Bocsáss meg, bajtárs! – Nyugaton a helyzet változatlan regényben és filmeken

A következő évtizedekben írók egész sora ragadott tollat és vetette papírra élményeit, leginkább persze azok, akik maguk is megélték a borzalmakat. Volt, aki a szatirikus formát tartotta megfelelőnek – így Jaroslav Hašek vagy Ulrich Becher –, míg mások – mint Erich Maria Remarque is – azt a célt tűzte maga elé, hogy a lehető leghitelesebben számoljon be a minden képzeletet felülmúló pusztításról. 

A német származású – eredetileg Remark volt a neve – író még nem töltötte be a tizenkilencedik évét, amikor 1917 nyarán kikerült a nyugati frontra. Alig másfél hónapos szolgálat után megsebesült, ezért a további harcokban már nem vett részt. A Nyugaton a helyzet változatlan című kisregény rendkívül tömören, hosszabb-rövidebb epizódok révén tárja elénk a katonalét különféle aspektusait úgy, hogy azok egymás mellé téve teljes képet alkossanak. Főhőse Paul Bäumer, aki társaival együtt egyenesen az iskolapadból megy a frontra. 

A regény sajátságos módon nem a harcokkal, hanem az étkezéssel és a pihenővel kezdődik, hiszen a katona életében mégiscsak ezek a legfontosabb dolgok. A már-már idilli leírás mintegy előkészíti a talajt a harci élmények befogadására. Az ételosztásnál kiderül, most mindenkinek dupla porció jár, lévén, hogy a század fele odaveszett. A két ütközet közötti nyugalmas órák sem hasonlítanak mindarra, amit magunk is megélünk a szabadidőnkben: „Fölöttünk kéklik az ég. A láthatáron napsugárban fürdő rögzített, sárga léggömbök s az elhárító ágyúk lövedékeinek fehér felhőcskéi. Néha kéve alakban törnek fölfelé, amikor egy repülőt üldöznek. A front tompa moraját csak mint nagyon távoli vihart halljuk. A mellettünk elzizzenő poszméhek hangosabbak nála. És körülöttünk mindenfelé a virágos rét.” 

Remarque és társai egy tanár ösztönzésére léptek be a hadseregbe. Az író nem részletezi, miket mondtak nekik az idősebbek, ám megjegyzi, „az lett volna a dolguk, hogy segítségükkel, vezetésükkel mi, tizennyolc évesek, eljussunk a felnőttek világába, a munka, a kötelesség, a kultúra és a haladás, a jövő világába… Az első pergőtűz rámutatott a tévedésünkre, s rommá lőtte azt a világnézetet, amelyre bennünket tanítottak.” A „vasifjúság”, akiknek a felnőttek szerint a haza dicső védelme volt a kötelességük, pillanatok alatt megöregedett a fronton. „Mielőtt gyökeret vert volna ez a nemzedék, a háború elmosta őket”.

Az is gyorsan kiderült, hogy az iskolában tanultaknak nem veszik semmi hasznát. Bár a kiképzés is sok hiábavalóságra tanította a fiúkat – a fronton nem volt fontos, hogy kinek fénylik szebben a gombja –, Himmelstoss altiszt kegyetlenkedései „kemény, gyanakvó, érzéketlen, bosszúvágyó, durva” emberekké tette őket. Ám ez jól volt így, mert éppen ezek a tulajdonságok hiányoztak belőlük, s enélkül bizonyosan megbolondultak volna. A legfontosabb azonban az volt, hogy fölébredt bennük valami „szilárd, gyakorlati érzése az összetartozásnak, s ez aztán a harctéren felfokozódott a legjobbá, amit a háború megteremtett: a bajtársi érzéssé”. 

Hogyan lehet a háború során tapasztaltakat leírni? Mikor lesz hiteles az ábrázolás: ha jegyzőkönyvszerűen leírja valaki az ütközet részleteit, vagy ha az eseményektől eltávolodva préseli bele a kimondhatatlant a szavakba? Remarque az utóbbit választja, ezért is lett műve a szépirodalom egyik csúcsa. „Az én szememben – írja egy helyen – a front nem más, mint félelmes örvény. Ha az ember még messzire van a középpontjától, a csöndes vízben, még akkor is érzi szívóerejét, amely magához húzza, lassan, menthetetlenül, szinte ellenállás nélkül. A földből, a levegőből azonban elhárító erők áradnak felénk… Senkinek nem jelent a föld oly sokat, mint a katonának. Ha hosszan, hevesen odatapad hozzá, ha arcával, tagjaival belévájja magát a pergőtűz halálfélelmében, akkor egyetlen barátja, testvére, anyja: a föld. Félelmét és kiáltásait belenyögi hallgatásába és biztonságába.” 

Persze olvasunk a háborús hétköznapokról is. A temetői csata során Paul halottakkal takarja be magát, így védekezik a repeszek ellen. Az őrületbe kergető pergőtűz, a lövészárkok megrohamozása éppúgy előkerül, mint a frontélet praktikuma: a gyalogsági ásó alkalmasabb a közelharcra, mint a szurony; a kimerült, szomjas katonának pedig jobb híján a géppuska hűtővize is felüdülést jelent. 

A frontlétet és az otthoni életet áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól. „Ma úgy járnánk ifjúságunk színhelyén, mint valami utazók. Elégettek bennünket a tények.” A szabadságra érkező Paul nem talál vissza a múltjába, pedig az nem is volt annyira régen: „Hirtelen az idegenség félelmes érzése támad fel bennem… Itt nem ismerem ki többé magamat… Ki vagyok zárva.” A regény egyik kulcsjelenete, amikor Paul két társával titokban meglátogatja a közelben lakó három francia nőt. A másik a bombatölcséres epizód: Paul fedezékébe váratlanul beugrik egy francia katona, akivel a német néhány késszúrással végez. Órák telnek el, Pault iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötri. Itt hangzik el az egyik központi gondolat: „Miért nem mondják meg nekünk újra meg újra – mondja Paul a már halott franciának –, hogy ti éppen olyan szegény kutyák vagytok, mint mi, hogy az anyátok éppen úgy aggódik, mint a miénk, és egyformán félünk a haláltól, és egyformán halunk meg, egyforma fájdalommal. Bocsáss meg, bajtárs, hogy is lehettél te az ellenségem! Ha ezt a fegyvert, ezt az egyenruhát ledobjuk, éppen úgy testvérem lehetnél, mint Kat vagy Albert.” 

A regénynek nem lehet pozitív üzenete – Paul felismerése is csak a következő ütközetig tart –, kivéve talán mindazt, amit a bajtársiasságról megállapít: „Elsősorban katonák vagyunk, s csak azután – valami különös, szégyenlős módon – egyes emberek. Nagy testvériség ez, sajátságosan egyesíti magában valami nyomát a népdalok hangulatának, a fegyencek szolidaritásérzésének s a halálraítéltek kétségbeesett összetartásának.” 

„Paul Bäumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan.” 

Lewis Milestone 1930-as feldolgozása nem véletlenül kapott Oscar-díjat. Az orosz-zsidó származású rendező úgy bánik a képekkel, hogy az még ma is rendkívül hatásos. A nyitójelenetben szuronyra tűzött virággal masíroznak a katonák, szól az induló – Milestone mozija az egyik első nagysikerű hangosfilm volt –, a kamera közben szép lassan beúszik egy osztályterembe. A táblán az Odüsszeia első sora olvasható: „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott.” A tanár hangját először nem is halljuk, majd az utca zaja elhalkul, mi pedig tanúi leszünk, hogyan buzdítja diákjait hazafias szólamokkal arra, hogy tüstént jelentkezzenek katonai szolgálatra. A „vasifjúságnak”, a „szerény hősöknek” nem szabad feledniük, mivel tartoznak az anya-, illetve jelen esetben az apaföldnek. Nem véletlen, hogy a tanár beszéde, amelyet Remarque nem írt le, mindhárom filmes adaptációban megjelenik. A szónoklat kiváltotta lelkesedés éles ellentétbe kerül a későbbiekben ábrázolt kiábrándultsággal, csalódottsággal. Az osztály nagy része jelentkezik a seregbe, ahol a civilben oly alázatos postamester, Himmelstoss dirigál. 

Milestone is fontosnak tartotta, ahogy majd a későbbi feldolgozások esetében is láthatjuk, hogy minél közelebb hozza a nézőt a háború borzalmaihoz. Az egyik csatajelenetben a kamera jobbról balra halad, a katonák pedig sorra esnek el – itt valóban arat a halál. A szűnni nem akaró bombázás pedig lassan felőrli az idegeket – ahogyan az a valóságban is történt, nem véletlenül őrült bele az állandó feszültségbe és zajba sok ezer katona.

Remarque kisebb epizódokat fűz egybe, ezek közé kerültek lírai hangvételű leírásai, elemző gondolatai. A filmek esetében az alkotók ezekből válogattak, így adva meg a szükséges hangsúlyokat. Az egyszeri katona természetesen nem érti, hogy miért is harcolnak. Katczinsky, azaz Kat (Louis Wolheim) azt javasolja, hogy „a királyok és a tábornokok egy elkerített helyen vívják meg a maguk háborúját”, így megkímélnék mások életét. Milestone filmjében is megjelenik az az epizód, amikor a sebesült, lábát vesztett katona csizmáját el akarja kérni a társa. A következő jelenetekben a már halott bajtárs csizmájában menetel örömmel a katona – mint látjuk, egyenesen a halálba. 

A francia megölése után Paul (Lew Ayres) súlyos lelki gyötrelmeket él át. Milestone itt nem tud, s talán semmit nem is akar hozzátenni a történethez, míg a nőkkel való találkozás ismét rámutat művészi nagyságára. Bár nemigen értik egymást, Paul egyfolytában a nőről, míg a nő a háborúról beszél. Egyiküket sem látjuk, csak az ágy és a támlájára terített, levetett katonakabát falra vetülő árnyéka látszik hosszan. A katona csodaként éli meg ezt a találkozást, míg a szabadságával nem tud mit kezdeni. A filmben felkeresi egykori tanárát, ám sem neki, sem a diákoknak nem tudja átadni, mit tapasztalt a fronton. Hősies tettekről, nemes cselekedetekről szóló beszámolót szeretnének hallani, de ő csak „az életben maradásról, a mocskos és fájdalmas halálról” tud beszélni. A kocsmában az idősebb férfiak pedig mindent jobban tudnak nála a háborúról.

A film végén Paul kinyúl a fedezékből egy pillangó után, majd lövés hallatszik, és a keze lehanyatlik… 

Az 1979-es adaptációban Pault Richard Thomas, Katczinskyt az Oscar-díjas Ernest Borgnine alakítja. Bár Delbert Mann filmje Golden Globe-díjat kapott, nem tudta elérni elődje művészi színvonalát. Ezúttal is látjuk az osztálytermet, ahol a tanár a bevonulásra biztatja diákjait, mögötte a táblán a Prédikátor könyvéből ismert idézet olvasható: „Ideje van a háborúnak, és ideje van a békének.” Hatásos a jelenet, amikor a frontra készülő katonáknak abba a szerelvénybe kell beszállniuk, amelyről előtte a vérző és nyomorékká lőtt bajtársaikat leszedték. A film időbeli középpontjában a francia katona megölése áll, több más regénybeli jelenetet is felismerünk, ám ezúttal tényleg csak megfilmesítést láthatunk, nem pedig önálló alkotást. Paul itt is találkozik régi tanárával, de ezúttal nem kezd vitatkozni vele, talán pont azért, mert úgysem érdemes. 

A film záró képkockáin Paul szeretne lerajzolni egy madarat a lövészárokban. Kicsit felemelkedik, hogy jobban lásson, lövés dörren, és ő belezuhan a sárba. 

Mann is igyekezett a lehető legvalósághűbben ábrázolni a háborút, ám amit a Nyugaton a helyzet változatlan 2022-es feldolgozásában látunk, az egészen elképesztő. Hogyan lehet megrázó erővel bemutatni egy történelmi eseményt ma, amikor a tévén keresztül egy valós háború képeit láthatjuk? Úgy, hogy megfogjuk a kedves nézőt, és a puha foteljével meg a kényelmes öltözetével együtt bedobjuk a lövészárokba. A film emellett azért is figyelemre méltó, mert rendezőjének, Edward Bergernek volt mersze újragondolni az eredeti regényt, ezen túlmenően pedig a képi eszközökkel is korszerűen, sok helyen művészi erővel tudott élni. 

Az 1979-es feldolgozás vonatos jelenetével állítható párhuzamba az, amikor az elesett katonák véres ruháit kimossák, majd kiosztják az újoncoknak. A tanár beszéde itt is nagy hangsúlyt kap: A vasifjúság tettei lesznek „a víz, mely a jövő gyökereit táplálja”. Most nincs helye a megingásnak, mert az hazaárulás, az egyén pedig nem számít, csak az egész.

A film két olyan szálat is felvesz, amely a regényben egyáltalán nem kerül elő. Nyomon követhetjük a német fegyverszüneti delegációt, egészen addig a pontig, amíg sor nem kerül az aláírásra. (Matthias Erzbergert, aki ellenjegyezte az egyezményt, és akit 1921-ben valószínűleg ezért gyilkoltak meg, Daniel Brühl alakítja.) Új, fontos szereplője a filmnek az a tábornok is, aki képtelen abbahagyni a háborút, s mivel nem hajlandó megadni magát, ezért az utolsó pillanatban elindít még egy támadást. Ő maga természetesen csak tisztes távolból figyeli az eseményeket. A filmet mintegy keretbe foglalja a személyi igazolójegyek, azaz a dögcédulák begyűjtésének jelenete: az elesett katona puszta adattá válik, személye valóban eltűnik, pont úgy, ahogy a tanár mondta.

Nekünk, nézőknek azonban Paul (Felix Kammerer), Kat (Albrecht Schuch) és a többi katona nagyon is valóságosak. Együtt kínlódunk velük a roham és a lövészárokharc során, és átérezzük megpróbáltatásaikat akkor is, amikor szünet nélkül ágyúzzák őket. James Friend operatőr a háború iszonyatát nem csak a csatajelenetek és a szétbombázott táj révén ábrázolja, a be-bevágott természeti képek harmóniája kiemeli az ember által okozott pusztítás abszurditását. Filmjében Edward Berger sokkal jobban bízott a képek erejében, mint elődei. Míg a katonák komiszkenyeret esznek, addig a küldöttség fényűző reggelit majszol, egy támadás után pedig a kiéhezett német katonák az ellenséges lövészárokban bőséges ellátmányt találnak. Paul itt is összeakad a francia katonával a bombatölcsérben, ám ezúttal nem hallunk hosszú monológot, csupán a vastagon összesározott arcú Paul csendes gyötrelmeit látjuk. 

És hogy a háború hátborzongató értelmetlenségét még sokáig magunkban hordozzuk, arról az utolsó jelenet gondoskodik: Paul öt perccel a béke aláírása előtt hal meg. S vele együtt egy kicsit mi is.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.