Berhidai Piusz OFM: Lehetetlen küldetés vagy éltető szabadság a tisztasági fogadalom megélése?

Elkötelezett világi hívek talán a fentieknél szebben és mélyebben fogalmazzák meg kérdésüket, de általánosan igaz, hogy a tisztasági fogadalommal kapcsolatban felmerül nemcsak a „miért?”, hanem a „hogyan?” kérdése is.

A miértre – tudniillik arra a kérdésre, hogy miért lesz valaki szerzetes – mintha gyakrabban hallanánk vagy könnyebben mondanánk szép és hiteles válaszokat. Megérintő tanúságtételek szólnak meghívásról, a Jóisten megszólító hangjáról és vonzásáról, ahogyan logikus teológiai gondolatmenetek írják le (ha nem is maradéktalanul) azt is, hogy mi az alapja, és miért van értelme egy olyan elköteleződésnek, amelynek része az egész életre szóló „tisztaság”. Megjegyzem,

van, akit már az elnevezés is bosszant: Mi az, hogy szerzetesi tisztaság? Talán a házasságban élők egész életre szóló kapcsolata nem lehet tiszta? Mintha a szerzetesek bűntelenek lennének.

Valóban, a házastársi kapcsolat is tiszta és szent, a szerzetesek pedig valóban nem bűntelenek. Olyannyira, hogy a regulák és életszabályok többsége számol is a hibázás, a bűn, vagy akár a botrány lehetőségével, és meghagyásokat ad a kezelésükre, a bűnbánat és a büntetés módjára. De a tisztaság (castitas) evangéliumi tanácsa elsősorban nem morális kategória, hanem a szerzetesi életforma egész személyt átfogó velejárója, „az osztatlan szív jele”, „önmegtartóztató” és Isten kizárólagos szeretetében „átadott élet”.

Mindez persze nem válasz arra, hogy hogyan lehet megélni? Márpedig ez a kérdés nem kerülhető meg, elsősorban akkor, ha szerzetesként gondolkodik róla valaki, de akkor sem, ha világi hívőként (hovatovább anyjaként, apjaként, édestestvéreként annak a fiatalnak, aki bejelenti, hogy szerzetes akar lenni). Ráadásul ma ez a „hogyan?” akár így is megfogalmazódik: Reálisan megélhető-e egész életen át tartó szexuális önmegtartóztatás egy erősen szexualizált kultúrában?

Ma azt látjuk, hogy folyamatosan ki vagyunk téve érzéki ingereknek – média, reklám, közösségi oldalak, stb. –, hogy egy nagyjából rendezett életvitelű keresztény is napi szinten küzd azzal, hogy ne szóródjék szét az ideje és az energiája a felé irányuló elvárások közepette, a ráömlő információ- és ingeráradatban, ami eltömíti külső érzékeit, süketté teszi belső hallását és elfojtja legbelső, Istent éhező-szomjazó vágyát. Ha viszont azt állítjuk, hogy a szerzetesi tisztaság egy ma már nem élhető életforma, akkor ezzel együtt kimondtuk a házasságról, sőt, minden egyéb – alkalminál hosszabb – párkapcsolatról is, hogy lehetetlen.

Az evangélium szerint azonban Jézus éppen arra akarja felnyitni a szemünket, hogy lehetséges, sőt, az emberi személy csak önmaga odaajándékozásával képes kibontakozni (vö. Gaudium et spes, 24). Ennek befogadásához meg kell fordítani szemléletmódunkat, egész gondolkodásmódunkat és magatartásunkat a Teremtő szándéka szerint – erről tanítva Jézus egyértelműen és félreérthetetlenül idézi a Teremtés könyvét (a kettő egy testté lesz; vö. Mt 19,4–6). És még ha a tanítványok arra a szomorú következtetésre jutnak is, hogy ha így áll a dolog, akkor nem érdemes megházasodni (Mt 19,10), Jézus nem hagyja jóvá ezt a pesszimizmust. Nem véletlen, hogy – az evangélista szerint – a házas kapcsolat valódi értelméről szólva beszél arról a másik életállapotnak a lehetőségéről is, amelyben valaki a mennyek országáért önként lemond a házasságról.

Ha viszont a szerzetesi tisztaság lehetséges, sőt evangéliumi tanács, olyan életállapot, amire maga az Úr hív, akkor hogyan lehet megélni? Emberségünket nem megkerülve, hanem elfogadva.

Testi mivoltunk, a vágyainkkal és az érzelmi életünkkel együtt nem járulékos probléma, hanem személyiségünk része, amivel az Úrnak terve van. Ezért ahhoz, hogy szeretetből és szabadon oda tudjuk adni, előbb el kell fogadnunk – ezért kihagyhatatlan feladat az önismeret.

Aludni, enni, inni, egy rendezett életvitelre törekedni az aktivitás és pihenés egészséges váltakozásával és általában is, a határainkat és testi-lelki korlátainkat kiismerni – mindez teremtett mivoltunkból következik. Ahogy az intimitásra való vágyunk és a szexualitásunk is. Ugyanakkor a szexualitásunkra is igaz, hogy ha emberek vagyunk, akkor nincs olyan, hogy „csak szex”, mert összefügg nemcsak testi, hanem szellemi és érzelmi életünkkel is, és szexualitásunk megélésének is több szintje van. Ahogy Jézus sem redukálta például a szexualitás helytelen megélésének egyik formáját, nevezetesen a házasságtörést csak a szexuális testi együttlétre, hanem összefüggésben látta a szívünk, vagyis személyiségünk motivációival (vö. Mt 5,28).

Ezenkívül emberi mivoltom nem egy lezárt, statikus valóság: alakulok, változom; nemcsak az idő múlásával, hanem új helyzetek, körülmények, különböző hatások és – ha hívőként tekintek magamra – a mindezeken át és mindezeken felül ható kegyelem révén. Ha viszont testi, szellemi és lelki valóságom nem változatlan, akkor a tisztaságom megélése sem statikus, nem lezárt, nem egy mozdulatlan szentképbe foglalható eszmény, ezért soha nem is tekinthetek rá úgy, mint egy „megoldott feladatra” – ahogy a házas ember sem tekinthet saját párkapcsolatára úgy, hogy „akkor ez most már kész”. Úton vagyunk, s ezen az úton a tisztaságunk megélésének is hol ez, hol az a szempontja lesz fontos, hol így, hol úgy érinti testi, szellemi vagy lelki világunkat, s mindig újra rá kell találnunk a tisztaság megélésének hogyanjára.

Kapcsolatokban élve – közösséget építve és közösség által megtartva

Isten személyesen nevén szólítja, akit meghív – lásd a próféták meghívástörténeteit. Jézus személyesen odafordult azokhoz, akiket szorosabb követésére hívott. A másikra nyitottan lettünk megteremtve, és ez a másik lehet az egyszerre immanens és transzcendens Szeretet-Isten is, aki ugyanakkor „nem más” (vö. Cusanus: De non aliud). Függetlenül attól, hogy ki milyen alkat, introvertált vagy extrovertált inkább, mindenképpen olyan személy, aki kapcsolatokban tud növekedni. Ezért

a találkozás, a különböző közösségekben való jelenlét – szabadon vállalva és a tevékeny szeretetre törekedve – minden szerzetesi élet, s azon belül a tisztaság megtartásának feltétele. Aki valós találkozásokban megtapasztalja a másikat és önmagát, az kevésbé lesz kiszolgáltatva a fantáziáinak, illúzióinak, kevésbé válik önmaga mércéjévé.

Márpedig ez utóbbiak egy olyan utat jelölnek ki, amelyen az ember kezd elszakadni a valóságtól, ez pedig az Istentől való elszakadást is jelenti. Nem véletlen, hogy még a remeteéletet fogadó krisztushívő is, aki nem közösségben él, püspökének fogad engedelmességet, előtte mondja ki igenjét Isten hívására. Enélkül félő, hogy megmaradna csak – egyébként tiszteletet érdemlő – spirituális keresőnek, aki saját maga számára bármikor felülírhatja saját maga szabályait (akár a tisztaság terén is). A szerzetesség elnevezése a keresztény hagyományban koinobion – ami a koinosz biosz („közös élet”) szavakból ered.

Ezért aki tisztaságot fogad, nem valamiféle hermetikusan elzárt és steril világot teremt magában vagy maga körül az emberi kapcsolataiban, de megéli ugyanakkor, hogy miután tisztaságot fogadott, a másik emberhez való viszonyulását meghatározza és átszínezi az Istenhez tartozás. A családi vagy baráti kapcsolataiban és a szerzetesi közösségében éppúgy, mint az érzelmi világát megmozgató találkozásokban, amikor szimpátiát vagy akár szexuális vonzalmat, netán szerelmet érez egy másik ember iránt.

Az írás teljes terjedelmében ITT olvasható. 

Forrás: Ferences Média; Ferenciek tere újság (2026. 1.szám)

Fotó: Ferences Média archív

Magyar Kurír