Debreceni beszélgetés John Baptist Bashobora ugandai misszionáriussal

John Baptist Bashobora visszatérő vendég Magyarországon, a Hegyközi Karizmatikus Megújulás Mozgalom meghívásának gyakran tesz eleget.

Ternyák Csaba egri érsek meghívására érkezett most Magyarországra, ahol több egyházközségben (Sopronban, Nagykanizsán, Mogyoródon, Nyíregyháza-Kertvárosban, Miskolcon, Debrecenben, Füzérradványban) tartott lelkigyakorlatokat.

Bashobora atya megköszönte a lehetőséget, hogy Debrecenben is taníthatott, és úgy fogalmazott: nem azért jött ide, mert jobb a helyi papoknál, hanem hogy megossza saját tapasztalatát arról, hogy Isten hogyan érintette meg őt.

Az ugandai misszionáriussal a debreceni Szent László-plébánián beszélgetett Kovács Ágnes, az egyházmegyei sajtó munkatársa.

– Bashobora atya, megkapta a tanítás, gyógyítás karizmáját, Jézus Krisztus szeretetében látja a jelenlévők testi-lelki fájdalmait, evangelizációs körútját az egész világon csodák kísérik, tanításai, gyógyító imaszolgálatai világszerte ismertek.

– Istentől azt az ajándékot kaptam, hogy tanítsak. Az egyház tanításáról, a katekizmusról beszélek a megélt élményeim alapján. Csatlakoztam a Karizmatikus Megújulás Mozgalomhoz, mert meg akartam változtatni az életemet, és megerősíteni a lelkiségemet. A Karizmatikus Megújulás Mozgalomban imádkoztak értem, és ennek hatására ismertem fel, hogy Istentől megkaptam a gyógyítás adományát. Az amerikai papok is bátorítottak erre a szolgálatra. Azóta is szemtanúja vagyok annak, hogy Isten meggyógyítja az embereket. Ezt az ajándékot azért adja Isten nekünk, az Egyháznak, hogy az imáink hatására megváltoztassa és bátorítsa az embereket.

– Ön azon kevesek egyike, aki mer Jézushoz hasonlóan cselekedni. Keresztségünk révén mindannyian Isten gyermekei lettünk, megkaptuk a Szentlélek karizmáit a felnőtt nagykorúság szentségében. Mégsem tudjuk elég bátran befogadni Jézus küldetésünkre vonatkozó üzenetét: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek” (Jn 14,12–14).

– Amikor a tanáraink felkészítettek bennünket a bérmálásra, azt mondták, hogy megkapjuk a Szentlelket, hogy éretté váljunk és hirdessük Jézus Krisztust. A püspöktől pedig Bibliát kaptunk a következő küldetéssel: „Most már érett vagy, menj, és beszélj Jézusról!”

A hitoktatóinkon múlik az, hogy képessé válunk-e az evangelizálásra. Magyarországon a háború alatt, a kommunizmus idején csak a papok tanítottak titeket.

Afrikában ez szerencsésebben alakult. A misszionáriusok, akik evangelizáltak, tudták, hogy nem fognak végleg velünk maradni. Ezért arra tanítottak bennünket, hogy egymásnak adjuk át a hitet.

Így Afrikában sokkal több evangelizáló világi munkatárs szolgál, mint pap. Nálunk a laikusok, katekéták tartják fenn a kereszténységet. Evangélistáknak nevezik őket. Ez csodálatos. Mi, papok adjuk a katekétáknak Jézus Krisztus tanítását, akik pedig továbbadják őt az embereknek. 2024 éve élünk már ebben a hitben, mégis azt tapasztaljuk, hogy az emberek meg vannak rekedve az Istennel való kapcsolatukban, nincs valós megtapasztalásuk, elfáradtak, máshol keresik az élményeket. Ezért van bajban a Katolikus Egyház.

– Különösen tapasztalható ez a megrekedtség Európában. Szembetűnő a két kultúra (afrikai, európai) közötti különbség például az öröm, az ünnep, vagy akár a gyász megélésében is.

– Az európai ember eltávolodott az eredeti kultúrájától, szabály- és törvénykövető lett. Az a kép van előttem, hogy

az emberek mennek az utcán, szabályosan közlekednek, de nem néznek a másikra, nem ismerik egymást.

Amikor Afrikában találkozunk egymással, üdvözöljük egymást, Európában pedig: nem ismerlek, nincs is szükségem arra, hogy ismerjelek. A szentmisén ugyanezt tapasztalom. Az emberek egymás mellett ülnek, együtt vesznek részt a szentáldozásban, a lakomában, épphogy futólag kezet fognak, de még akkor sem néznek egymásra. Időszűkében élnek, van, ahol a prédikáció is már csak néhány perces.

Amikor legutóbb Európából visszatértem Ugandába, rövid időre olyanná váltam, mint az európaiak: rövid szentbeszédet tartottam.

A szentmise után odajöttek hozzám az emberek, és megkérdezték tőlem, hogy mi bajom van, mi történt velem, és hogy a rövid prédikációban nem tanultak tőlem semmit. Néhány perces prédikáció alatt lehetetlen tanítani!

– Többször járt Magyarországon. Miért tartja fontosnak, hogy itt is misszionáljon? Hogyan lát bennünket?

– A magyarok szeretetteljes, egyszerű, kedves, mások felé nyitott emberek. Vannak személyes, baráti kapcsolataim itt, Magyarországon. Látom, ahogyan az anyák gyermekeikkel érkeznek a szentmisére, és a gyermekek nem sírnak. Ez a lelki hozzáállás egy ajándék.

A magyar nép sokat szenvedett a történelem során, és mindez megerősítette őket, komolyan veszik az életet. A vidéki magyar ember állatokkal, növénytermesztéssel foglalkozik, így kapcsolatban vannak a természettel, a teremtett világgal, Istennel. Nagyon fontos, hogy megőrizzük a kultúránkat!

– „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). Bashobora atya jelen van sok csodás gyógyulásnál. Milyen megtapasztalásai vannak?

– Egyedül a szív láthatja Istent. Amikor elmélkedem és mindent kizárok magam körül, akkor a szívemben nagyon mély megtapasztalások vannak, amelyek összekapcsolnak Istennel, és rajta keresztül az emberekkel.

Az Egyház tanítása az, hogy ha Istent látod, akkor meglátod a másik embert is.

Minden ember nagyon fontos. Ugandában több ezer árva és rászoruló gyermekről gondoskodom, akiknek a szülei a háborúban vagy AIDS-betegségben haltak meg. Vannak köztük muszlim, protestáns és katolikus gyerekek, mindnyájan Isten gyermekei, Isten szeretete hozta őket ebbe a nagy családba. Nincs más tanító ott, egyedül vagyok. A sok-sok szolgálathoz az Istennel való kapcsolatom ad erőt. Van egy imaidő a napomban, hajnal 3 és 4 óra között, amikor csendben, egyedül vagyok Istennel. Eközben kapok tőle gondolatokat a másokkal való kommunikációhoz. Imádkozom másokért, információkat kapok arról, ami otthon történik, hol mit kell tennem. Például ma készítettem egy jegyzetet, hogy miről fogok prédikálni, és közben Isten megmutatta nekem azt is, hogy milyen emberekkel fogok ma az alkalmon találkozni. A szívembe hozta őket. Nem az elmémbe, hanem a szívembe.

– Tanítása során gyakran hangsúlyozza, hogy imádkozzunk a szüleinkért, nagyszüleinkért, dédszüleinkért, és kérjük Isten bocsánatát a bűneikre. Miért fontos ez a mi életünkben?

– A személyiségünk az apánkban és az anyánkban gyökerezik. A szüleink, nagyszüleink, dédszüleink hatással vannak az életünkre a tetteik, cselekedeteik, a kultúrájuk, életvitelük által. Ha jó emberek voltak, az jó hatással van ránk, a rossz pedig negatív irányba visz bennünket. Ezen alapul az Istenhez való viszonyunk is.

Jézus iránti szeretetem abból a tapasztalatból fakad, ahogyan a társaimmal, a többi gyermekkel felnőttem. Szerettük egymást, mindent megosztottunk, mindent együtt csináltunk. Az Oltáriszentségben ezért a mosolygó Jézust látom, aki szeret engem, igéjén keresztül beszél hozzám, és akivel baráti kapcsolatban lehetek.

A nevelőanyámmal való kapcsolatom lehetett az oka annak, hogy felnőttként sokáig nem éreztem a Szűzanya közelségét, ugyanis nem tapasztaltam meg a feltétel nélküli anyai szeretetet.

Tudtam, hogy Mária az égi édesanyám, Jézus anyja, egy jó asszony, de nem éreztem iránta mélyebb szeretetet.

Felnőttként tudtam meg, hogy aki engem felnevelt, az nem az édesanyám volt.

A papszentelésem napján a nevelőanyám elmondta nekem, hogy kétéves koromtól kezdve gyakran megpróbált megmérgezni.

Isten a hitem által azonban megvédett ettől. Kétéves voltam, amikor az apámat elvesztettem, az ő halálát is ez az asszony okozta. Az édesapai és édesanyai szeretet hiánya miatt összetört fiú voltam. Egyedül Jézust éreztem magamhoz közel. Mindezeket a szentelésem ünnepén tudtam meg, amikor a nevelőanyám bocsánatot kért tőlem. A kiengesztelődés komoly feladatot jelentett, de frissen szentelt papként megkaptam hozzá a kegyelmet.

Fel kell tennünk a kérdést magunknak: ki volt az én apám, anyám, miért szenvedek? Talán a szüleim bűnei miatt? Ha megbánom az apám, anyám, nagyszüleim, dédszüleim bűneit, akkor Istennek tetsző életet kezdhetek és a gyermekeimmel együtt már Istennel való szövetségben élünk, növekedünk, és mindaz, amit megérintünk, termékeny lesz.

– Bizonyára Bashobora atyát is érik kísértések, és részese a szellemi harcnak. Hogyan védekezik? Milyen eszközöket használ a szellemi harcban?

– Amikor 25 évesen pap lettem, akkor voltak kísértéseim azzal kapcsolatban, hogy nincsenek saját gyermekeim.

A kísértések az egyedüllétben támadnak.

Ha emberekkel találkozom, akkor az a fontos számomra, hogy tanítsam őket, megmutassam nekik Jézus szeretetét. Tizenhét pappal élünk egy közösségben, együtt étkezünk, szentmisén veszünk részt, és a paptársaim időnként hazautaznak meglátogatni az édesanyjukat, testvéreiket, rokonaikat. Sajnos nekem nincs hova hazamennem. Az evangelizációs körutak során azonban az embereken és a közösségeken keresztül megtapasztalom az Isten kiáradó és gondoskodó szeretetét. Áldásként élem meg, hogy evangelizálhatok, így az én családom az egész világ.

– És hova szeret menni a legjobban?

– Bárhova, ahol emberek vannak. Ahol közel vannak az emberek Jézushoz, ott könnyebb dolgom van, akik pedig távol vannak, őket közel akarom hozni Hozzá. Az a vágyam, hogy megismerjék Jézust. Amikor a lelkigyakorlat során körbeviszem az Oltáriszentséget és áldást adok, Jézus elmondja nekem, hogy miben szenvednek az emberek. Könnyekig meghatódom azon, hogy mit cselekszik az életükben. Szeressük Istent teljes szívünkből, teljes elménkből, minden erőnkből, és szeressük a felebarátunkat, mint önmagunkat! (vö. Mk 12,33).

Szerző: Kovács Ágnes

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír