Bizalom Istenben és önmagunkban – Széles Anna keresztény pszichológus a Café Francescóban

Mit jelent valójában az önbizalom? Érzés, nyitottság, kapcsolódás? Az önértékelés, az önbizalom és az önfelvállalás összekapcsolódik egymással, de sokszor össze is mossuk ezeket a fogalmakat. Utóbbi azt jelenti, hogy

fel merjük vállalni önmagunkat, értékesnek tartjuk azt, amit mondunk, amit teszünk.

Az önértékelés inkább egy passzív jellemvonás, ami kevésbé függ attól, hogy miként nyilvánul meg. Az önbizalom nagymértékben függ attól, hogy mit hozunk magunkkal. A temperamentumunk is hatással van rá, ami velünk született tulajdonság. Ha egy gyerek aktívabb, bátrabban belevág a kalandokba, azt a szülő szinte automatikusan támogatja ebben, míg ellenkező esetben a szülői reakciót inkább a féltés jellemzi.

Vajon rögtön látszik valakiről, hogy van-e önbizalma? Nem feltétlenül, legalábbis elsőre nem biztos, ám amint meg kell nyilvánulni, meg kell tenni valamit, meg kell nyílnunk mások előtt, hamar kiderül. Olyan is előfordul, hogy valaki a szorongásait magabiztossággal leplezi. Az önbizalom alakulásában, változásaiban sokat számítanak a külső visszajelzések. A túlféltés, az erős kudarcélmény is hatással van rá.

Az önbizalom abban válik fontossá, ott lesz érdekes, aminek a kimenetelét nem látjuk előre.

„A kritikus környezet sincs jó hatással rá, a negatív visszajelzések, a bátorítás hiánya az extrovertált gyereket is visszaveti a lendületében” – emelte ki a pszichológus. A gyerekkori élményeken kívül a későbbi tapasztalatok is alakítják. Az a felnőtt nyilván könnyebben jut előre, aki gyerekkorában azt tapasztalta, hogy mellette állnak, támogatják.

A gyermekben ott az ősbizalom. A gyerek ki van szolgáltatva egy nála nagyobbnak, akiben feltétel nélkül megbízik. Ha ez nem vagy kevéssé sérül az évek során, akkor másokban is megbízunk. Ehhez az is kell, hogy biztonságosnak lássuk a világot.

Hol mutatkozik meg az önbizalom? – hangzott a következő kérdés. Elsősorban az önfelvállalásban. Sok múlik azon, hogy mennyire merjük kimutatni, mennyire megmutatható, hogy kik vagyunk. Értékesnek látjuk-e azt, amit teszünk? De vajon az, ha valaki másokhoz hasonlítgatja magát, szerepet játszik-e az önbizalom változásában? A szakember szerint lehet, hogy pont azokhoz hasonlítjuk magunkat, akik abban sikeresek, amiben mi nem.

Holott nincs olyan ember, akiben minden tökéletesség megvan. De olyan is előfordul, hogy akihez hasonlítjuk magunkat, a valóságban nem is létezik.

A sérült önbizalom ugyanakkor visszaépíthető. A szülő, a nagyszülő, a házastárs, a barát segíthet ebben azzal, hogy bátorítja a gyerekét, a társát. Akár még úgy is, hogy felvállalja ennek a kockázatát, vállalja azt, hogy mégsem sikerül, és neki magának kézzelfogható kára származik abból, hogy bizalmat szavazott a másiknak. Széles Anna azt is kiemelte, hogy az önértékelés, az önbizalom keresztény körökben sokszor tabutéma. Pedig bibliai példák is hozhatók ennek bemutatására.

Amikor a fiatal Dávid ott állt az óriás Góliát előtt, nem bízott benne senki. Az önbizalma arra épült, hogy tudta, kicsoda Isten és kicsoda ő maga. Tisztában volt azzal, hogy mit kapott Istentől, hogy Isten eszközévé válhat.

