Beney Zsuzsa: „Együtt-szenvedése befogadásának csendjében szeretnék átlépni azon a küszöbön”

„Egész életemben istenkereső voltam, mondhatnám azóta, amióta első elemista hittankönyvemben Isten láthatatlanságáról, mindenhatóságáról és örökkévalóságáról olvastam. 1944-45 telén, a legnehezebb időkben sem Isten segítségéért, hanem létezéséért fohászkodtam. Mindenekelőtt azért, hogy létezését bizonyossá tegye. […]

Életem Isten és az isteniség, tehát az isteni princípium megismerhetetlensége és perszonalitása dilemmája közé feszült. Most, életem végén, talán halálom küszöbén adatott meg számomra, hogy ha feleletet nem is kapok, kérdésem másféle körvonalait megsejthessem. A teremtés során Isten önmagától különböző létformát, az örökkévalóval szemben a mulandót, a láthatóval szemben az anyagiságában érzékelhetőt, a mindenható természettel szemben a sorsnak alávetettet alkotta meg. A mi világunkban az isteni princípiumok nem jelenvalók, tehát elképzelhetetlenek. Az azonban, hogy Isten ezt a tőle különböző, mégis általa létrejött létezést átjárja, betölti (annak a kettős tartalomnak értelmében, mely egyszerre hagy helyet annak, ami más, és tölti be annak teljes terét, a tér határolt és határtalan értelmében) a mi értelmünk számára, ha nem is érthető, de elfogadható.

Az az Isten, akinek arca vágyaink során életre támad bennünk, ma nem lehet más, mint az emberrel együttszenvedés istene, aki a szenvedés vállalásában lett emberré, aki részt vesz szenvedésünk némaságában.

Jézus, emberi halálában Istent mint az őt elhagyót, az önmaga börtönébe zárkózó Teremtőt, mindenhatóságában a segítéstől, sőt a meghallgatástól, a jelenléttől is magát megvonó transzcendens Létezőt ismeri meg. De ez az emberivé lett halál egyben Isten halála is, tehetetlensége a gázkamrák sötétjében, magát elvonása és egyben jelenléte a halál rémületében. Az önmaga által rámért elhagyatottság roskasztó magányában Isten egyszerre foszt meg bennünket sajátmagunk és önmaga lététől.

A lélek halálos magánya és a transzcendens halálosságig fokozódott testi szenvedés Isten önmagától történő megvonásából sugárzik ránk, nem az embert, hanem önmagát taszítja a megszűnés reménytelenségének félelmébe. Mindenhatósága nem a világra, hanem önmagára vonatkozik, arra a lehetőségre, hogy a világ minden anyagi és szellemi részecskéjét, a világ teljes szenvedését átjárja. Az Auschwitz utáni hit egyedül lehetséges formája az, ha Isten omnipotenciáját a világ minden szenvedésének magára vállalására korlátozzuk – és ez mindenhatóságát nem kevesbíti, hanem megváltoztatja, a cselekvésről az elviselésre helyezi.

Isten nem képes megváltoztatni teremtményei sorsát, de mindannyiunkét képes átélni, a halál rettenetét beleértve. Együtt-szenvedése befogadásának csendjében szeretnék átlépni azon a küszöbön.”

Beney Zsuzsa e Naplójegyzete a Vigilia 2006 júniusi számában jelen meg.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír