Blase Cupich bíboros: Az Amoris laetitia paradigmaváltást jelent az Egyházban

„Meggyőződésem, hogy némelyek egyszerűen azért értik félre az Amoris laetitia buzdítást, mert nem hajlandók a mai valóságot figyelembe venni a maga összetettségében.” Ezt mondta 2018. február 9-én, péntek délután a cambridge-i St. Edmund College-ban Blase Cupich, a chicagói bíboros-érsek, akit a Von Hügel katolikus kutatóintézet ez évi főelőadásának megtartására felkértek.

Cupich magáévá tette Pietro Parolin bíboros államtitkár január elején használt szavait, aki egy interjúban azt mondta, hogy az Amoris laetitia buzdítás „egy új paradigmából született, amelyet Ferenc pápa bölcsen, okosan és türelemmel visz előre.” Ezeket a szavakat George Weigel egyesült államokbeli katolikus politikai elemző kifogásolta egy a First thingsben megjelent cikkében.

Cupich bíboros mindenekelőtt azt fogalmazta meg, hogy a párok és a családok által ma megélt valóság összetettsége teljesen eltér a múltbeli valóság összetettségétől. Az Egyháznak – ahogy a Gaudium et spes zsinati konstitúcióban olvashatjuk – nem szabad figyelmen kívül hagynia ezt a helyzetet. Tehát ebből fakad „egy új megközelítés” szükségessége. A chicagói érsek szerint a „paradigmaváltás” azokon az egymással összekapcsolódó értelmezési elveken keresztül valósul meg, amelyek a családdal foglalkozó két szinódus munkája után közzétett pápai dokumentumban olvashatók, továbbá „egy új hermeneutikán” keresztül, amellyel az Egyháznak a családokhoz közelednie kell.

Cupich megjegyzi, hogy a családi élet „igen jelentősen megváltozott”, és „ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni”. Emlékeztet annak a „társadalmi tőkének a csökkenésére, amelyet a család jelent, a rohanó életmódra, amely kevesebb időt hagy a családi életre, azokra a nehézségekre, amelyek különösen a feleségeket és az anyákat érintik: hagyományosan nincs egyenlő lehetőségük munkához jutni, és kevesebb fizetést kapnak”. „A családtámogatási rendszer hiánya különösen a fiatalokat sújtja, akik – sokféle okból kifolyólag – halogatják a házasságkötést.” Az esküvő későbbre halasztása „arra készteti a fiatalokat, hogy együtt éljenek, olykor a házasság melletti szilárd elkötelezettség nélkül.” A pápa az Amoris laetitia buzdítással – magyarázza a bíboros – számot vet mindezzel, és azt kéri, hogy változtassunk „azon a módon, ahogyan a családokhoz közeledünk, és ahogyan a családokkal kapcsolatos szolgálatunkról gondolkodunk.”

Cupich azután összefoglalja ennek az „új hermeneutikának” a leglényegesebb alapelveit. Első helyen említi azt a tényt, hogy a család kiváltságos hely, amelyben Isten kinyilatkoztatja magát. A bíboros emlékeztet, hogy el kell távolodni „a házasság elvont és idealizált felfogásától”, és el kell ismerni, hogy ha „a családok Isten önkinyilatkoztatásának és cselekvésének kiváltságos helyét jelentik, akkor egyetlen családot sem szabad úgy felfogni, mint amely nélkülözné az ő kegyelmét.” Krisztus cselekvése, folytatja a chicagói érsek, megnyilvánul „a szeretnek és az együttérzésnek azokban a tökéletlen kísérleteiben is, amelyek átjárják a családok megszokott életét.” El kell fogadni, ahogyan az a dokumentumban olvasható: „nem mondhatjuk, hogy mindazok, akik valamilyen úgynevezett »rendezetlen« állapotban vannak, a halálos bűn állapotában, a megszentelő kegyelem nélkül élnének.”

Előadásában a bíboros ezután egy másik alapelvet is bemutatott, amely szerint a „szinodális Egyház a családokat úgy kíséri, hogy egyensúlyban tartja a tanítást és a tanulást”, ennek értelmében „jobban oda kell figyelni a világiak hangjára, különösen, ami a házasságot és a családi életet illeti.” Ez azt is jelenti, hogy „elutasítjuk azoknak a magatartását, akik az emberekkel autoriter vagy paternalista módon bánva fogalmazzák meg a törvényeket, akik azt hiszik, hogy birtokában vannak minden válasznak, vagy könnyű válaszokat adnak összetett problémákra”, és akik úgy gondolják, hogy „az általános szabályok azonnal mindent megvilágítanak, vagy hogy hagyományunk tanításait előzetesen alkalmazni lehetne azokra a kihívásokra, amelyekkel a pároknak és a családoknak szembe kell nézniük”. Mindezek helyett „egy új irányra van szükség”, amely az Egyház szolgálatát úgy fogja fel, mint „kísérést, amely mély tiszteletet tanúsít a hívők lelkiismerete iránt”.

Az Egyház, ahogy azt az Amoris laetitia buzdításban olvashatjuk, nem mond le arról, hogy az házasság teljes eszményét, „Isten tervét a maga nagyságában” javasolja. Ugyanakkor a fő cél a kísérés, és „nem elvont és egymástól elszigetelt igazságok egyfajta együttesének az elérése.” Ez – Cupich szerint – „fontos változást jelent a megközelítésünkben”, „mondhatni kisebbfajta forradalmi” változást.

A harmadik alapelv a hívők lelkiismeretének fontosságához kapcsolódik, amely lényegi jelentőségű a megkülönböztetésben. A kiindulópont a lelkiismeretnek ebben az „új hermeneutikában” játszott szerepe számára, magyarázza a bíboros, ismét csak a Gaudium et spes konstitúció, amely úgy határozza meg a lelkiismeretet, mint „az ember legrejtettebb középpontját és szentélyét, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében”. „Ha komolyan vesszük – állapítja meg Cupich –, ez a meghatározás mélységes tiszteletet kíván meg a házaspárok és a családok megkülönböztetése iránt: lelkiismereti döntéseik Isten személyes vezetését jelentik” családi életük részleteit illetően. A lelkiismeret hangja pedig, ahogyan a pápai buzdítás mondja, „nemcsak azt ismerheti fel, hogy egy helyzet objektíven nem felel meg az evangélium általános javaslatának; hanem azt is őszintén és becsülettel felismerheti, hogy mi lenne most az a nagylelkű válasz, amelyet Istennek felkínálhat, és bizonyos fokú erkölcsi bizonyossággal felfedezheti, hogy ez az az odaadás, amelyet Isten vár tőle korlátai konkrét összetettségének keretei között, jóllehet az még nem az objektív eszmény”. Ugyanakkor az ember továbbra is arra hivatott, hogy növekedjen, és olyan döntéseket hozzon, hogy teljesen megvalósítsa a keresztény eszményt.

A pápa épp ennek figyelembevételével – jegyzi meg Cupich – „bátorítja a pásztorokat a buzdítás számtalan helyén, hogy figyelmes megkülönböztetést gyakoroljanak. A megfelelően képzett és a megkülönböztetés folyamatában résztvevők konkrét körülményeit közelről ismerő pásztoroknak számot kell vetniük a különböző helyzetek összetettségével.”

Ebből már láthatóvá válik a következő alapelv szükségessége, amely szerint meg kell hallgatni a hívők aggodalmait, együttérzéssel és közelséggel kell fordulni az emberek törékenységéhez, és nem szabad egy túlságosan elvont, a tényleges családok lehetőségeitől távol álló eszményt felkínálni. Egy további alapelv pedig az, hogy el kell ismerni a konkrét helyeztek sokféleségét, amely „felelős, személyes és lelkipásztori megkülönböztetést” igényel, annak elismerését, hogy „a felelősség foka nem egyenlő minden esetben”, és így „egy szabály következményei vagy hatásai sem lehetnek szükségszerűen mindig ugyanazok”. „Az eredmény – jegyzi meg Cupich – nem a relativizmus, és nem a tanbeli törvény önkényes alkalmazása, hanem hiteles befogadása Isten önkinyilatkoztatásának a családi élet konkrét körülményei közötti, és valódi elfogadása a Szentlélek működésének a hívők lelkiismeretében.”

Végezetül a chicagói érsek felhívja a figyelmet arra, hogy az Amoris laetitia összeköti „a hagyományt és a tapasztalatot, a tanítást és a gyakorlatot oly módon, hogy az jobban megfeleljen azoknak a valóságoknak, amelyekkel az embereknek szembe kell nézniük mindennapi életükben”. És mindez végeredményben nem új, hanem csak érvényre juttatja az Egyház tanításának és gyakorlatának egy olyan felfogását, amelynek gyökerei a hagyományunkba nyúlnak.”

Forrás és fotó: Andrea Tornielli/La Stampa/Vatican Insider

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír