Bemutatjuk Szakács Pétert, a Székesfehérvári Egyházmegye újmisés papját

Szakács Péter tíz évet töltött katolikus iskolában, eddigi élete jelentős hányadát. Bár voltak időszakok, amikor úgy érezte, „intézményesen katolikus és kötelező minden”, mégis itt érték a meghatározó élmények: életre szóló barátokat szerzett, lelki atyára talált, és követésre méltó, hiteles példákat ismert meg a Krisztus Légiója Kongregáció (Legio Christi) szerzeteseiben. Visszatekintve nagyra értékeli, hogy az intézmény rendszeres imaéletre szoktatta, de igazán vonzó az volt számára, ami önkéntesen és szabadon maga választhatott.

Hite megalapozáshoz a családja is hozzájárult. Szakács Péter Nagybányán született, itt kezdte az iskolát. A családja 2000-ben költözött Magyarországra, Kálmánháza és Budapest után Újbarok adott nekik otthont. Vallásos életet éltek, ami kamaszkorában vált igazán fontossá: a szülei példája ekkor megtartó erőt jelentett számára.

Péter Budapesten, a Szent II. János Pál Iskolaközpontban tanult, itt kapcsolódott be a munkamisszióba. Nyaranta dolgozni mentek valahová, általában külhoni közösségekhez. Kárpátalján egy családotthonban fogadták őket, itt röplabdapályát építettek, alapot ástak. Déván, ahol három hetet töltöttek, az iskolát festették. Délelőtt jó néhány órán át dolgoztak, azután a gyerekkel foglalkoztak, vagy kisebb csoportokban családokat látogattak. A középiskolás fiatal az egyik alkalommal meghatározó tapasztalatot szerzett itt. Így mesél erről: „A családokat látogató egyik csoportnak én lettem a vezetője. Vidámak voltunk és hangosak. Egyszer egy nagyon idős házaspárhoz kopogtunk be. A feleség nyitott ajtót, a férj ágyban feküdt, az asszony szerint napjai voltak hátra. Éreztük, itt minden egészen más, mint abban a világban, ahonnan mi jövünk. Döntenem kellett, hogy mit tegyünk. Legszívesebben magam is kimenekültem volna ebből a nehéz helyzetből, de tudtam, ha már ajtót nyitottak nekünk, ott kell lennünk velük egy ideig. Elcsendesedtünk, és együtt imádkoztunk a házaspárral. Aztán beszélni kezdtek, a feleség megnyílt előttünk, elmondta, mit érez. Tudta, hogy férje meg fog halni, tisztában volt a közeli jövővel, de el sem tudta képzelni, hogy mi lesz azután. Erős tartás és hit volt benne, nagy szeretettel figyelt a férjére. Mindannyiunknak erőt adott.

Mélyen megérintett ez a találkozás, és az, hogy mi minden fogadhat, amikor kinyílik egy ajtó.”

A valóságra összpontosítás és az alkalmazkodás Péter számára alapelvvé vált a mindennapokban. Azt is megélte, hogy bár minden ilyen útra azért mentek, hogy másoknak segítsenek, rendszerint többet kaptak vissza, mint amennyit adtak. „Együtt dolgozni és evangelizálni, beszélgetni az emberekkel nagy élményt jelentett számunkra. Ez volt a mozgató erő, ami össze is kovácsolt minket. A missziók azt erősítették meg bennem, hogy a hit egy élettel teli, megvalósítható dolog.”

Az érettségi után Péter a gyógyszerészkarra jelentkezett. Másodéves volt, amikor egy reggel az egyik előadáson hirtelen azt érezte, nem itt van a helye, máshol kellene lennie. Először úgy gondolta, csak a fáradtság és az egyetem nehézsége miatt fogta el ez az érzés. Imádkozni kezdett, hogy letisztuljon benne, mit kell tennie. A lelkivezetője arra intette, hogy ne kapkodja el a döntést, hagyjon időt magának, míg megérti, valóban elhívást él-e meg. Részt vett egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton, ott kikristályosodott, hogy valóban a papság az ő útja. Lelkivezetője tanácsára nyolc hónapot fordítottak arra, hogy megtegye a döntő lépést.

Péter a szemináriumot Budapesten végezte. A Székesfehérvári Egyházmegye kispapoknak rendezett nyári táborai meghatározó élményt jelentettek számára. Diakónusi gyakorlatra Lajoskomáromba került. Az egyházmegye legdélibb pontján fekvő településen szeretettel fogadták, segítettek neki, hogy megismerje a helyi sajátosságokat. Péter örült, hogy nem vendégként, hanem a hívek között élő és szolgáló emberként lehet jelen. Legfőbb feladata a hitoktatás volt, három iskolában tanított. Szeretett a gyerekek között lenni, sokat jelentett neki a közvetlenségük. Megtanulta, hogy türelmesnek, ugyanakkor határozottnak is kell lennie, a gyerekek pedig megértették, hogy bármikor kérdezhetnek tőle, de az órát nem ők irányítják. Tanárként Péter gyakorlatot szerzett abban, hogy mindig figyeljen a csoportra és az egyes gyerekekre is, arra, hogy hol tartanak hitben, figyelemben.

Amit Péter korábban az alkalmazkodásról tanult, itt elmélyült benne. „Az idei tapasztalataim alapján úgy látom, bárhol lehet hasznos munkát végezni, de meg kell találni, hogy az adott helyen mi az, ami hasznos. Talán éppen az a legfontosabb, hogy az ember ne a saját elvárásai szerint akarjon haladni, hanem mindig az adott helyzethez igazodva.

Ameddig képes vagyok az emberekhez igazodni, addig mindig nyitva áll előttem a lehetőség, hogy jobb pap legyek.

Erre törekszem, és remélem, megmarad bennem a változásra való képesség.”  

Arra a kérdésre, hogy mi ad neki erőt a hétköznapokban, mosolyogva válaszol. Azt mondja, hogy a nagyon katolikust válasz úgy hangzana: az ima meg az istenkapcsolat. Ez valóban az alap. De szeretne pontosabban felelni, ezért így fogalmaz: „Ha valami nehezemre esik, de mégis felvállalom, és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle, abból mindig valami jó születik. Ami nekem nehéz és küzdelmes, azzal sokat adhatok másoknak. Ezért úgy érzem, mindig érdemes beleállni a feladatokba.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában jelent meg.