Bemutatjuk a Kaposvári Egyházmegye újmisés papjait

„Elmentem egy antióchiás barátom beöltözésére Esztergomba. Ahogy láttam a kispapokat, nagy békét és nyugalmat tapasztaltam, ami megérintett. Megnyílt a szívem. Sötétben autóztunk hazafelé, és elfogott egy romantikus érzés, hogy Jézus megszólít, a papságra hív. Először vitatkoztam vele, hogy még nem tudom, tartok ettől, de mire hazaértünk, megszületett bennem az elhatározás. Onnantól kezdve nem számított nekem semmi. Amitől azelőtt féltem, hogy el kell mennem, ott kell hagynom mindent, változtatnom kell az életemen, egy csapásra átfordult bennem. Béke, nyugalom, biztonság és elszántság lett úrrá rajtam. Többé nem volt kérdés” – foglalja össze hivatása kezdetének történetét Antal Zsolt. Huszonnégy éves volt, amikor igent mondott Isten hívására.

Egy darabig még nem osztotta meg a családjával a döntését. Először egy pap ismerősét kereste fel. Amikor hazaérkezett a vele való beszélgetésről, a fiát jól ismerő édesanya már sejtette, miért kereste fel Zsolt a papot, és sírva fogadta. Annyira féltette, hogy arra kérte, várjon a papsággal tíz évet. „Nem akartam, és nem is tudtam volna várni, olyan erős indíttatást éreztem. Ez novemberben történt, és édesanyám a következő év szeptemberében már könnyebben elengedett”. Ma már mindegyik családtagja örül Zsolt hivatásának. A nagymamája különösen, de a szülei is, akiket a gondviselés azzal is megörvendeztet, hogy most nyáron ünnepelhetik a kisebbik fiuk esküvőjét.

Zsolt vallását gyakorló családban nőtt fel, a faluban szolgáló pap vonzó példa volt a gyerekek számára. Barátságos, komoly, összeszedett embert ismertek meg benne. Zsolt kiskorában gyakran utánozta a papot, otthon a családnak „misézett”, felcseperedve azonban sokáig nem gondolt a papi hivatásra. Isten hívása azonban végül kicsalogatta a fiút a csigaházából. Nagykanizsán, a piarista gimnáziumban érettségizett. Félénk, visszahúzódó gyerek volt, aki először csak messziről csodálta a Kaposvári Egyházmegye imatáboros közösségét. Az egyik csapat egy alkalommal Galambokon táborozott, és az egyik miséjüket Zsolt falujában tartották. „Csak néztem, milyen jól érzik magukat, és megfogott a gitáros zene. Szerettem volna köztük lenni, de nem mertem elmenni.” Tizedik osztály után tört meg a jég. Zsolt jelentkezett az imatáborba, s attól kezdve egyre több közösségi tapasztalatot szerzett az Egyházban. Tagja lett a nagykanizsai Antióchia közösségnek, és sokat köszönhet a Nyolc Boldogság közösségnek is.

A pályaválasztása azonban – mint mondja – ettől nem lett könnyebb. A jelentkezési lap kitöltésekor fogalma sem volt, hogyan tovább. „Kényelemből a legegyszerűbb megoldást választottam. Kanizsán maradtam, a Pannon Egyetemen kezdtem informatikát tanulni, pusztán azért, hogy semmin ne kelljen változtatni, bejárhassak otthonról. Másfél év után rájöttem, hogy ez a szak nem nekem való, mégis féltem otthagyni, mert nem tudtam, hogyan tovább. A három és fél éves képzést öt évig húztam. Letettem az összes vizsgát, de a szakdolgozatot képtelen voltam megírni. Az utolsó másfél év rettenetes szenvedést jelentett.”

Zsoltot Isten hívása átalakította.

A bizonyosság, hogy feladata van, bátorrá és elszánttá tette.

Ki tudott lépni a megszokott otthoni környezetből, és elment az esztergomi szemináriumba. „Ott már magabiztos voltam. A tanulással töltött évek alatt egyszer sem kérdőjeleződött meg bennem, hogy jó úton járok-e. A diakónusszentelés óta abból a szempontból is változtam, hogy nem esik nehezemre kiállni és beszélni, ha kell. Ez egy újabb lépcsőfokot jelentett számomra.”

Zsolt azt meséli, hogy nagyon jól érezte magát Esztergomban, segítette az előmenetelben, hogy a szemináriumban egyre nagyobb felelősséget bíznak a növendékekre. Szerette a hivatáshétvégéket, a táborokat, az asszisztenciát a bíborosi miséken. Ezek jó alkalmak voltak arra, hogy a kispapok megtanuljanak alkalmazkodni, egymásra figyelni. Nehézséget az jelentett számára, hogy minden évben elment valaki, aki nagyon fontos volt számára. Vagy azért, mert felszentelték, vagy mert elhagyta a szemináriumot. De az elszakadások is segítették a belső fejlődését – mondja visszatekintve.

Antal Zsolt az egyetlen a Kaposvári Egyházmegye szentelendői között, aki tudja, hová helyezik szolgálatra. Ahhoz a háromtagú plébániai unióhoz tartozik ugyanis, amelynek papjai közösen látnak el tizennégy települést. Zsolt, aki számára nagyon fontos a közösség, kegyelemként éli meg ezt.

Szeretnék közvetlen, személyes kapcsolatokat építő pap lenni” – mondja. Ezt üzeni szentelési jelmondata is: „Érted, veled.”

*

„A mai világban feszültséget, békétlenséget, az embert eltipró viszonyokat tapasztalunk. Ebben élünk. Ennek hátterében az istenkapcsolatból való kibillenés, a hittől való eltávolodás áll. Ezért azt tekintem a papi feladataim közül a legfontosabbnak, hogy segítsek az embereknek újra megtalálni Istent” – vallja Molnár Ákos, a Kaposvári Egyházmegye újmisés papja. A saját megélése alapján jutott erre a felismerésre. Fiatal felnőttként, pályakezdőként eltávolodott a gyerekkorában kapott alapoktól, ahogyan ő fogalmaz, a középponttól. „A magam körül forgás, az anyagi dolgok megmérgezték az életemet, feszültté és békétlenné váltam” – mondja.

Mivel gyerekkorában megismerte a hitet, és voltak egyházi kapcsolatai, tudta, hová forduljon segítségért. A szeged-rókusi templom plébánosát, Kretovics Lászlót kereste meg, aki annak idején a hitoktatásban vezette, a szentségeket kiszolgáltatta neki. „Megmaradt vele a lelki kapcsolatom, ő volt az első, akinek elmondtam, hogy a szerzetesi hivatás foglalkoztat.” Kretovics László elvitte őt a Szent János apostolról és Remete Szent Pálról nevezett közösségbe, a „miklósi atyákhoz”, akik Somogy megyei falvakban élnek és dolgoznak. Galbavy Jenő József prior fogadta a vendégeket, és az átbeszélgetett nap után Ákos már nem tért vissza Szegedre. 2011-ben, huszonhét évesen elhatározta, hogy elköteleződik Isten szolgálatára. „Véget ért az érettségi utáni útkeresés korszaka.”

Molnár Ákos messziről indult. Először Kaposváron, majd Szegeden tanult gyógypedagógiát. „Nem voltam biztos abban, hogy ez lesz a munkám, de vonzott a pedagógia és a segítő munka.” A tanulmányai idején dolgozott is, és a hangsúly a tanulásról egyre inkább a függetlenséget biztosító diákmunkára került. „Mindig anyagi problémákat próbáltam megoldani. Ez nagyon kimerített lelkileg és fizikailag. Közben eltávolodtam a templomi közösségtől, az énekkartól, amit pedig nagyon szerettem. Önmagam körüli forgásban éltem ezeket az éveket.” Ebben az állapotban érte a megtérés. Pio atya életéről olvasott egy könyvet, s ennek hatására született meg benne a fájdalmas felismerés, hogy mi is a gondjai valódi gyökere. „Úrrá lett rajtam az erős vágy az elvonulásra, a csendre, az istenkapcsolatom újraértelmezésére.”

A miklósi atyáknál azonnal megérintette a munka és a lelki élet összhangja. A gyors döntésében az is közrejátszott, hogy Avilai Szent Terézt olvasva úgy vélte, a lelkivezetőre való ráhagyatkozás nem más, mint a Jézusra, Isten akaratára való ráhagyatkozás. „Rögtön szeretettel vettek körül, befogadó közeget tapasztaltam meg. Már az első nap beálltam a munkába. Hamarosan elkezdtem a teológiát Veszprémben, egyéni tanrenddel. A rendházban éltem, tanultam, és havonta egy hetet a szemináriumban töltöttem. A munkából is ki tudtam venni a részemet, a kétféle tevékenység együtt harmonikus egyensúlyt teremtett a szerzetesi élethez. Közben láttam magam körül az atyák hiteles, példaadó életét, az Istennek és híveknek való odaadottságot. Az embereket szolgálták, a hívek pedig szeretettel, gondoskodással válaszoltak, odafigyeltek a papjaikra. Nagyon jó volt részt venni ebben.”

A közösség életét meghatározta az imaélet, a zsolozsma, a közös étkezések, az együtt végzett munka. „Reggeltől estig dolgoztunk. A munkát a reggeli és az esti ima foglalta keretbe, és napközben is volt lehetőség elcsendesedni, a bencés eszményt megélni, megteremteni magunkban az ima és munka összhangját. Erre törekedtünk is, az elvonultság megadta a lehetőséget erre.”

Ákos haladt előre az elköteleződés útján. Elvégezte a teológiát, hittanár végzettséget is szerzett. Diakónusszentelését 2015-ben ünnepelte. 2020 júniusában a Kaposvári Egyházmegye szolgálatára jelentkezett, elhagyta a szerzetesi közösséget, de jó kapcsolata megmaradt a pap testvérekkel. „Sokat köszönhetek nekik, náluk edződtem meg. Közöttük élve megismertem a személyes istenkapcsolat fontosságát, a munka becsületét és a hit örömét. Beletanulhattam a lelkipásztori munkába. A hívek szeretete pedig növelte bennem a papi hivatás vágyát." Egy éven át diakónusi gyakorlatot végzett Nagykanizsán. „Tisztáznom kellett magamban, hogy jó döntést hoztam-e. Így szentelnek most pappá.”

Arról mesél, hogy bár a vírusjárvány sok szempontból akadályt jelentett, azért így is belekóstolhatott a közösségi életbe. Ákos nagyon szereti a fiatalokkal való találkozásokat, a hitoktatást, és szívesen foglalkozik az idősekkel is. „Nagyon készülök az Oltáriszentség és a bűnbocsánat szentségének a kiszolgáltatására.” Eddigi életére visszatekintve

úgy látja, a legfontosabb feladata, hogy segítsen az embereknek újra megtalálni Istent.

Tíz év telt el az első döntése óta. Molnár Ákos úgy érzi, jó helyen van. Erős benne a hivatásával kapcsolatos bizonyosság, és örömöt talál az emberek szolgálatában.

Szerző: Trauttwein Éva

Kiemelt fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye; portrék: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában jelent meg.