Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait

Az egri szeminárium növendékei túl vannak vizsgáikon, befejezték a lelkigyakorlatot, a szentelési szertartás főpróbájáról érkeznek a beszélgetésre. Az utolsó simításokat végzik a nagy nap előtt. Fodrász, cipővásárlás, a vendégek fogadására való előkészület – elfoglaltak, de szívesen ülnek le az Érseki Palota reprezentatív díszudvarán egy kávéházi asztalnál beszélgetni. Hat végzős növendék, négyen az Egri Főegyházmegye, ketten a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye papjai lesznek. Így hatan a negyedik évfolyam óta vannak együtt. Ahogy készülnek a fényképek, látszik, összecsiszolódtak a közös készület alatt. Kirándulások, biciklitúrák, foci, sütizés, kávézás és sok-sok beszélgetés van mögöttük. Az évfolyamtársak közül szinte mindenki valamilyen formában egy másik országhoz is kötődik, és hozott sajátos színt a közösségbe.

Imádkozó pap szeretnék lenni

Barta Márton 2010-ben kezdte meg tanulmányait az egri szemináriumban – belépett, elment, visszajött. Az esztergomi ferenceseknél végzett tanulmányok után 18 évesen mondott igent Márton a papságra. Gyerekként – 12-13 évesen – ébredt fel benne Isten szolgálatának vágya, és vitte őt az érettségi után Egerbe. Két év tanulás után elbizonytalanodott, hivatása megkérdőjeleződött. Visszament szülőfalujába Mádra. Egy egészen már életet kezdett élni. Fizikai munkát végzett, szakmát tanult – nehézgépkezelő és biztonsági őr képzést végzett el – és élte a fiatalok bulis életét, szerelmes is lett. Hitélete a minimálisra csökkent, kipróbálta magát különböző lehetőségekben. „Ma már tudom, hogy 18 évesen nagyon gyermeteg fejjel indultam el a papság felé. Kellett nekem, hogy belekóstoljak a fizikai munkába” – tekint ma vissza arra az Istentől való eltávolodásban megélt négy évre. Valami azonban mindvégig motoszkált benne. 2015 nyarán gimnáziumi osztálya tartotta első érettségi találkozóját. Márton meglátogatta a szemináriumban Szabó József spirituálist, és megbeszélt vele egy személyesen vezetett lelkigyakorlatot. Márton visszatért a korábbi útra. Egy éven át érlelődött a döntés, és 2016-ban visszatért a szemináriumba. Beilleszkedett az új évfolyamába, folytatta a négy évre megszakított tanulmányokat. Diakónusi gyakorlatát Karcagon végezte, meg tudta tapasztalni a szolgálat mindennapjait.

„Szeretnék imádkozó pap lenni, akinek lelki formálódását az imádság határozza meg, és aki híveit is megtanítja erre. Fontos számomra a közösségépítés, hogy a plébánia olyan hely legyen, ahova az emberek bármikor bejöhetnek, mert ott szeretettel fogadják őket. Ezt üzenem papi jelmondatommal is: »Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért.«”

Jó papnak lenni

Marosi Balázs is hozott egy sajátos színt az egri szeminárium közösségébe. A Kárpát-medence legkeletibb magyar többségű városa, Kézdivásárhely szülötte. Olyan egyházközségben nevelkedett, ahol az utóbbi években ő a harmadik, aki újmisét mutat be, és egy a sok közül, akik innen indultak. Balázs ezt egyrészt a nagyobb szegénységgel, kiszolgáltatottsággal megélt és ezért jobban Istenre hagyatkozó, neki mindenért hálát adó élettel magyarázza, másrészt papjaik hitelességével, az emberek között otthon lévő szolgálatukkal. Balázsék családja is egy volt azok közül, akik mindennapjait átjárta a hit. „Mi, fiúk csapatostul jártunk ministrálni, sokszor naponta két misére is, és ha ütközött egy-egy iskolai programmal, a misét választottuk” – meséli, hogy mintegy 30 ministráns számára a világ dolgai nem tudták felülírni, hogy Isten az első. Balázs ezt azzal magyarázza, hogy közelről látták a pap életét, hogy mit csinál, és miért. Bejártak a plébániára, segítettek, amiben kellett. Ebédeknél felszolgáltak, utána mosogattak, együtt nyírták a plébánossal a füvet, s kirándultak is vele. „Engedte, hogy ott legyünk mellette, láttuk a szentmisén, az irodában, láttuk a zöldségeskertben. Úgy nőttünk fel, hogy láttuk, mit jelent Istent szolgálni a templomban az emberek között.”

Balázs már gyerekként tudta, hogy az ő útja a papság. A gyulafehérvári líceumba ment tanulni, ahol tovább erősödött ez az elkötelezettség. Az érettségit követően a nagyböjtöt a székelyudvarhelyi ferenceseknél töltötte, arra kérve Istentől a megerősítést, hogy valóban ez-e az ő útja. „Hogyan tovább – tettem fel Istennek a kérdést. Szerettem volna letisztult választ kapni, hogy helyes-e az út, amin elindultam, tényleg a papságra hív engem Isten? Választ kaptam Istentől, és ezt olyan szerzetesek közösségében kaptam, akiknek életét látva megerősödtem abban, hogy jó Istent szeretni és jó papnak lenni.” Így jelentkezett Balázs az egri szemináriumba, és töltötte tanulással, lelki felkészüléssel az eltelt hat évet. „A szeminárium továbbvitt ezen az úton. Szellemiekben és lelkiekben megerősödve mentem a diakónusgyakorlatra Miskolc-Diósgyőr plébániájára. Egy élő és nagy lélekszámú egyházközség életébe tekinthettem be.”

A gyerekkor óta vágyott út most elkezdődött. Balázs papi jelmondata – a gyerekkor kedvenc zsoltárából – erre a kezdeti lelkesedésre emlékeztet, melyet az ifjú bölcsességével egészített ki: „Íme eljövök Uram, hogy teljesítsem azt, amit kívánsz. Legyen meg a te akaratod.”

A szeretetben nincs félelem

„Szentelésemre szüleim és rokonaim mellett válogatott csapat jön Sárospatakról, a diakónusi helyemről. Egerből a szalézi oratóriumból hívtam ismerősöket, és jönnek szemináriumi barátok, munkatársak” – ad betekintést az előkészületek szervezésébe a szlovákiai Bodrogközből, Nagykövesdről származó Nagy Ferenc.

Az óvodáskorától kezdődően ministráló fiatalember már gyerekként gondolt a papságra. Vallásos családban nőtt fel, ahol sokat imádkoztak együtt. „Gyerekként sokszor az adventet jobban vártam, mint a Jézuskától az ajándékot” – meséli, milyen meghittek voltak az esték, amikor a szülőkkel, testvérekkel, rokonokkal körbeülték az asztalt, és az adventi koszorú körül imádkoztak.

„A Jóisten hívása korán megszólalt bennem, de azt gondoltam, az nem nekem való. Elhalkítottam Isten hangját. A gasztronómia érdekelt” – mutat magyarázatul végig magán a filigrán fiatalember. Ezért vendéglátóipari iskolába jelentkezett, gondolván, annak nagy a perspektívája, hiszen enni mindig kell az embereknek. „De a hang maradt, és egy idő után már nem hessegettem el. Barátkoztam a gondolattal. Segítségemre volt plébánosom, Böőr Roland, akivel sokat beszélgettünk és imádkoztunk; aki a liturgiában is egyre több mindent tanított, figyelt rám, kegyhelyekre vitt el. Végül az érettségi és szakmunkás-bizonyítvány megszerzését követően jelentkeztem a szemináriumba.”

Ferenc mehetett volna a kassai szemináriumba is, egyházmegyéje magyar papjai szerették volna, ha magyarajkúként ezt az utat választja. A vidék, ahol ő felnőtt, színmagyar volt. Ferenc a hétköznapi szlovák nyelvvel elboldogult ugyan, de a liturgia, az imádság szavai mind-mind magyarul jöttek az ajkára. Álma az volt, hogy a magyar határtól alig pár kilométerre fekvő szülőfalujából Egerbe jöjjön tanulni. Azért mégis tett egy próbát. Jelentkezett a kassai szeminárium spirituálisánál, aki úgy látta, szlovák tudása a teológiai tanulmányokhoz nem elég, ha jelentkezni akar, egy évet szlovák környezetben kell töltenie. Ferenc ezt nem vállalta, és szeptemberben Egerben kezdte meg tanulmányait. Közösségi tapasztalattal gazdagon, barátok szerezve fejezte be a szemináriumot. A sárospataki diakónusi év betekintést adott neki a szolgálatba. Sokat jelentett neki, hogy plébánosa rábízta az ájtatosságok vezetését, kipróbálhatta magát az igehirdetésben, bejárt az iskolába, beült a diákok közé a padba, és beszélgetett a tanárokkal. Papi jelmondata „A szeretetben nincs félelem” (1Jn 4,18) szellemében kezdi papi szolgálatát.

Közel az emberekhez

Porto San Giorgio városában 2011-ben közel háromszáz fiatal – a Neokatekumenális Út lelkiségi mozgalom tagjai – várta, hogy megkapja azon száz ország egyikének a nevét, ahol meg fogja kezdeni a szemináriumot. Köztük volt a brazil származású Thiago Costa is, aki Magyarországra kapott küldetést. Országunkról a Forma–1 rajongó fiatalember a Hungaroring kapcsán hallott. Így kezdte meg először a nyelvtanulást Miskolcon, majd egy évvel később a szemináriumot Egerben. A Neokatekumenális Út szemináriuma, a Redemptoris Mater Missziós Szeminárium ugyanis Egerben van. Papnövendékei itt élnek nemzetközi közösségben, és mindannyian az Egri Papnevelő Intézetben folytatják a többi egyházmegyei kispappal tanulmányaikat. Szentelésüket követő szolgálatuk első öt évét is az egyházmegye határozza meg, utána vállalhatnak másutt missziót papjaik.

Thiago számára munkás évek kezdődtek. Más nyelv, más kultúra. „Az elején a nyelv miatt, később a honvágy és a családomban bekövetkezett nehézségek miatt szeretettem volna más országba menni. De maradtam. A családomat átsegítette a gondokon a Jóisten és a brazil közösség; én megszoktam s megszerettem itt, és most már nagyon jól érzem magam” – tekint vissza az eltelt időszakra.

A fiatalember négyévesen került a lelkiségi mozgalom közösségébe. Szülei házassága mély válságba került, a válás szélén álltak, amikor egy rokon tanácsára megismerkedtek a Neokatekumenális Úttal. Így menekült meg házasságuk, és így kapott Thiago élete erős keresztény alapokat. 29 éves volt, amikor a közösség szokásos lelkigyakorlatán elhangzott a katekéta kérdése: Ki érzi úgy, hogy Isten papnak hívja? Ekkor állt fel Thiago, és mondta ki a benne régóta munkáló kérdésre az igent. „Már elvégeztem az egyetemet, egy kórház gazdasági irányításában dolgoztam. Volt pénzem, támogatni tudtam szellemi sérült testvéremet ápoló szüleimet. Azt csináltam, amit akartam, de soha nem volt bennem ilyen boldogság, mint most.”

Thiago a szentelés előtti lelkigyakorlatot még félelemmel vegyes aggodalommal kezdte. Mi lesz vele, hova helyezik? De lélekben megerősödve állhatott az oltár elé. „Lelkesedéssel és örömmel kezdem el a szolgálatot.” A Magyarországon eltöltött évek alatt megismerte országunk sajátosságait, látja gondjainkat, lehetőségeinket. Szolgálatát gazdagítja a Neokatekumenális Út lelkisége, az a szoros összetartozásban élő közösség, ahol a pap közvetlen közelről látja az emberek életét.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír