciusa; Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek; Mayer Mihály nyugalmazott pécsi megyéspüspök; Berta Tibor tábori püspök; Szocska Ábel, a Nyíregyházi Egyházmegye püspöke és a koncelebráló papok.

Michael Wallace Banach apostoli nuncius a Szentatya személyes magyarországi képviselőjeként Ferenc pápa nevében köszöntötte az ünneplőket, biztosítva őket a Szentatya közelségéről és imáiról, és átadta a pápa apostoli áldását.

Beleszeretni Istenbe a legnagyobb szerelmi történet, keresni őt a legnagyobb kaland, megtalálni a legnagyobb nyereség

– hangsúlyozta többször beszédében. Mint mondta, Mohos Gábor szívében Szent Ágoston szavai mélyen visszhangozhatnak: Isten a szeretet, és aki kitart szeretetben, az az Istenben marad, és Isten is benne marad. A nuncius rámutatott: az ezüstmisés számára papsága 25 éve egy nagy szerelmi kaland volt, menyasszonya az Egyház, Krisztus jegyese. Jézus minden nap arra hívja, hogy szeresse ezt a menyasszonyt a szolgálat, a türelem, a megbocsátás által. Ezután hosszan sorolta, mennyi mindent szeret jegyesében az ünnepelt püspök, köztük a zenét, az imádságot, a székesegyházakat és a kis kápolnákat, a szenteket, vértanúkat, a pápáinkat, a papokat, és különösen a szentmise áldozatának bemutatását. E szeretetben megélt élet azonban a szülői házból fakad, ahol megkapta a hit ajándékát.

Ön szerelmes. Szeretet pap lenni, szeret katolikus pap lenni.”

Az út folytatására a nuncius Szent Pál apostol Timóteushoz intézett szavaival buzdított: „Hirdesd az evangéliumot, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” Beszéde végén imádkozott a püspökért, hogy a pálya végén mondhassa együtt Szent Pállal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.”

Az evangéliumot, mely a mustármag példázatáról szólt, Kovács Zoltán mariológus olvasta fel.

Erdő Péter bíboros szentbeszédében elsőként az elhangzott olvasmányokat és az evangéliumot magyarázta, majd ismertette és méltatta Mohos Gábor eddigi papi pályáját.

A bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Főtisztelendő Püspök Úr! Kedves Gábor Atya! Krisztusban Kedves Testvérek!

A fának a Bibliában gazdag jelentése van. A teremtés történetében, abban a bizonyos kertben, a Paradicsom kertjében állt egy fa, melyről nem volt szabad gyümölcsöt szakítani, de az ember mégis evett róla. Erre a fára rímel aztán az egész keresztény hagyományban egy másik fa, a Kereszt fája. Ami ott egyszer elveszett, az ezen az új fán új életként helyreáll, újjászületik, beteljesedik. De fának ábrázolja az Ószövetség, – és ezt hallottuk a mai olvasmányban – magát Izraelt, a választott népet is. Mégpedig olyan fának, amely kicsi volt és megalázott, majd nagyra nőtt, és amelynek az ágai között vígan élhetnek a különböző madarak. Amely otthont és életet ad. Egy fa, amelyet az Úr tett naggyá és életadóvá. Így beszél az Ószövetség Izraelről.

Ebbe a képi sorozatba szépen illik a mostani evangéliumban hallott jézusi példabeszéd. A mustármagról szól a példabeszéd, a kicsiny magról, amelyből nagy növény fejlődik ki. Megint egy fa, ehhez hasonlítja Jézus az Isten országát. Tudjuk, hogy Isten országa és az Egyház szorosan összetartozó fogalmak. Már itt a földön elkezdődött Isten országának műve, amelyet az Egyház folytat látható alakban. De ugyancsak érvényes rá, ami Izrael fájára érvényes volt, hogy az Úr az, aki ezt a fát terebélyessé növeli. És szinte szó szerint, ugyanazt mondja Jézus a példabeszédben, mint amit a prófétánál hallottunk Izrael fájáról: hogy az ég madarai lakást vesznek az ágai között.

Otthont adó, befogadó, életet adó életfa ez, Isten országának ebben a földi megjelenésében, az Egyházban is.

De nemcsak arról szól a mai evangélium, hogy egy látszólag kicsiny magból az Úr nagyra növelt egy fát, nagyra növelte Isten országának művét, nagyra növelte az Egyházát is, ha tetszik. Hanem arról is szól, és talán ma ebben az evangéliumi szakaszban itt van a hangsúly, hogy hogyan történik ez a növekedés.

Nem a növekedés terjedelme, hanem a módja a nagy kérdés.

És erre csodálatos választ ad az előtte levő hasonlat a növényekről és a termésről. A régi ember okkal és joggal rácsodálkozott a növényvilágra. Nagy titoknak tekintette, Istennek adott hálát minden termésért és aratásért. Mert nem tudta, hogy mitől, nem tudta, hogy hogyan lesz a kis magból nagy növény, hogy hogyan táplálja őt a természet.

Az evangéliumban ez a természetes folyamat is egy kép, annak a képe, hogy hogyan dolgozik az Isten terve és ereje itt a történelemben és mibennünk. És a képnek a csattanója éppen az, hogy nem értjük, hogyan. Tehát

tervezhetünk mi, igyekezhetünk mi, kell is ezt tennünk, mint a földműves embernek régen. Tudta ő, hogy mik a munkának a fázisai, mit kell elvégeznie, ha enni akar, de azért azt is tudta, hogy a növekedés nem csak tőle függ.

Így van ez az Isten országában is. Nem lehet egyszerűen megtervezni, mint egy ipari folyamatot, nem az embernek a műve pusztán, hanem a titokzatos isteni kegyelemé, hogy hogyan halad előre ez a terv a világtörténelemben. De nemcsak a történelemben, hanem bennünk magunkban is. Ezért egyszerre kell fáradoznunk, és egyszerre kell kérnünk. Kérnünk az Istent saját magunkért, kérni a népünkért, kérni az Egyházért.

Istennek a művét csodálhatjuk minden hivatásban, minden nagylelkű szeretetben végigjárt papi életútban is. A szentelés után az ember elkerül valahova. A főpásztort, aki a kinevezést adja, többnyire az vezeti, hogy hogyan gondoskodhat a rábízott közösségek lelki életéről.

A kezdő pap pedig ismerős vagy akár ismeretlen környezetben találja magát, nagyon érzi, hogy ő is egy a többiek közül, de ugyanakkor mindig beleütközik abba az elemi erejű valóságba, hogy küldetése van, amely a saját erejét, sőt a saját lényét is messze felülmúlja.

Jézus azt mondta apostolainak: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Tehát maga Jézus az, aki az apostolok és utódaik személyét és életét gyümölcsöt termő fához hasonlítja.

Gábor püspök atya életében és munkásságában is láthattuk a hivatásnak ezt a bontakozását.

1973. szeptember 11-én született Budapesten. Katolikus nevelését szüleinek és olyan papi egyéniségeknek is köszönhette, mint a Pannonhalmán tanító bencés atyák, vagy György Attila sashalmi plébános úr, aki a maga idejében kiváló katekéta és tankönyvszerző volt. Esztergomban szentelték pappá 25 évvel ezelőtt 1999. június 19-én. Közben már kispapként Rómában tanult, a Római Egyházmegye nagyszemináriumában készült hivatására. Közben a Pápai Gergely Egyetem kurzusait látogatta. Szentelése után egy évig Szentendrén volt káplán, majd a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként ismét Rómában tanult, ekkor szerzett licenciátusi fokozatot erkölcsteológiából.

Lelki és teológiai kérdésekben sohasem csupán az egyes esetekkel foglalkozott. Érdeklődése a mélyebb összefüggések felé fordult. Ezért tanulmányozta a bűn struktúráinak kérdését. Ez olyan téma volt, amely a 2000-es évek elején a Tanítóhivatal megnyilatkozásaiban is megjelent. Azt csak szélsőséges irányzatok vallották, hogy maga a bűn strukturális társadalmi valóság, és hogy éppen ezért a forradalommal a közösség megigazulása is elérhető.

Azt ellenben, hogy a gonosz lélek és az emberi bűnök láncolata a társadalomban is olyan viszonyokat hozhat létre, amelyek nagyon megnehezítik az egyén igazságos és tisztességes életét, a Tanítóhivatal is elismerte.

Hazatérése után Gábor atya ismét káplán lett [Budapesten – a szerk.] a Rózsák terén. Onnan került érseki titkárnak 2003-ban a főegyházmegyei hivatalba. Itt nagy intelligenciával és lelkiismeretesen látta el szolgálatát. Amikor 2008-ban a Szentatya a püspöki konferencia akkori titkárát, Német László verbita atyát – aki jelenleg belgrádi érsek –, püspökké nevezte ki, hirtelen felmerült a probléma, hogy ki legyen Magyar Katolikus Püspöki Konferencia új titkára. Ekkor a püspökké frissen kinevezett előd habozás nélkül Mohos Gábort ajánlotta. Jómagam meglepődtem ezen. Egyrészt azért, mert eszembe jutott, hogy nehéz lesz őt pótolni a főegyházmegyei hivatalban. Másrészt azért, mert voltak ugyan viszonylag fiatal püspökök vagy papok a konferencia titkárai között az előző időkben, de azok kinevezésükkör már legalább 30-as éveik végén jártak, Gábor atya pedig még be sem töltötte a 35. életévét. Ehhez képest 10 éven keresztül példás gondossággal, az Egyház szabadsága, igazi értékei és érdekei iránti elkötelezett szeretettel töltötte be hivatalát. Gazdag tapasztalatokat szerzett a világi hatósággokkal való tárgyalások és a nemzetközi kapcsolatok terén egyaránt.

Mindeközben megőrizte szerény stílusát és azt a szokását, hogy az életet, az Egyház intézményes életét is, amelyet ismert, megértett és szeretett, a hit szemével nézte.

Közel álltak hozzá a lelkiségi mozgalmak. 2016-tól még karizmatikus személyi plébániát is vezetett. Ma is elkötelezett résztvevője és kezdeményezője a közös imádságoknak, szentségimádásoknak és olyan lelki programoknak, amelyek minden nemzedéket vonzanak. Ehhez ad különleges lehetőséget számára társszékesegyházunknak, a Szent István-bazilikának a plébánosi tisztsége.

Segédpüspöki kinevezése 2018 őszén történt. December 8-án a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén szentelhettük fel őt. Ekkor már javában készültünk az eucharisztikus kongresszusra. Olyan embereket, világiakat és papokat kerestünk, akik szívvel-lélekkel, hozzáértéssel végzik a szervezés hatalmas munkáját. Fábry Kornél atya volt a kongresszus főtitkára. De szükség volt egy olyan személyiségre is, aki egyrészt lelkileg átérzi az ügy lényegét, másrészt átfogja a bonyolult szervezői, gazdasági, politikai és személyzeti feladatokat is.

Gábor püspök atya szerény határozottságával döntő módon hozzájárult az eucharisztikus kongresszus sikeréhez. Ma is tapasztaljuk, hogy korunk félelmei, feszültségei, nehézségei között hiteles útmutatóként áll a rábízottak élén, segíti a főegyházmegye, a magyar egyház, számos feladatában pedig az európai egyház és a világban élő magyar katolikus közösség életét.

Ezüstmise idején az ember még óvatosan fogalmaz. Egy munkás papi élet kellős közepén még nehéz mérleget vonni. De hálát adni a Gondviselésnek már lehet. Köszönetet mondunk Krisztusnak, akitől a küldetést kapjuk, aki apostolait erővel és kegyelemmel kíséri, fáradozásuk nyomán pedig gazdag termést ajándékoz Egyházának.

Kérjük Gábor püspök atya számára a Szentlélek kegyelmét, védőangyalainak hathatós támogatását, hogy minden helyzetben bizalommal mondhassa el püspöki jelmondatát: „Ki olyan, mint az Úr, a mi Istenünk?” (Zsolt 113,5). Ámen.

*

A szentmise végén a plébánia részéről Szabó Zoltán köszöntötte az ünnepeltet, megidézve az Új Ember 1999. június 13-i számát, melyben a 19-én szentelendő Mohos Gábor neve is szerepel. Ebben a szerző kiemeli, a papságot vállalni csak az képes, akinek erre hivatása van, akit az Isten hív erre. A szónok hozzátette: Mohos Gábor tanítói, megszentelői, kormányzói feladatait azóta maradéktalanul ellátja. Hatodik éve a főegyházmegye segédpüspöke. Plébánosi feladatai mellett figyelemmel kíséri a lelkiségi mozgalmakat, rendszeresen látogatja a külföldi magyar szórványokat.

A beszéd végén a közösség nevében virágot és egy miseruhát adtak át az ezüstmiséjét ünneplő plébánosnak.

Mohos Gábor köszönetet mondott a családjának és a sok-sok embernek, akiknek a hite a mindennapokban táplálta az ő hitét, legyenek papok, szerzetesek vagy hívők, valamint azoknak, akik példájukkal, egy-egy mondatukkal, cselekedetükkel és imájukkal kísérik a szolgálatát.

A szentmisén a Szent István-bazilika kórusa emelte az ünnep fényét Farkasházi Dávid karmester vezényletével és Virágh András Gábor, valamint Szotyori Nagy Gábor, a bazilika orgonaművészei közreműködésével. Előadásukban a már említett kórusművön kívül elhangzott Gabriel Fauré Messe Basse Kyrie tétele, Bárdos Lajos Missa tertiájának Sanctus tétele, valamint Tóth Péter Ave Maria című műve.

A szentmise után a bazilika altemplomában szeretetvendégséggel folytatódott az ünnepség.

Fotó: Csapó József/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír