Biciklivel egy afrikai iskoláért – Interjú Regele Krisztinával több hónapos adománygyűjtő útjáról

– Honnan jött az indíttatás, hogy az Ogidiben épülő iskola tovább építéséhez gyűjtsön adományt egy többhónapos nyugat-európai kerékpártúrával?

– A kerékpározás szeretete a családomból ered, főként édesapámtól. Sokszor bicikliztünk együtt kiskoromtól kezdve. Tervezgettem, hogy elmennék egy hosszabb, három-négyhónapos kerékpártúrára. Szofi barátnőmmel való beszélgetés során jött az ötlet, hogy tekerjek az El Caminón, ő már járt ott. Másik barátnőm, Petra egy Duna-parti séta során kérdezte tőlem, hogy mi jót tudok tenni ezzel a kerékpározással, és rávilágított arra, hogy jobb, ha az utam nem csak öncélú.

Mivel én sem szerettem volna haszontalanul tölteni az időmet, megfogalmazódott bennem, hogy valóban jó lenne a biciklizésemet olyan célra fordítani, amellyel másoknak tudok segíteni.

Ekkor került Fodor Réka (Afréka) a képbe, akinek az alapítványi munkáját régóta támogatom. Rékát öt-hat éves koromtól fogva ismerem. A kétezres évek elején friss megtérőként jöttek arra a plébániára, amelyre mi is jártunk a családommal, és nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Emlékszem, sokszor mentünk hozzájuk vendégségbe, Grega (Greguss Sándor, Afréka férje, augusztusban hunyt el) csodálatosan finomakat főzött, én pedig boldogan tologattam a kislányukat, Annát a babakocsiban. Rékát megkerestem, hogy szeretnék segíteni az alapítványnak a saját eszközeimmel. Azt mondta, talán az lenne a legjobb, ha az elkezdett iskolának az építését támogatnám. Testhezálló ötlet, mivel az oktatás tanítóként a szívügyem. Egy fél óra alatt el is dőlt, hogy a biciklizésemmel ezt a célt szeretném szolgálni.

– Miért érdemes támogatni a nigériai iskola építését?

– Nigériában sok gyerek nem jut oktatáshoz, mert havi 5000 forintot kell érte fizetni. A gyerekek jövője és a családjuk jövője emiatt bizonytalanná, kilátástalanná válik. Ebben a most épülő iskolában több száz gyerek tanulhatna, akiket anyagilag segíteni szeretnénk. Vannak képzett szerzetesnővérek, akik tanítanák őket, de helyszínt kell számukra biztosítani. Az iskolát már elkezdték építeni, egy nagyobb összegű adományból már létrejött az alap, és a falakat valamennyire felhúzták. 15 millió forintra lenne még szükség, hogy az építkezést be tudják fejezni. Sok tettre kész ember van ott, aki besegít a munkálatokba, de ha nem tudják megvenni az anyagokat, nincs miből építkezniük. Ehhez kell a mi támogatásunk.

– Mikor és honnan indult el? Merre vezetett az útja Santiago de Composteláig?

– Busszal kiutaztam Lyonba, ami kiszállította a kerékpáromat is. Onnan indultam szeptember hatodikán. Volt egy kétszáz kilométeres szakasz a Le Camino előtt, amelyen azt a „bikepackinges” életmódot tudtam élni, amire nagyon vágytam, és szeretek: helyieknél szálltam meg, vagy sátrat vertem valahol éjszakára. Rátértem Le Puy-en-Velay-tól a Le Caminóra, innen lementem Lourdes-ba, majd áttekertem a Pireneusokon keresztül Spanyolországba. Saint-Jean-Pied-de-Port-tól kezdődik az El Camino francia útja, azon jöttem Santiago de Composteláig.

– Elképesztő belegondolni abba, hogy egyedül vállalta ezt az utat, hiszen meg kell küzdeni a magánnyal, a félelmekkel, a fáradtsággal, izzadtsággal, szomjúsággal, éhséggel, hegyekkel, szintkülönbségekkel és egyéb problémákkal. Honnan van ereje mindehhez egyedül, fiatal nőként?

– A legtöbben azt kérdezték az indulás előtt és az út elején, hogy nem félek-e. Nem volt bennem félelem, a túlzott aggodalommal egy kicsit mégis elültetődött bennem. Szerencsére csak rövid ideig. Kérdeztem őket, mit gondolnak, mitől kéne félnem. Kiderült, hogy a híradóban hallottak alapján alkottak véleményt az adott országról, de még nem jártak arrafelé személyesen. Gondoltam, akkor majd elmondom nekik, milyen valójában ott az élet.

Miért félnék egyedül? A Jóisten azt mondja: veletek vagyok, ne féljetek, bátor szívet adok nektek. Ha ő ezt mondja, nekem nincsen jogom a szavában kételkedni. Folyamatosan itt van velem, egy percig sem éreztem magam egyedül az út során.

Ha hagyjuk neki, hogy a gondviselés által dolgozzon és működhessen bennünk, akkor együtt sokkal többre vagyunk képesek. A nagynéném férje mondja mindig, hogy engem nagyon szeret a Jóisten. Azt szoktam válaszolni neki, hogy őt is ugyanannyira szereti, csak lehet, nem mindenki tudja egyformán befogadni a szeretetét. Az egyik kedvenc gyerekkori mesémben, a Hamupipőkében azt tanácsolja a jótündér keresztanya Hamupipőkének, hogy legyen bátor és kedves. Azt gondolom, kezdésnek ez egy jó útravaló. Sok mindent megkönnyít, ha én is így állok az emberekhez. Rengetegen segítenek, kérdeznek, rendkívül érzékenyen fordulnak hozzám, talán pont azért is, mert látják, hogy idegen vagyok, egyedül vagyok, kerékpárral vagyok, és rengeteg a csomagom. Ha bármire szükségem volt az út során, mindig tudtam kihez fordulni, mindig volt valaki, aki ott állt mellettem.

– Hogyan tud megküzdeni a nehézségekkel?

– Szerencsére édesapámtól igen erős kitartást és akaraterőt örököltem, amihez, úgy tűnik, egy kis lelkierő is társul. El kell tudni engedni, hogy mindent nekem kell eldöntenem, kitalálnom, például azt, hogy ma meddig megyek. Felesleges ilyeneken stresszelnem. Be kell fogadni mindent, ami hat rám. Ha esik az eső, arra gondolok, hogy ez egy jó dolog, mert táplálja a földet. Ha mellém lép egy zarándok, lelassítok, nem sietek tovább, beszélgetek vele. Lehet, csak két jó szavamra van szüksége, hogy tovább tudjon menni. Úgy látom, 

ha a dolgokat el tudjuk fogadni, és nem mindent nekünk kell irányítani, kontrollálni, akkor sokkal rugalmasabban tudunk alkalmazkodni a helyzetekhez.

Az El Caminón zömében ugyanazon az úton haladok, mint a gyalogos zarándokok, pontosan azért, hogy velük lehessek. Ez nem mindig könnyű. Amikor sziklákon vezetett az út, volt, hogy hárman cipeltük a biciklimet.

 – Mit tanult az útja során?

– Egyszer a túra elején, amikor még nem az El Caminón voltam, és sokáig kellett felfelé tekernem, alig vártam, hogy utána legurulhassak. Több óráig tartott, amíg felértem egy hegy tetejére. Abban az önfeledt boldogságban, hogy megcsináltam, lefele menet teljesen megfeledkeztem arról, hogy nézzem a térképemet. Véletlenül letértem az útról. Nyugtalanság fogott el, mert tudtam, hogy az az öt-tíz perc lefelé száguldás sokba fog még nekem kerülni. Valamelyest párhuzamosan haladtam azzal az úttal, amerre eredetileg mennem kellett volna, de ez mégsem az az út volt.

Úgy éreztem, az életben is ennyire könnyen tudunk belefeledkezni valamibe, és csak gurulni lefelé, nem nézve, merre tartunk. Mennyire nyugtalanító, amikor rájövök, hogy nem azon az úton járok, mint szerettem volna!

Erős késztetést és vágyat éreztem, hogy arra menjek, amerre haladnom kell. Nem voltam távol tőle, de mégsem ott voltam. Először a biciklizésem során elsírtam magam, és miután könnyeimet és az izzadságomat letöröltem, egy útszéli Mária-szoborra tekintettem fel. Erős felismerés volt ez nekem.

A másik tapasztalatomat az El Caminó ösvényén szereztem. Úgy éreztem magam, mintha egy csőben mennénk a zarándokokkal. Milyen jó lenne kiszélesíteni ezt az ösvényt! Azt éreztem, nem szeretnék letérni a zarándokok mellől az útról. Ezekkel az emberekkel egy időben, egy helyszínen vagyunk, ugyanazok a dolgok hatnak ránk, és emiatt úgy érezzük, hogy közünk van egymáshoz.

Olyan jó lenne, ha az életben is felismernénk, milyen csodálatos, hogy a körülöttünk élőkkel egyszerre vagyunk ugyanazon az úton. Nagyon jó lehetőség ez arra, hogy egymásból a legjobbat hozzuk ki.

A zarándokúton egymásra vagyunk utalva. A legtöbben egyedül jönnek, mert tudják, hogy itt társakat találhatnak. Ha hazatérünk, ugyanígy meg tudjuk tenni, hogy odalépünk a másik emberhez.

Az a legjobb az egészben, hogy az úton kinyitjuk a szívünket, és engedjük befogadni a rengeteg élményt és szeretetet, amit kapunk. Tegnap Finisterre-be kirándultam. A szó latin eredetű, azt jelenti: a föld vége. A római időkben ez a szirtfok jelentette az ismert világ legnyugatibb pontját. Kiálltam a sziklára, kicsit lejjebb merészkedtem, mint ahol a legtöbben megállnak, és egymagam néztem a végtelen óceánt. Egyszerűen nem lehet betelni vele! Próbáltam megosztani ott ezt az élményt anyukámmal, élőben bejelentkeztem, és mondtam neki: Látod, anya, elhoztalak a világ végére! Olyan jó lenne ezeket a pillanatokat mindenkivel megosztani!

Arra tudok bátorítani mindenkit, induljon el az úton, mert megéri.

– A Facebook-oldalán nagyon szép történeteket oszt meg. Hogyan tapasztalja a Gondviselést?

– Minden egyes találkozás egy csodával ér fel. Akikkel itt összesodor az élet, legtöbbjükkel továbbkísérjük egymást az úton. Használtam egy kerékpáros túrázóknak kitalált alkalmazást, aminek a segítségével a helyiektől szállást tudtam kérni. Valaki úgy engedett be a házába, hogy otthon sem volt. Megkérte a szomszédját, hogy nyissa ki nekem az ajtót.

A szállásért csak annyit kértek cserébe, hogy a cicát sokat simogassam, mert már egy hete elutaztak, és nagyon szeretethiányos.

A szállásadómmal mindössze egy pármondatos telefonbeszélgetésben ismerkedtem meg, s eközben mindketten éreztük, hogy jó helyem lesz náluk.

Az egyik legkedvesebb ember, akit megismertem, Pierre. Még az El Camino előtt találkoztunk Franciaországban. Borzasztóan fáradt voltam aznap, nagy szintkülönbséget kellett megtenni, és éppen elfogyott a vizem is. Arrafelé nincsenek olyan épített kutak, mint az El Caminón, így csak a helyiekre tudtam hagyatkozni. Megláttam, hogy az egyik ház kertjében négy idős ember beszélget. Megkérdeztem tőlük, meg tudnák-e tölteni a kulacsomat. Erre odahívtak az asztalukhoz, hogy van keksz és szörp, fogyasszak nyugodtan. Csak Pierre beszélt közülük angolul, ő is egy kicsit németesen. Már épp búcsúzni készültem, de azt éreztem, a lábam nem akar továbbmenni. Felkészültem az esti sátrazásra, ki is néztem a házzal szemközti füves területet. Megkérdeztem, oda felverhetném-e a sátramat. Pierre mondta, hogy az éppen az ő házának a kertje, nyugodtan. Volt egy istálló a szomszédban, a lovászfiú invitált, ismerkedjek a lovakkal. Mindnek megtanította a nevét. Annyi szeretetet tudnak ezek az állatok adni! Pierre aztán nevetve behívott a házába, hogy minek vertem sátrat, mikor van bent vagy hat-hét szoba. Kiderült, hogy a veje magyar, akit fel is hívott telefonon, hogy beszéljek vele. Meséltem neki a missziómról, mire elhatározta, hogy segíteni fogja az afrikai iskolát. Pierre-rel közösen készítettünk magyaros-franciás vacsorát abból, ami épp otthon volt, s közben elmesélte, hogy ő is tanárként kezdte a pályafutását, gyönyörű hivatás.

A beszélgetés végén kérdezte tőlem, hogy olvastam-e a mai evangéliumot, ami arról szólt, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, ott van velük. Majd hozzátette, hogy szerinte most Jézus itt van velünk.

Mindkettőnk szeme könnybe lábadt. Azóta is sokszor eszembe jut ez a mondata.

– Ma még Santiago de Compostelában van. Merre megy tovább? Mi a végcélja?

– Szeretnék Fatimába eljutni. Az El Caminón kívül Lourdes és Fatima volt az a két zarándokhely, amelyet feltétlenül szerettem volna felkeresni. Mostantól a portugál Caminón haladok, onnan letérek Fatimába, és úgy megyek tovább Lisszabonba. Még körülbelül egy hónap kerékpározás van hátra, a tervezettnél kicsit hamarabb fogok hazatérni.

– Említette, hogy pedagógus. Otthon mit dolgozik?

– Tanító vagyok, mellette alapozó mozgásfejlesztő terapeutaként dolgozom. Négy éve kezdtem el tanítani a Rózsadombi Általános Iskola GyermekTér programjában. Sokszor küzdelmes, de nagyon szép időszak volt, nem adnám ezt a négy évet semmiért, hiszen rengeteget kaptam a gyerekektől, kollégáktól, szülőktől. A mai napig sokukkal tartom a kapcsolatot, hiszen ezeket kár lenne az iskola falain belülre korlátozni. Mielőtt indultam, az egyik kislány küldött nekem egy karkötőt, ami azóta rajtam van, ő pedig otthonról folyamatosan nyomon követi az utamat, mert egy projektet szeretne készíteni rólam, hogy ezzel segítsen. Micsoda gyermeki lélek!

– Hogyan lehet támogatni az afrikai iskola építését?

– Az Afréka Alapítványnak van Facebook-oldala, ahol követni lehet az építkezés folyamatát és Réka orvosmisszióját. Az iskola építését az alapítvány számlaszámán keresztül lehet támogatni, a közleménybe be kell írni: iskola. A saját Facebook-oldalamon és az Instagramon is elérhető a számlaszám minden élménybeszámolóm után.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Regele Krisztina saját képei, Afréka Alapítvány, Thullner Zsuzsanna

Magyar Kurír