Biztos pontot a bizonytalanságban – Ukrajnai tanulók a Patronában

Segítség a vendégtanulóknak és családjuknak – Rubovszky Rita főigazgató

„Ezek az emberek úgy érzik, hogy teljesen szétesett minden, ami az életüket jelentette, és egyáltalán nem bíznak abban, hogy otthon biztonságban fel tudják nevelni a gyerekeiket. Megroppant a biztonságérzetük. Itt, ahol befogadásra találtak, elképzelhetőnek tartják a jövőjüket, és magas hőfokon beszélnek az ország vendégszeretetéről” – mondja Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola főigazgatója, aki átfogó képet ad a hozzájuk került menekültek helyzetéről.

Az alsó tagozattól a gimnáziumig jelenleg huszonhárom ukrajnai diák tanul a Patronában, az óvodába pedig kilenc gyermeket fogadtak be.

Kárpátaljáról és Ukrajna belső részeiből is érkeztek gyerekek. Egy részük a szülőkkel vagy az egyik szülővel – az édesanyával – jött át a határon, de vannak olyanok is, és nekik a legnehezebb, akiket a szüleik egyedül indítottak útnak otthonról, így jutottak el az intézménybe.

Nyelvi szempontból is hasonlóan változatos a kép: sokak számára az ukrán és az orosz volt az oktatás nyelve, kisebb azok száma, akik otthon és az iskolában is magyarul beszéltek. A Patrona igyekszik teljes körű gondoskodást nyújtani nekik.

A diákokat fejlesztik, tanítják, emellett pedig segítséget nyújtanak a családoknak a lakhatásban, a foglalkoztatásban és a mindennapi életvitelben is.

Az Ukrajnából érkezettek támogatásába több önkéntes is bekapcsolódott. Egy váci tanárnő korrepetálást tart, egy önkéntes magyarul tanítja a gyerekeket. Egy galéria művészetterápiával segíti a traumák feldolgozását. Nyárra nyelvtanfolyamot szervezünk a szülőknek, a gyerekeket pedig táboroztatjuk – ismerteti a helyzetet az iskolaközpont intézményvezetője.  

„A kezdeti bukdácsolás után megtaláltuk a professzionális segítségnyújtás útját. Bár a tömeges jelentkezés már megállt, még mindig vannak újonnan érkezők. Akik közel három hónapja nálunk vannak, azok az állami és a civil összefogásnak köszönhetően biztonságra találtak itt. Minket is meglepett az emberekből áradó mérhetetlen jószívűség. Meg tudtuk oldani a családok lakhatását is. A hozzánk érkezők ugyanis mindenféle tartalék nélkül kerültek Magyarországra, és semmilyen kapcsolódási pontjuk nem volt. Kint dolgozó önkéntesek, magyarországi plébánosok révén találtak meg bennünket. A Szent Erzsébet Karitász Központ és az Ökumenikus Segélyszervezet hihetetlenül sokat segít, rajtuk keresztül jelentős állami támogatást is kapunk.”

Nagyon erős volt a befogadókészség – Gilicze Zoltán, az általános iskola igazgatója

Az általános iskolában hét Ukrajnából érkezett gyerek tanul, különböző osztályokban. „Nem akartunk gyűjtőosztályt. Az iskolában nem menekültcsoport van, hanem új tanulók érkeztek egyes osztályokba. Ez így szép” – kezdi beszámolóját Gilicze Zoltán. A gyerekek beilleszkedtek az osztályaikba, az udvaron is az osztálytársaikkal játszanak. Az igazgató meghatódva mesél a szülők összefogásáról. „A hamvazószerdai misén indult el a történet. Megemlítettük, hogy befogadunk családokat, és nyitottságot kértünk mindenkitől. A szülők és a gyerekek részéről is nagyon erős volt a befogadókészség. Amint megérkezett egy vendég kisgyerek, névtelen adományok sokasága várta. A harmadikos fiam is a legszebb táskáját választotta ki a Donyeck környékéről idekerült új osztálytársának, és együtt elmentünk tornacipőt, pulóvert venni neki.

A családjaink igazi krisztusi utat mutatnak, a befogadás hangulata kezdettől fogva töretlen.”

A tanítók értékes munkát tudnak végezni, az első hét lendülete ma is tart. A vendég gyerekek lemaradása jelentős, ezért általában alsóbb osztályba kerültek. „Ma már a fejlesztésre is tudunk koncentrálni, a tanítóink heti hat óra külön foglalkozást tartanak nekik. A tanulás mellett a közösséghez kapcsolódásra is lehetőségük van az ukrajnai gyerekeknek, hiszen a tanulóink szívesen hívják el az osztálytársukat vasárnapi ebédre, zsúrra, kirándulásra, és a közös játszóterezés is rendszeres.”

Nem mernek örülni – Valaczka András, a gimnázium igazgatója

A gimnáziumba jelenleg öt ukrán tanuló jár. Volt, akiknek a nyelvi nehézségek miatt az iskola azt javasolta, hogy lépjenek visszább egy osztállyal, így kerültek be az oktatásba. Néhány ukrán tanuló fenn tudta tartani a kapcsolatot a saját iskolájával, és részt vesz az ottani online oktatásban. Ők otthon bizonyítványt fognak kapni, és nem vész el az évük.

A kapcsolatból mindenki profitál. A tanítás menete nálunk továbbra is a megszokott rendet követi, nem hátráltatja az órai munkát az, hogy más anyanyelvű tanulók is ülnek a padokban.

Az iskola működőképes módszereket talált arra, hogy a vendégek is be tudjanak kapcsolódni a tanulásba.

Az órán laptopot használnak, a legegyszerűbb segítséget – minden gyengéje ellenére – a Google-fordító jelenti. Van lehetőség tolmácsolásra is, a kétnyelvűek segítik a csak ukránul beszélőket, és egy önkéntes koordinátor is bekacsolódik a munkába. Az iskolánk sok kiscsoportos lehetőséget kínál a vendégtanulóknak, délelőtt és délután is külön fejlesztést tartunk nekik – avat be az iskolai élet hétköznapjaiba Valaczka András. Úgy fogalmaz: „tanítva tanulunk”, a magyar lányok magyaráznak, segítenek a vendégeknek, és ez őket is inspirálja. „A »bábeli nyelvzavarnak« sok hozadéka is van. A lányaink nagyon élvezik, figyelik a tolmácsolást, és mivel a vendégeink elég jól tudnak angolul, a mi tanulóink ezen a nyelven beszélgetnek velük.

Mindenkit fejleszt ez a nyelvi sokszínűség. A vendégek hihetetlen gyorsasággal tanulnak magyarul.

Akik az elsők között érkeztek, azok szinte már folyékonyan beszélnek, rájuk ragad a tudás a mindennapi környezetükben. Ha a nyáron tovább gyarapodik a nyelvtudásuk, jövőre teljes értékű évet végezhetnek” – mutatja be a kilátásokat az igazgató.

Valaczka András szerint ebben a helyzetben az ideiglenesség a legnehezebb. „Az érkezők az iskolaév más-más pontján kapcsolódnak be az oktatásba. Igyekszünk a legjobbat kihozni a tragikus helyzetből. Látjuk, hogy az átmenetiség megbénítja őket, nagyon nehéz nekik, hogy nem tudnak hosszú távra tervezni. Egy részük legszívesebben mielőbb hazamenne” – mondja.

De most teljes szívvel itt vannak, és lelkesen kapcsolódnak be az iskola életébe. A patronás lányok nagyon kedvesek és vendégszeretőek, minden jóba igyekeznek bevonni a vendégeket, akik részt vettek már az osztályukkal kiránduláson, projektnapon, lelkigyakorlaton is. A legutóbb színdarabot mutattak be a patronás diákok, a vendégek érdeklődve, szívesen nézték az előadást. Valaczka András azonban rámutat: „Ezek a fiatalok érzelmi hullámzást élnek meg. Amikor belerázódnának az új helyzetbe és kezdenék kicsit jól érezni magukat, mintha kigyulladna bennük egy lámpa, és hirtelen összeugrik a gyomruk: Apa a fronton, hetek óta nem tudok róla. Holnap utazunk, megyünk tovább.

Sok minden nyugtalanítja őket. Amikor feloldódnának, belefeledkeznének kicsit az életükbe, egy belső hang azt mondja, nem szabad itt jól éreznem magam, hiszen a családom, az országom a háborúban van.”

Egy a harmincból – Tanítók a befogadásról

Pethő Csilla, Veress Katalin és Vass Veronika alsós tanítók. Mindhármuk osztályában tanulnak Ukrajnából érkezett gyerekek. A tanítók fontosnak tartották, hogy az osztályukban beszéljenek a gyerekekkel az ukrajnai háborúról. „A szülők gyakran nem is gondolják, mennyi mindent felcsíp a gyerek az otthoni beszélgetésekből, a tévében, rádióban hallott információkból. A többségükben sok kérdés gyűlt össze ezzel a témával kapcsolatban. Voltak, akik megijedtek, és nagyon közelinek érezték a szomszédban kitört háborút. A mi osztályunkba különösen begyűrűzött ez az érzés, mert egy kárpátaljai osztálytárssal közösen éltük át a családja kimenekítését” – mutatja be az előzményeket Veress Katalin harmadikos osztályfőnök. Rögtön felmerült  a gyerekekben a kérdés, hogy „mi mivel tudunk segíteni”. Kezdetben azért imádkoztak, hogy bölcs döntést hozzanak a vezetők, miután pedig az iskola vállalást tett, a tanítók felkészítették a tanulókat a befogadásra.

„Amikor kiderült, hogy a mi osztályunkba is érkezik egy ukrajnai kisfiú, a gyerekek üdvrivalgással fogadták a bejelentést.”

Így került közéjük a tizenegy éves, orosz anyanyelvű Dmitrij. Egy kárpátaljai kislány tolmácsol neki. Matematikából magas szinten van, differenciáltan tanítják, szépen halad. De az írás-olvasáshoz még a betűket is tanulnia kellett. Már mond magyar mondatokat, az anyák napi műsorban magyarul énekelt és együtt szavalt a többiekkel.

Vass Veronika elsős tanító, az ő osztályába került Angelina. „A gyerekek nagy szeretettel fogadták, rögtön megölelték, másnap ajándékokat hoztak neki.

Két hónapja van köztünk, ma már ugyanolyan tagja az osztályközösségnek, mint a szeptember óta itt lévő gyerekek” – mondja a tanítónő.

Angelina megtalálta a helyét a többiek között, és jól halad a tanulásban is. Kezdetben gondot okozott neki, hogy otthon alig pár hónapot járt iskolába. Télen szénhiány miatt zárták be az intézményt, aztán jött a Covid-járvány. A kislány így még csak az a betűnél tartott. Képesség- és készségfejlesztésben vesz részt, megszokta a munkát, már szépen figyel, szorgalmasan tanul.

Pethő Csilla első osztályába is érkezett egy vendégdiák. „Ő kárpátaljai magyar, semmiben sincs lemaradva a mieinktől. Csendes, visszahúzódó kisfiú, reménykedünk, hogy idővel feloldódik. Könnyíti a helyzetét, hogy a szüleivel együtt van itt.

A családja azonban nagyon szemérmes, ha segítség elfogadásáról van szó, szeretnének mihamarabb a saját lábukra állni.”

A három tanítónő úgy látja, jó úton halad a vendég gyerekek iskolai élete. „Sikerült megteremteni számukra, ami az érzelmi stabilitáshoz, a biztonságérzethez szükséges. Megvan a felszerelésük, minden, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy helyt tudjanak állni. Vannak rosszabb napjaik, hiszen nagyszülők, édesapák, testvérek maradtak otthon, és nekik együtt kell élniük ennek fájdalmával. De amikor önfeledten együtt játszanak az udvaron a többiekkel, akkor megnyugodhatunk. Ilyenkor látjuk, hogy elértük: gyerekek tudnak lenni.”

Szabó Veronika: Mindenütt jó, de otthon jobb…

Az ötödikes Veronika és családja új életet kezd Budapesten. Egy kelet-ukrajnai faluból jöttek, mindkét szülő talált itt munkát. A három kisebb gyerek a Patronában tanul. „Két bátyám nincs velünk, a huszonnyolc éves németben van, a huszonegy éves pedig otthon maradt, védi a falunkat” – mondja. Az igazgatótól megtudjuk, hogy Veronika fiatalabb bátyja a fronton van, nem tudnak róla semmit. A kislány édesapja ukrán, ő az édesanyjától tanult magyarul.  „Mindenki kedves az osztályban, van barátnőm is, Fruzsi, de otthon jobb volt. Ott volt az otthonom, a barátok. Most nem tudom, hol vannak.” Veronika édesanyja a falujukban egy malomban dolgozott, itt takarítást vállalt. „Neki nem olyan erős ez a munka, apának nagyon erős, és keveset adnak, nemhogy felvinnék a pénzt, még levonják. Most átmegy másik munkára” – mesél Veronika az életükről.

Befogadtak, van munkám, jó itt, de nem látom a kiutat

Egy beregszászi család – a tanár apa, az óvónő édesanya és a kisfiuk – sok viszontagság után érkezett Budapestre. Nem ide indultak, de az ígéret, amely útnak indította őket otthonról, nem teljesült, így újra kellett tervezniük az életüket. Egy szülő közvetítésével kerültek a Patronába, ahol egy nap alatt megoldódott a helyzetük, ha ideiglenesen is. A szülők munkát kaptak: a fizikus édesapa tanár lett az iskolában, az édesanya pedagógiai asszisztensként dolgozik az óvodában, elsős fiuk pedig ott folytatta a tanulást, ahol Ukrajnában abbahagyta. Azonnal felajánlottak nekik egy lakást, egy héttel később egy másikat, most pedig ismét költözés előtt állnak. A férfiban kettős érzések munkálnak: „Végtelenül rendes családokkal hozott össze a sors, nagy ajándék, hogy befogadtak. Alapvetően jól érezzük magunkat, de otthon mindent elveszítettünk, és úgy gondolom, ott nem tudunk majd élni.

Borúlátó vagyok, nehezen viselem, hogy a levegőben csüngünk egy szál cérnán.

Frusztrál, hogy pakolnunk kell, és másik helyre menni. Jó lenne egy biztos hely, de ahogy az árakat elnézem, ez szinte lehetetlen. Pedig sokféle munkát végeztem életemben, szinte mindenhez értek, ami egy lakásfelújításhoz szükséges. Ha hozzájutnánk egy rossz állapotú ingatlanhoz, azt rendbe tudnám hozni. A méhészkedéshez is értek, szívesen végzek mezőgazdasági munkát. Próbáljuk megtalálni a kiutat, de egyelőre nem látok ilyet.”

Az édesapából az elkeseredés szól, ha visszatekint a korábbi életükre: „Mi korábban is fekete bárányok voltunk otthon, most pedig az ukránok csak azt hallják, hogy a magyarok nem segítenek. Nekik az étel nem számít, csak fegyver kellene. Félek, hogy ott még rosszabb lesz minden, mint azelőtt volt.”

⃰

Néhányan biztonságra leltek itt, találtak egy helyet, ahol folytatni tudják az életüket. A Patrona közössége segítséget nyújt számukra, és a jövőről gondolkozik. Hogyan tovább az oktatásban? Milyen módon kaphatnak bizonyítványt a beiskolázottak? Szakmai kérdések egész sora merül fel a hétköznapokban, ezekre folyamatosan megoldást kell találni.

A Patronában ezek a gyerekek megtalálták a biztos pontot a bizonytalanságban.

Itt mindent megadtak nekik ahhoz, hogy helyt tudjanak állni az új élethelyzetben, és amennyire lehet, jól érezzék magukat távol a szülőföldjüktől. Vannak, akik már beilleszkedtek, és valamelyest otthon érzik itt magukat, de a visszatérés vágya továbbra is él a szívükben. Addig azonban itt a nyár, és a Patrona táborok sokaságával segíti a háborús viszonyok közül érkezett tanulók továbblépését, boldogulását.   

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 5-i számában jelent meg.