Beszélgetés Amaka Osegbóval, az Isteni Irgalmasság Missziós Nővérei kongregáció alapítónőjével

– Hogyan született meg a hivatása?

– Kicsi gyerekként láttam a szerzetes nővéreket, akik az iskolákban, kórházakban dolgoztak, hittant tanítottak, és feltűnt, hogy milyen nagy öröm él bennük. Megszületett a szívemben a vágy, hogy én is szerzetes legyek, és ezt el is mondtam a szüleimnek. Nem engedték, azt mondták, a húgomnak kell szerzetesnek állnia, nekem pedig tanulnom kell. A húgom azonban férjhez akart menni, gyerekeket szeretetett volna. De nem mondhattam ellent, így jelentkeztem az egyetemre, diplomát szereztem. Szerencsés vagyok, mert a szüleim ki tudták fizetni az iskoláimat. A szegények nálunk nem járhatnak iskolába, nem tudják előteremteni a tandíjra valót. Én nem voltam szegény, de azzá lettem a szegényekért, hogy segíthessem őket. Az egyetem után ismét elmondtam a szüleimnek, hogy kolostorba szeretnék menni. Ekkor már elfogadták a döntésemet. Mindent elhagytam, hogy Jézust kövessem, és a legszegényebbeket szolgáljam. A Szent József Leányai rend kolostorába mentem, 1989-ben Rómában kezdtem el a szerzetesi életemet. 1992-ben tettem fogadalmat, nagyon boldog voltam.

– Hogyan folytatódott a szerzetesi útja a fogadalomtétel után?

– Iskolaigazgatóként dolgoztam, de

amikor láttam magam körül, hogy mekkora a szegénység, és mennyire hiányzik az emberekből az irgalmasság, úgy éreztem, szegénynek kell lennem, a szegényekért kell élnem.

Sok gyerek éhezik, nem járhat iskolába, nincsenek ruhái… Kértem, hogy kiléphessek a rendből. Az elöljáróm Padovába küldött, hogy ott gondoljam át a hivatásomat. Nagyon egyedül voltam, a nővértársaim nem állhattak szóba velem, a bútorokkal beszélgettem, és olykor a gyóntatóatyával. Nem volt telefonom, nem kaphattam levelet, még a templomba sem mehettem el egyedül, olyan volt, mintha börtönben éltem volna. Csendben, sokat imádkoztam, hogy kiléphessek. Magamtól nem tehettem meg, mert már örökfogadalmat tettem. Egy év elteltével aztán a gyóntatóm azt mondta, írjak a Szentszéknek, kérjem a kilépésemet és azt, hogy megalapíthassam az új kongregációt. Ő megbizonyosodott arról, hogy Jézus kéri ezt tőlem. 2003. április 27-én, az isteni irgalmasság ünnepén írhattam meg a levelet arról, hogy kilépek, s akkor új élet kezdődött számomra.

– Miért érezte úgy, hogy új kongregációt kell alapítania?

– Padovában éreztem meg az elhívást, egy álomban, onnan ered a kongregáció neve is. Sokan mondták, hogy ne térjek haza Nigériába, mert nagy a nyomorúság. De Jézus arra hívott, hogy Afrikában kövessem őt. Nem volt pénzem, sem semmim, de amikor Lagosba értem, a repülőtéren elbeszélgettem egy lánnyal, aki máris követni akart. Mondtam neki, hogy nem lehet, hiszen nekem sincs hová lehajtanom a fejem. Azért elkértem a címét, hogy ha megalakul a kongregáció, hívhasam. Megkértem valakit, hogy a telefonjáról felhívhassam egy barátnőmet, aki kijött értem a repülőtérre, és hazavitt magához egy hétre. Elmentem Nnewi püspökéhez, és elmeséltem neki a történetemet. Buzdított, hogy vágjak bele, mert ez Isten akarata. Csodaként éltem meg ezt, jel volt Jézustól, hogy szeretné ezt a kongregációt. Öt lány csatlakozott hozzám, és Ogidiben telepedtünk le, ahol a családom lakott korábban. Semmink nem volt. A templomból meglátogatott egy asszony, szeretett volna valami ajándékot Olaszországból, de csak egy pici angyalszobrom volt, azt adtam neki. Elvitt magához, és telerakta az autót étellel. A lányok örültek, táncoltak. Másnap zacskókba csomagoltam az ételt, és az utcán meg a szegények házaiban szétosztottuk. Amikor legközelebb élelmiszert kaptunk, ugyanezt tettük. Hat hónapig éltünk ott, majd Nnewibe költöztünk, ahol végül megalakult a kongregáció.

– Mikor alapította az első árvaházat? És hogyan kerülnek oda a gyerekek?

– Nnewiben is ugyanúgy éltünk, ahogyan addig: amikor élelmiszerhez jutottunk, megosztottuk a szegényekkel. Nem volt semmink. Földet műveltünk, mi magunk készítettünk székeket kapott faanyagból, hogy legyen mire leülnünk. Nyitottam egy házat árva és utcán élő gyerekeknek: velünk éltek, beírattuk őket az iskolába, enni adtunk nekik, felöltöztettük őket. Volt egy kislány, akinek az anyukája a szüléskor meghalt, és az apa nem akarta hazavinni a gyermekét. Nem voltak házasok, és a lány szülei azt akarták, hogy előbb vegye el a halott lányukat. Két év után végül megtette, és a kislányt is felvállalta, de aztán ő is meghalt. Végül mi neveltük fel az árván maradt gyermeket, ma iskolába jár. Elmeséltem neki a szülei történetét, és azt mondtam, most már én vagyok az anyja, ha szüksége van valamire, megadom neki. Csimszimdi a neve, ami azt jelenti: Isten azt akarta, hogy éljek. Szabad ember, úgy él majd az egyetem után, ahogyan szeretne. Egy másik kislánynak a születése után halt meg az édesanyja. Senki nem akarta őt, mert azt hitték, átkozott és rontást hoz másokra, az anyja is miatta halt meg. Attól féltek, ha valaki magához veszi, az is meg fog halni. Én elvállaltam, mondtam nekik, lássuk, meghalok-e. Felnőtt ez a kislány is, szép nagylány lett belőle. Egy kisfiú, Emmanuel, vékonyka, vérszegény, mindig beteg gyerek volt, azt gondolták, soha nem fog járni. Kapott vért, etettük, most már másfél éves, óvodába jár, nagyon élénk és egészséges. A szegényekért élek. Taníttatom a gyerekeket, mert ha nem tanulnak, rossz útra térhetnek. Ha megismerkednek a kultúrával, később az egész ország javát szolgálják majd. A szegények Nigériában nem járhatnak iskolába, pedig akik okosak, holnap talán az országot kormányozhatnák.

A nálunk felnövő gyerekek később maguk is segíteni fogják a szegényeket, erre neveljük őket.

A közösségben sok testvérük van, ha nem is vér szerinti, de együtt alszanak, tanulnak, játszanak, mint egy családban, és szeretnék majd visszaadni másoknak, amit kaptak.

– Hogyan növekszik a kongregáció? És hogy jutottak el Burkina Fasóba meg más afrikai országokba?

– Misszionáriusok vagyunk, oda mennek a nővérek, ahová küldöm őket. Burkina Fasóban, ebben a végtelenül szegény országban a bíboros kérte, hogy telepedjünk le. Nigerben, Kamerunban is megnyitottuk a házainkat, mindenütt püspökök kérésére. Kamerunban egy hónappal ezelőtt elrabolták az egyik nővérünket, a kameruni elöljárót. Öt pappal és három világival együtt hurcolták el, nagyon magas váltságdíjat követeltek értük, de nekünk nincs pénzünk. (A nővér az interjú megjelenésekor már kiszabadult – a szerk.) Olyan helyeken dolgozunk, ahol sok a gonoszság, és nincs biztonság. Nagyon sok fiatalnak nincs munkája, a napi betevőjét sem tudja megkeresni, sokan emberrablásból akarnak pénzhez jutni. De nem félünk.

– Afrikán kívül Olaszországban is jelen vannak. Miben áll az ottani szolgálatuk?

– Szicíliában három házuk van, ott főként a magányos időseket segítjük, akiknek a gyerekei már felnőttek és elhagyták őket. Becsengetünk hozzájuk, mosolyogva érkezünk, segítünk takarítani, bevásárolni, főzni, vasalni. Nagyon örülnek nekünk. Szívesen elmegyek bárhová, ahová hívnak, szerzetes nővéreket viszek oda, ahol nincs elég hivatás. Meglátogatjuk a magányosokat, hittant tanítunk a gyerekeknek, játszunk, táncolunk velük, segítjük a szegényeket.

Mindenütt egy igazságosabb világért dolgozunk.

– A kongregáció kizárólag adományokból él?

– Igen. Ha nem kapnánk adományokat, ennivalóra sem lenne pénzünk. Nigériában huszonnégy iskolánk van, Burkina Fasóban négy, Nigerben kettő. Nem csak iskolákat működtetünk, más feladatokat is ellátunk a plébániákon. Hittant tanítunk, segítjük a szegényeket és a gazdagokat egyaránt, hogy megismerjék Istent. A kongregációnk napról napra növekszik, Tanzániába, Kongóba, Kenyába, de Nagy-Britanniába és Olaszország más egyházmegyéibe is hívtak bennünket püspökök. Sok hivatásunk van Kongóból, Kenyából, Tanzániából, Kamerunból, Nigerből, Indiából, de még így sem tudunk azonnal teljesíteni minden kérést. Igyekszünk azonban mindenkit meghallgatni. Bárhová elmegyünk, nem élünk gazdagon, tudunk alkalmazkodni a különféle helyzetekhez, nincs szükségünk nagy dolgokra. Amikor misszióba megyünk, szinte semmit nem viszünk magunkkal. De Jézus ott van velünk, hogy segítsen nekünk.

– Miért olyan sok a hivatás Afrikában? Mit jelent az Önök számára szerzetes nővérnek lenni?

– Nagy hitet kapunk örökül a szüleinktől, és

az emberek úgy gondolják, hogy Jézus maga látogat el a házukba, amikor elhív valakit a szolgálatára.

A család gyönyörű hivatás, de lemondunk róla azért, hogy másokat szolgálhassunk. Nigériában nem vesznek fel a rendbe olyan lányokat, akik nem tanultak, előbb iskolába kell járniuk. Én is diplomáztam, sok kérőm volt, de mindnek nemet mondtam, és Jézust választottam. A szívünkben érezzük a hivatást. Nem azt érezzük, hogy valamiben hiányt szenvedünk, hanem azt, hogy Jézus elhív. Pedig nem könnyű közösségben élni. Otthon azt eszel, amit akarsz, akkor alszol, amikor akarsz, akkor mész el otthonról, amikor akarsz, a kolostorban azonban minden szabályok szerint történik, sok áldozattal jár ez az élet. Nem vagyok férjnél, de sok gyerekem van és sok testvérem, anyám és apám. Egy hatalmas család ez, amely Jézusért él.

– Mit jelent Önnek és a kongregáció szegényeket segítő nővéreinek a karácsony?

– Nagy öröm számunkra ez az ünnep, emlékezés Jézus születésére. Egész életünkben ezt kérjük: Jézusom, jöjj el, jöjj el a szívembe! És igyekszünk megtisztítani a szívünket, hogy igazi Betlehem legyen, ahol Jézus megszülethet. Ki kell űzni a szívből az ördögöt, hogy befogadhassuk Jézust. Meg kell tanulnunk szállást készíteni benne Jézusnak, hogy elmondhassuk: Maranatha! Jöjj el, Urunk Jézus! Azt tanítjuk a gyerekeknek is, hogy a gyermek Jézushoz hasonlítsanak: legyenek alázatosak, mindig igazat mondjanak, ne vétkezzenek. Fel kell készülnünk Jézus jövetelére, hogy befogadhassuk, hogy megszülethessen a szívünkben, s élettel és örömmel tölthesse be. Karácsony napján nagy ünnepet rendezünk, a gyerekek énekelnek, táncolnak, ünneplik a nagy eseményt, Jézus születését. Várják, hogy finomakat egyenek, igyanak, és megkapják az ajándékokat Jézustól, az embereken keresztül. Sokan jönnek hozzánk az ünnepen, hogy megajándékozzák a gyerekeinket.

– Hogyan született a barátság Fodor Réka doktornővel, Afrékával?

– Az isteni gondviselés által: egy temetésen találkoztunk Nigériában, Izunna atya rám bízta, hogy vigyázzak rá. Akkor még nem tudtam, hogy Isten látogatott meg általa. Réka látta, milyen szolgálatokat végzünk, és tetszett neki. Segítséget kértem tőle, hogy támogassa néhány gyerek tandíját, és azonnal igent mondott. Először húsz gyermek iskoláztatását fizette ki, aztán még több adományt gyűjtött Magyarországon, és növekedett a támogatott gyerekek száma. Meghívott Magyarországra, sokfelé jártam az országban, meséltem a kongregációnkról, és pénzt gyűjtöttünk a gyerekeknek, hogy enni tudjanak, legyenek ruháik, iskolába járhassak. Gyűjtöttünk arra is, hogy osztálytermeket építhessünk a szabad ég alatt tanulóknak. Ogidiben, az iskolánkban sok gyerek úgy tanul, hogy nincs tető a feje felett, a kertben vannak az órák. És sokan kérik, hogy jöhessenek, de nincs több hely.

– Milyen benyomások érték Magyarországon, ahol sok emberrel találkozott, sokfelé tett tanúságot?

– Nagyon jól éreztem magam itt, csodaszép az ország. Jártam iskolákban, a fiatalok nagyon sok kérdést tettek fel, megöleltek, megpusziltak, közös fényképet készítettek velem. Olyan emberekkel találkoztam, akik érdeklődnek Afrika iránt, és meg akarták tudni, hogyan segíthetnek innen. Sokan támogatnak bennünket Magyarországról, az utazásom biztosan nem lesz hiábavaló. Nem mondom, hogy olyan nagy és szép iskolákat építünk fel, mint amilyenek itt vannak, de iskolák lesznek, ahol a gyerekek fedett helyen tanulhatnak majd, nem éri őket az eső, nem tűzi őket a nap.

A magyar emberek nagylelkűek. Kicsinek hiszik magukat, pedig nagy a szívük, és szívesen segítenek azoknak, akik rászorulnak a támogatásukra.

Isten áldja meg mindazokat, akik gondolnak ránk, imádkoznak értünk, adományokat küldenek nekünk.

Szerző és fotó: Thullner Zsuzsanna

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.