Bemutatjuk a Kaposvári Egyházmegye frissen szentelt papját

„Egész nap elültem volna a templomban” – mondja Fejes János, aki elsőáldozásra készülve kisgyermekként került közel a templomhoz. Református édesanyja a kapuig kísérte, és ott rábízta egykori óvó nénijére. A csendes, nyugodt, visszahúzódó gyermeket nagyon megragadta a templom légköre. Szentmisét korábban csak a tévében látott, ágyba kényszerült nagymamája mellett. Az első pap, akit megismert, az öreg kanonok volt, aki vasárnaponként eljárt a nagymamához áldoztatni. Most, a templomba belépve eltöltötte a csodálat: milyen szép itt!

A faluban szerdán és vasárnap volt szentmise. János, ha tehette, hétköznap is elment. Megtetszett neki az orgona, szeretett volna kántor lenni, de ekkor már a papi hivatás gondolata is erősen foglalkoztatta. Elkezdett orgonálni tanulni, hallás után játszotta le az első népénekeket. Nagy Vendel apát plébános felfigyelt az érdeklődésére, és ajánlotta, hogy jelentkezzen Kaposvárra a katolikus gimnáziumba, meg párhuzamosan a kántorképzőbe. Fejes János el is végezte mindkettőt, megszerezte az érettségit és a kántori oklevelet is. Bár a papi hivatás iránti vágy továbbra is ott motoszkált a szívében, családot szeretett volna, és úgy vélte, elég lesz neki a kántorság. Mellé ki akarta tanulni az orgonaépítő mesterséget, ezért Pápán bútorasztalos-képzésre jelentkezett, és két év után szakvizsgát tett. A szülőfalujában már korábban visszakerült a plébánia vérkeringésébe. 18 évesen négy falu kántora lett. „Teljesen beleálltam ebbe a munkába. Ez visszahozta bennem a gyerekkori gondolatokat és érzéseket. A szakmunkásvizsgára már azzal a bizonyossággal mentem, hogy pap leszek.”

Fejes János együtt készült a szentelésre, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye újmiséseivel (Gyurász Krisztián, Harangi Tibor, Lőw Gergely és Máté Kristóf)

János jelentkezett Balás Béla püspöknél, és megkezdte tanulmányait az esztergomi szemináriumban. „Az első év még kicsit rózsaszín ködben, lebegve telt. Aztán lassanként szépen hozzászoktam a szeminárium rendjéhez. Egységben voltunk az esztergomi egyházmegyés évfolyamtársaimmal – őket június 13-án szentelte Erdő Péter bíboros –, és ápoltuk egymással a kapcsolatot mi, kaposvári egyházmegyések is. A tanulmányok sajnos nehezen mentek. Meg kellett küzdenem a vizsgákkal. De mindig akadtak, akik mellém álltak, sokat segítettek a társaim.”

János a diakónusi gyakorlatát két Somogy megyei faluban, Szentbalázs és Taszár plébániáin töltötte. A szeminárium zárt világa után nagy volt a váltás, de a nemeshanyi gyermekévek nem múltak egy nyomtalanul: azonnal otthon érezte magát a falu világban. „A falusi embert másként kell megszólítani. Főleg egy kis településen, ahol az emberek közvetlen kapcsolatban vannak egymással, és mindenki ismer mindenkit. A falusiak tisztelik és szeretik a papot. Kisiván Csaba plébániai kormányzóval fontosnak tartottuk, hogy beszélgessünk az emberekkel. A misék után kimentünk a templom elé. Ha a pap jelen van a hívek között, akkor létrejön közöttük a kapcsolat.”

Jánosnak diakónusként sokféle feladatban kellett helytállnia, a hittanóráktól kezdve a temetésig mindenben. „A hittanórától tartottam, arra gondoltam, ha bemegyek az osztályba, biztosan szétszednek. De aztán tudatosítottam magamban, hogy a tanári asztal másik oldalán állok.” János különösen a prédikációt szereti. Evangélium-magyarázatában a saját életéből is merít. Vallja, hogy az embereknek fontos a személyesség, az egyszerűség és az érthetőség, hogy a templomból hazavihessék magukkal a lényeget.

Eltelt a képzés hat éve. „Örülök, hogy végre pap leszek. Most kezdődik az élet. Akárhová helyeznek, örülni fogok neki, és nyitott szívvel megyek. Olyan pap szeretnék lenni, akihez szívesen fordulnak a hívek, akiről látják, hogy hitelesen végzi a feladatát, aki azt sugározza feléjük: »Gyertek, örülök, hogy itt vagytok!« Szolgálni megyek, Isten segítségével, sok imával és szorgalommal.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír