Bennünket ugyanúgy Jézus hív – Református zarándok a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson

Kun Gazda Kinga magyar nyelvet és vallást tanít a dévai iskolában a gyermekeknek. Református faluból, a Kolozsvár melletti Magyarfenesről származik. A férje, Kun Gazda Gergely szintén – ő református lelkészként kezdte a pályafutását, de amikor Dévára költöztek, változtatnia kellett, és részben falugazdászként, részben irodalmi szerkesztőként keresi kenyerét. Szabadidejükben szívesen segítenek a különböző, elsősorban kulturális programok megszervezésében.

– Miért éppen egy római katolikus közösségbe illeszkedtek be?

– Bonaventura testvér olyan közösségi életet szervezett, ami mindenki számára, különösen a gyermekeknek nagyon sok programot kínál. Mivel mi szegről-végről pedagógusok vagyunk, bekapcsolódtunk ebbe a kulturális pezsgésbe. Nem látunk problémát abban, hogy mi nem a római katolikus liturgia szerint imádjuk az Istent. Bennünket ugyanúgy Jézus hív, tehát örömmel és odaadóan végezzük a dolgunkat.

– Hogy jutott eszébe Budapestre kerékpározni?

– Mindig is bicikliztem. Otthon is és itt is sok helyre járok kerékpárral. Nagyobb utakra nem mertem volna elindulni, de a lakóhelyi jövés-menést természetesen biciklivel oldottam meg. Bonaventura atya azonban, amikor csak teheti, nyeregbe száll. Mindig hívott bennünket is. 2019-ben végre igent mondtam, és a sok unszolás eredményeként jelentkeztem a FerBiT-re. Nagyon izgultam, mert Csíksomlyóról indultunk. És mindjárt az elején ott magasodik a Hargita. Ha nem is kellett teljesen felmászni rá, de a Tolvajos-tetőre a hágóhoz csak fel kell valahogy menni. Kicsit tartottam ettől az úttól, de a lelkem mélyén abban bíztam, hogy ha nem sikerül kitekerni, semmi sem veszett el, ugyanis ott voltak mellettünk a kísérőautóval, baj nem történhet, maximum beülök az autóba. Mert ugye ennek a biciklitúrának nem a versenyzés a lényege, hanem a természetre és embertársainkra, illetve Istenre való odafigyelés. Megismerkedtem a csoportban két gyimesi tanító nénivel, szintén Kingával és Gizivel, és így mi hárman, tanító nénik, Kingák, illetve Gizi összefogtunk, és addig biztattuk egymást, hogy mind felértünk a Hargita gerincére. Ez volt a vízválasztó. Azóta nem riadok meg az ilyenfajta magasságtól. Főleg, ha a barátnőim is ott vannak, márpedig ott vannak, és így jó társaságban könnyebb tekerni.

– Ez az út Budapestre sokkal hosszabb, csaknem kétszer annyi, mint a nyári biciklis zarándoklat volt.

– Na és?

– Hogy fogja bírni? Nem mondható átlagos terhelésnek, ha valaki napjában 160 kilométert biciklizik.

– Csak egy nap kell annyit menni, és a teljes útszakasz sík területen halad. Ha nyáron a tűző napon meg tudtuk mászni a magas hegyeket is, mi félnivalónk van egy kicsit hosszabb útvonaltól? Legfeljebb egy kicsit tovább tart, de olyan extra igénybevételre nem számítok, mint a július végi FerBit alatt.

– Mindennap úgy indul a zarándoklatunk, hogy felajánlást teszünk magunkban, hogy aznap kiért, miért hozunk erőfeszítéseket. Milyen felajánlásokat szokott tenni?

– Legalább egy tucat középkorú is biciklizett a 14. Ferences Biciklitúrán. Szinte mindenkinek volt már valami olyan betegsége, hogy el kellett gondolkodnia az élet legfontosabb kérdéseiről. Ők, köztük én magam is, elsősorban az egészségemért tekerek. Nagyon jót tesz az intenzív mozgás, de futással nem terhelhetem az ízületeimet. A kerékpáron ilyen probléma nincs, úgyhogy jótékony hatással van a szervezetemre. Lelkileg is nagyon sokat jelent, mert a nap végén ott van az az érzés, hogy meg tudtam csinálni. Sok depressziós embernek az a problémája, hogy értelmetlennek, sikertelennek látja a saját életét; bennünket ilyen veszély nem fenyeget, mert mindennap megélünk valamiféle katarzist, és hálás vagyok a jó Istennek az életünkért, a lányom sikeres vizsgáiért, hogy a férjem örömmel tudja végezni a munkáját, illetve Isten segítségét kérem a tanítványaimért az új tanévre.

– Hol van a kerékpározásban a hit szerepe?

– Nem vagyunk kerékpárversenyzők. Motiváltak vagyunk ugyan, mégsem könnyű minden reggel felülni a kerékpárra. Számtalan fohász elhangzik a Jóistenhez, hogy segítsen, mert nélküle biztosan nem tudnám, nem tudnánk legyőzni a távolságot.

– Milyen élményekkel gazdagodott a ferences biciklitúrák során?

– Szerencsésnek tartom magam, hogy ehhez a biciklis csapathoz tartozom, hiszen minden alkalommal olyan élményben van részem, ami sokszor eszembe jut a szürke hétköznapokon. Isten ajándéka az, hogy olyan helyeken járhattunk, ahol még sosem jártam, s ezáltal is gazdagodott helyismeretem, emberekkel ismerkedtem meg, és lelkileg is feltöltődhettem. A csapattársak a beszélgetések során sokszor emlegették Csobányost. Én addig sosem hallottam erről a településről. Tavaly viszont eljutottunk oda. Igaz, a terep nem volt a legkönnyebb, de kárpótolta ezt a nehézséget a természet.

Gyimesfelsőlokról indultunk Csíkszépvíz fele, majd a Szellő-tetőn át Kóstelekig tekertünk. Meghatározó, szép pillanat volt számomra, hogy a Szellő-tetőn tartotta Bonaventura testvér a szentmisét, (...) ezt követően kiscsoportokban tudtunk beszélgetni, hogy miért is vagyunk hálásak, illetve miért is jöttünk erre a biciklitúrára. Jó volt hallani a csapattársak történeteit, megismerni őket, közelebb kerülni egymáshoz, nevetni, jól érezni magunkat és közösséget alkotni. Hegyi, dimbes-dombos, köves úton haladtunk tovább, de mit számított ez, még ha el is fáradtunk, hiszen lelkileg jól feltarisznyáltuk magunkat. Kósteleken Vaszi Levente népdalénekes és családjának vendégszeretete és helytállása mély nyomokat hagyott bennem.

Külön öröm számomra, hogy az idén szülőfalumban, Magyarfenesen is megálltunk, és érezhettük az ottani emberek vendégszeretetét, és a csapattársak is egy kis ízelítőt kaphattak Kalotaszeg eme településéről. Torockóról indultunk és Magyarfenes felé haladva egyedi pillanat volt, hogy néhány tanítványom is elkísért bennünket, igaz, nem biciklivel, mert ők még kiskorúak, és nem csatlakozhattak hozzánk, viszont végig bátorítottak bennünket, sőt a szentmisét követően egy verssel is megleptek bennünket. Őszintén nagyon jólesett, hiszen mindezen történetekből, élményekből azt érzem, hogy Isten az életünkben mindig is munkálkodik, csak a mindennapi, rohanós életünkben nem tudjuk észrevenni a csodát, pedig a csoda ott van, csak ki kellene mozdulni a komfortzónánkból, és merjünk tenni egy lépést a jövő felé. Csak hálával tudok gondolni mindegyik biciklitúrára és erre a közösségre. Így már könnyebb lesz elkezdeni az új tanévet! Istennek legyen hála!

– Megvolt már az idei zarándoklat. Elbiciklizett Torockóról Csíksomlyóra. Miért indul most Budapestre?

– Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyszeri lehetőség, rendkívüli esemény. Erdélyben Krisztus-hívő keresztény emberek élnek. Azért fogalmazok így, mert a római katolikusok mellett ott vannak a görögkatolikusok, a reformátusok, az evangélikusok és az unitáriusok is. Mindegyik vallásnak ugyanaz az alapja.

A Kárpát-medencei magyarságot a velünk élő Jézus Krisztus tartotta meg az évszázadok során, úgyhogy függetlenül attól, hogy ki milyen templomba jár, meg kell mutatnunk hitünk erejét és egységünket.

A csíksomlyói búcsúba is minden felekezetből érkeznek a római katolikus szentmisére. A mai időkben, amikor felerősödni látszanak a világban a vallási ellentétek, és számos helyen üldözik a keresztényeket, fontosnak gondolom, hogy reformátusként is kiálljak a rokon lelkületű katolikus hívek mellett. Meg kell adni továbbá a tiszteletet Ferenc pápának is, aki jelenlétével emeli a legmagasabb szintre ezt az ünnepi eseményt.

– Mit vár ettől a zarándoklattól?

– Az embernek a testedzés mellett a lelkével is kell törődnie. A hitünket is ápolni, fejleszteni szükséges. A megpróbáltatások során szerzett tapasztalások segíthetnek hitünk elmélyülésében, jobb emberré válásunkban. Amikor ott leszünk Budapesten, a Hősök terén Ferenc pápa szentmiséjén százezernyi hívő lélekkel együtt, remélem, hogy olyan élményben lesz részünk, mint pünkösdkor Csíksomlyón.

Szerző és fotó: Gulyás László

Magyar Kurír