Az ember a hétköznapokban általában bízik a másik emberben. A patikusban, hogy jó gyógyszert adott, a buszsofőrben, hogy tud vezetni. Mindenhez kell némi bizalom. A csalódás, a rossz tapasztalat viszont ezt elbizonytalanítja. A pszichológus rámutatott: a fontosabb emberi kapcsolatokban, az istenkapcsolatban hozott döntéseknél a bizalom sokkal mélyebb. A házastársi hűtlenség ugyanakkor nagyon komoly bizalomvesztéssel jár. A szenvedés pedig az Istenbe vetett bizalmunkat törheti meg.

Az elköteleződéshez, az Istenben való hithez általában is hatalmas bizalom szükséges.

Az Istenbe vetett bizalmat mennyire határozza meg a gyermekkori vagy akár a későbbi, emberi tapasztalat? Széles Anna válaszában hangsúlyozta, ebben pont az a döntő, hogy mennyire látjuk a világot biztonságosnak. Ha az az alapérzetünk, hogy csak magunkra számíthatunk, akkor lehet, hogy Istenben sem bízunk. Ha valamiben csalódunk, akkor rögtön azt keressük, hogy Isten miért nem segített. Ha kiábrándulunk az emberekből, akkor az hat az Istennel való kapcsolatra is. De a túlzó elvárás sem tesz jót a hitünknek, hiszen akkor a saját elképzelésünket keressük.

A bizalom helyreállításában fontos szerepet játszik a megbocsátás. Ám ez nem azt jelenti, hogy teljes hozzáférést kap a másik az életünkhöz. A haragnak is lehet szerepe, meg kell élni a fájdalmat és a csalódást is. A megbocsátás pszichológiai szempontból nem a harag helyett van, hanem utána következik. Ha valaki átlép egy határt, ami miatt úgy érezzük, hogy megbántott minket, akkor értelemszerűen bekövetkezik a „határvédelem” is.

Ahhoz, hogy újra biztonságban érezzük magunkat, a másiknak is változnia kell. Máskülönben a megbocsátást nem követi a bizalom helyreállása. A megbocsátásban elengedjük a tartozást, akár úgy is, hogy Istenre bízzuk ügyünket, de fontos, hogy védjük is magunkat.

A bizalmatlanságnak „haszna” nem feltétlenül van, inkább a bölcsességnek, a tapasztalatnak, a belátásnak. Ha látjuk, hogy a másikban nem lehet megbízni, akkor nem szabad rá olyasmit bízni, ami számunkra fontos. A pszichológus azt is kiemelte, hogy nemzedékek között is lehet különbség, ha a bizalomról van szó. Az idősebbek talán jobban megbíznak a szomszédban, a fiatalok az online térben megismertekkel szemben vannak több bizalommal. Nemek között is van különbség. A bizalomban ott rejlik a kiszolgáltatottság, és a férfiak még ma sem engedhetik meg maguknak a gyengeséget.

Ha valaki könnyen elköteleződik, az nem feltétlen jelenti azt, hogy bizalommal tekint a másik emberre. De aki nehezebben kötődik, magatartása mögött nem feltétlen bizalomhiány áll.

Egy párkapcsolatban mennyire szükséges, hogy egyenlő legyen a bizalom szintje? – tette fel a kérdést Gál Petra Júlia. Általában olyanok találnak egymásra, akiknél ez megegyezik. De nem feltétlenül „szükséges”, csak így alakul ki. A temperamentumunkon, azon, amit otthonról hozunk, nem lehet változtatni. De azon igen, hogy mit is kezdünk ezzel. Ha szembenézünk a bizalomhiánnyal, akkor képesek vagyunk ezen segíteni. Széles Anna végül azt is kiemelte, hogy a Szentírásban számtalan történetben ott találjuk a bizalom kérdését. Ábrahám bízott Istenben, amikor Izsákot kérte tőle áldozatként. De Jézus is bízott az Atyában, még a kereszten is.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír