Bíró László püspök Ferenc pápáról: Megáldotta a világ összes emberét

Ferenc pápával nem sokkal a megválasztása után találkoztam először, történelmi helyszínen, Doberdónál; az olasz katonák sírjai fölött miséztünk együtt. Ő mondta a homíliát. Belém ivódott az a gondolata, amit ott, akkor, pápai szolgálata kezdetén – majd később több alkalommal is – hangsúlyozott: elkezdődött a harmadik világháború. Tizenkét évvel ezelőtt még nem sejtettem, hogy ezek prófétai szavak. Igaz, már érezhető volt a nyugtalanság nemzetközi szinten, de hogy valóban kitör majd egy furcsa háború, arra nem gondoltam.

Valamiképpen Ferenc pápa egész életét végigkísérte, a tudatát lefoglalta a háború valósága, amit nyilván másként látott, másként érzékelt az ő szolgálati helyéről, mint mi. S most már azt is tudjuk, hogy az utolsó kívánsága a béke volt. Azt üzente, hogy fegyverkezéssel nem lehet építeni a békét.

Amikor a hosszú ideig tartó kórházi kezelése után a Szent Péter téren megjelent a nyilvánosság előtt,

az utolsó gesztusa, üzenete az volt hozzánk, hogy szinte csak jelzésszerű, keresztrajzolatú mozdulataival megáldotta a világ összes emberét, és ezzel köszönt el tőlünk. Ez az áldás kíséri további utunkat, és remélem, hogy az ő sajátos értelemben vett vértanúhalála megszüli majd a békét.

Bízom abban, hogy küszöbön áll a béke!

A másik személyes találkozás az ad limina látogatáson történt. Egy csoportbeszélgetést kezdeményezett velünk, a magyar püspöki konferencia tagjaival; mindenki megszólalhatott, ránk szánta az időt. Ott tapasztalhattam meg jelenlétét a legközvetlenebb módon. Valahogy megérezte, hogy argentinként itt, Európában sokak számára idegen, s ezt el is mondta nekünk. Szép emlék számomra ez a vele folytatott oldott hangulatú beszélgetés.

Szeretném külön megemlíteni, hogy sokszor idézem püspöki jelmondatát: „Miserando atque eligendo.” Sajnos a különféle fordítások nehezen adják vissza a lényegét; ez a beálló melléknévi igenév, az -andó, -endő a magyarban ugyanazt jelenti, mint a latinban. Valójában Ferenc pápa egész lelkipásztori, vezetői szolgálata arról szól, amit ez a két szó kifejez: a hazájában végigküzdötte a felszabadításteológia nyomán támadt nehézségeket, és jezsuita vezetőként valós élettapasztalatát sűrítette bele püspöki jelmondatába – úgy gondolom, mi, főpásztorok mindannyian ezt tesszük.

Ő tudta, hogy az  ember élete szüntelen irgalom (miserando),  és szüntelen döntés, kiválasztás (eligendo); enélkül nem létezik közösségi élet, enélkül egy házasság sem működik.

Mindig rászorulunk egymás irgalmára, és bennünk van a döntés, a kiválasztás felelőssége is: dönteni amellett, akit mellénk sodort az élet. Ferenc pápa püspöki jelmondata kifejezi pápaságának lényegét, éltető erő számomra.

Fontos figyelnünk arra is, ami apostoli buzdításaiból ragyog ránk: az Evangelii  gaudium, az Amoris laetitia, a Laudato si’, a Fratelli tutti valamiképpen mind az örömről szól. Legyen szó a teremtésvédelemről vagy a testvériségről, Ferenc pápa megpróbál kilépni a sok keresztényre jellemző, kissé fanyar, szomorú arc merevségéből.

Azt üzeni, hogy az evangélium már önmagában is öröm. A házasságról szóló apostoli buzdításának címét (Amoris laetitia) az „öröm” szóval fordították, de ő valójában  a szeretet boldogságáról elmélkedett. Tudom, hogy az Amoris laetitia némely fejezete sokaknak nehézséget okozott, de volt szerencsém több alkalommal, szinte mondatról mondatra végigmagyarázni ennek a dokumentumnak a tartalmát, és azt mondhatom, a lényege nem más, mint hogy a pápa kilép abból a felfogásból, hogy a szeretet mindig csak szenvedés lehet. Rámutat arra, hogy a keresztény élet, az evangélium hirdetése, a szeretet megélése – különösen a házasságban – öröm, boldogság.

Számomra személyesen is különösen fontos a pápának az az üzenete, ami talán nem is rajzolódott ki teljesen szolgálatának ideje alatt, de mindig jelen volt:

érezte, hogy az Egyháznak meg kell újulnia, nem lehetünk az evangélium hiteles szolgái úgy, hogy csupán fenntartjuk az állóvizet.

A kifelé lépni is tudó Egyházról beszélt újra meg újra. Kereste ennek megvalósíthatóságát, s ezt valamiképpen mindannyiunknak keresnünk kell.

Amit ezzel kapcsolatban hirdetett, az sokszor félreértésekre adhatott okot, mintha mindig valami újat akarna. Igaz, hogy az evangélium kétezer éves, de az a nyelv, amelyen hirdetjük, az vajon hány ezer, vagy hány száz éves!? A pápa a mozgásban lévő, az önmaga köreiből kilépni is tudó Egyházat hirdette. Érezte, valamit tennünk kell azért, hogy ne csupán a múlthoz tartozzunk, hanem a jövőt építő Egyházzá is váljunk. Ez a gondolat nagyon közel áll hozzám.

A szinodális, az együtt lépő, együtt gondolkodó, egymást meghallgató Egyház pedig a másik fontos öröksége. Életem során rengeteg időt töltöttem azzal, hogy meghallgattam embereket, és azt látom, a lelkipásztorkodás lényege nem az, hogy beszéljünk, hanem az, hogy meghallgassuk a másikat, meghalljuk, amit a másik ember mondani akar. Így élem meg Ferenc pápa szellemi örökségét.

A Szentatya kis apostoli buzdításaiban fogalmazta meg üzeneteit. Bárcsak tudnánk továbbadni valamit mindabból, amit ránk hagyott, ki-ki a maga felelős szolgálatán keresztül!

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 4-i számában jelent meg.