Bocsáss meg nekünk, Urunk! – Ferenc pápa felajánlotta Oroszországot és Ukrajnát a Szűzanyának

A Szentatya szándéka szerint a felajánláshoz csatlakoztak világszerte a Katolikus Egyház püspökei és papjai. Konrad Krajewski bíboros, a pápai főalamizsnás ugyanezt a felajánlást végezte Fatimában mint a Szentatya hírnöke. Erdő Péter bíboros, prímás 19 órakor a Szent István-bazilikában a Szent Jobb előtt – emlékezve Szent István királyra, aki elsőként ajánlotta fel országát a Szűzanyának – tette meg a felajánlást.

A Ferenc pápa által vezetett bűnbánati szertartásra megtelt a Szent Péter-bazilika, és sokan az épület előtti téren felállított kivetítők segítségével csatlakoztak a liturgikus eseményhez. 

A bűnbánati szertartás elején az első olvasmányt Szent Pál apostol kolosszeiekhez írt első leveléből olvasták fel (1,9–14), a válaszos zsoltár után pedig a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéhez tartozó evangéliumi szakasz hangzott el (Lk 1,26–38).

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliáját közzétesszük magyar fordításban.

A mai főünnep evangéliumában Gábriel angyal háromszor szólal meg és fordul Szűz Máriához.

Először akkor, amikor köszönti őt. Ezt mondja: „Örvendezz, üdvöz légy, kegyelemmel teljes. Az Úr veled van” (Lk 1,28). Az örvendezés, az öröm oka ebben a pár szóban tárul fel: az Úr veled van. Testvérem, ma ugyanezek a szavak szólítanak meg téged; mindannyiszor a magadénak érezheted ezeket, amikor közeledsz Isten megbocsátásához, hiszen az Úr ezt mondja neked: „Én veled vagyok.” Túl gyakran gondoljuk azt, hogy a gyónás abban áll, hogy lehajtott fővel Istenhez járulunk. Csakhogy nem mi vagyunk azok, akik az Úrhoz megyünk; ő jön el meglátogatni minket, hogy eltöltsön kegyelmével, megörvendeztessen örömével.

Ha gyónunk, akkor megadjuk az Atyának azt az örömet, hogy felemelhessen minket.

Annak, amit megélünk, nem a bűneink vannak a középpontjában, ott lesznek a bűneink, de nem a középontban. A ő megbocsátása – ez a középpont! Próbáljuk elképzelni, mi lenne, ha a bűneink állnának a szentség középpontjában: majdnem minden tőlünk függene, a mi bűnbánatunktól, a mi erőfeszítéseinktől, a mi elköteleződésünktől. De nem így van. Ő van a középpontban, aki megszabadít és talpra állít minket.

Állítsuk helyre a kegyelem elsőbbségét, és kérjük az ajándékot, hogy megértsük: a kiengesztelődés elsődlegesen nem a mi lépésünk Isten felé, hanem az ő ölelése, amely körülfon, ámulatba ejt, és megindít minket. Az Úr az, aki Mária názáreti otthonához hasonlóan a mi házunkba is belép, és korábban ismeretlen ámulatot és örömet hoz magával: a megbocsátás örömét.

Állítsuk Isten távlatát az első helyre: így újra megszeretjük a gyónást. Szükségünk van rá, mivel minden belső újjászületés, minden lelki fordulat innen, Isten megbocsátásából indul ki.

Ne hanyagoljuk el a gyónást, hanem fedezzük fel azt az öröm szentségeként. Igen, az öröm szentségeként, ahol a szégyenkezésünket kiváltó rossz az Atya forró ölelésének a megtapasztalására nyújt alkalmat. Ez Jézus édes ereje, aki meggyógyít minket, ez a Szentlélek „anyai gyöngédsége”. Ez a szíve a gyónásnak.

Kedves testvéreim, menjünk előre, hogy bocsánatot nyerjünk! Ti, akik kiszolgáltatjátok Isten bűnbocsánatát, legyetek olyan emberek, akik a hozzájuk járulók számára felkínálják ezen híradás örömét: Örvendezz, az Úr veled van. Kérem, ne legyen semmiféle szigor, semmiféle akadály, semmiféle kellemetlenség; az irgalom előtt kitárt ajtók!

A gyónásban különösen is meghívást nyerünk arra, hogy megszemélyesítsük a jó Pásztort, aki karjaiba veszi a bárányait és megsimogatja őket.

Legyünk a kegyelem csatornái, amelyek az Atya irgalmának az élő vizét viszik el a szív szárazságába.

Ha egy papban nincs meg ez a hozzáállás, ha nincsenek ezek az érzelmek a szívében, jobb ha nem is gyóntat!

Másodszor szól az angyal Máriához. Az előbb hallott köszöntéstől megzavarodott lánynak ezt mondja: „Ne félj” (v. Lk 1,30). Először azt mondta: „Az Úr veled van”; másodszor pedig: „Ne félj!” A Szentírásban Isten, amikor bemutatkozik az őt befogadó embernek, előszeretettel ejti ki ezt a két szót: ne félj. Ez mondja Ábrahámnak (ld. Ter 15,1), ezt ismétli Izsáknak (ld. Ter 26,24), Jákobnak (ld. Ter 46,3) és így tovább, egészen Józsefig (ld. Mt 1,20) és Máriáig: ne félj, ne félj! Ily módon világos és vigasztaló üzenetet intéz hozzánk:

amikor az élet megnyílik Isten előtt, akkor a félelem többé már nem képes túszként fogva tartani minket. Hiszen a félelem fogva tart bennünket.

Testvérem, ha bűneid megrémítenek, ha a múltad nyugtalanít, ha a sebeid nem gyógyulnak be, ha folyamatos eleséseid kedvedet szegik, és úgy érzed, elvesztetted a reményt, kérlek, ne félj. Isten ismeri a gyöngeségeidet, és nagyobb a tévedéseidnél. Isten nagyobb a bűneinknél: sokkal nagyobb! Egy dolgot kér tőled:

ne tartsd magadban a törékenységeidet, a nyomorúságaidat; vidd el ezeket hozzá, helyezd beléje.

Így a reményvesztés okából átalakulnak a feltámadás lehetőségévé.

Ne félj!

Az Úr a bűneinket kéri tőlünk. Eszembe jut annak a sivatagi szerzetesnek a története, aki mindent Istennek adott, mindent, és böjtöléssel, vezekléssel, imádsággal töltötte az életét. Az Úr többet kért tőle. „Uram, én mindent odaadtam neked – mondja a szerzetes –, mi hiányzik?” „Add nekem a bűneidet.” Ezt kéri tőlünk az Úr. Ne félj!

Szűz Mária elkísér minket: ő maga Istenbe vetette zavarodottságát. Az angyal üdvözlése komoly okot kínált arra, hogy megijedjen. Valami elgondolhatatlant ajánlott neki, ami meghaladta emberi erőit, amit egyedül nem lett volna képes végigvinni: túl sok nehézséggel kellett volna szembenéznie, a mózesi törvénnyel, Józseffel, falujának lakóival és népe tagjaival kapcsolatos gondokkal. Ezek mind nehézséget jelentettek. Ne félj!

Mária azonban nem emelt kifogásokat. Számára elég a ne félj, elég az, hogy Isten biztosítja őt. Odabújik hozzá, ahogyan mi is szeretnénk tenni ezen az estén.

Gyakran ugyanis ennek épp az ellenkezőjét tesszük: a bizonyosságainkból indulunk ki, és csak akkor járulunk Istenhez, amikor már elvesztettük ezeket.

A Szűzanya azonban arra tanít minket, hogy Istentől induljunk, remélve, hogy ily módon minden más megadatik majd nekünk (ld. Mt 6,33). Arra hív, hogy elmenjünk a forráshoz, az Úrhoz, aki a félelem és az életfájdalom elleni radikális orvosság. Jól kifejezi ezt egy szép mondat, amit egy itteni, vatikáni gyóntatószék fölött lehet olvasni. Ezekkel a szavakkal fordul Istenhez:

„Ha eltávolodunk tőled, elbukunk, ha visszatérünk hozzád, feltámadunk, ha benned maradunk, létezünk.” (Ld. Szent Ágoston, Soliloquium, I,3.)

Ezekben a napokban halált hordozó hírek és képek lépnek be otthonainkba, miközben bombák pusztítják el megannyi tehetetlen ukrán testvérünk házát.

A fékevesztett háború, amely oly sok emberre sújtott le és okoz szenvedést, mindenkiből félelmet és döbbenetet vált ki.

A tehetetlenség és az elégtelenség érzését kelti bennünk. Szükségünk van arra, hogy halljuk a szavakat: „Ne félj!” Az emberi biztosítékok azonban nem elégségesek, Isten jelenlétére van szükség, az isteni megbocsátás bizonyosságára, amely egyedül törli el a rosszat, oltja ki a haragot, adja vissza a békét a szívnek. Térjünk vissza Istenhez, térjünk vissza az ő megbocsátásához!

Az angyal harmadszor is megszólal. Most ezt mondja a Szűzanyának: „A Szentlélek száll le rád” (Lk 1,35). „Az Úr veled van.” „Ne félj!” A harmadik mondat pedig: A Szentlélek száll le rád.” Íme, így avatkozik be Isten a történelembe: a saját Lelkét ajándékozza nekünk. Ahhoz, ami számít, nem elég a mi erőnk. Egyedül nem tudjuk feloldani sem a történelem, sem a saját szívünk ellentmondásait. Szükségünk van Isten bölcs és szelíd erejére, ami nem más, mint a Szentlélek. Arra a Lélekre, aki harmóniát ad nekünk, mert ő maga a harmónia.

Szükségünk van a szeretet Lelkére, amely feloldja a gyűlöletet, kioltja a haragot, eltörli a kapzsiságot, felébreszt a közönyünkből.

Szükségünk van Isten szeretetére, mert a mi szeretetünk bizonytalan és elégtelen. Oly sok dolgot kérünk az Úrtól, ám gyakran elfelejtjük kérni tőle a legfontosabbat, azt, amit adni szeretne nekünk: a Szentlelket, az erőt a szeretethez.

Szeretet nélkül mit is adhatunk a világnak?

Valaki azt mondta, hogy egy keresztény szeretet nélkül olyan, mint egy tű, amelyik nem varr: megszúr, sebez, de ha nem varr, ha nem sző össze, ha nem egyesít, akkor semmire sem jó. Merem állítani: nem is keresztény! Ezért arra van szükség, hogy Isten megbocsátásából a szeretet erejét merítsük, ugyanazt a Lelket merítsük, amely leszállt Máriára.

Ha azt szeretnénk, hogy a világ megváltozzon, először a mi szívünknek kell megváltoznia.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, engedjük, hogy a mai napon kézen fogjon minket a Szűzanya. Tekintsünk az ő Szeplőtelen Szívére, ahová alászállt Isten; az egyetlen emberi teremtményi szívre, amely árnyék nélkül való. Ő „kegyelemmel teljes” (v. Lk 1,28), vagyis nincs benne bűn: benne nyoma sincs a rossznak, és ezért Isten vele akarta megkezdeni az üdvösség és a béke új történetét. Itt fordult meg a történelem sora.

Isten azáltal változtatta meg a történelmet, hogy bekopogott Mária Szívének ajtaján.

Ma pedig mi, Isten megbocsátása által megújult emberek is bekopogunk ezen az ajtón. A világ püspökeivel és híveivel együtt ünnepélyesen Mária Szeplőtelen Szíve elé szeretném vinni mindazt, amit megélünk:

megújítom az Egyház és a teljes emberiség felajánlását őneki, különösen is felajánlva neki az ukrán és az orosz népet, amelyek gyermeki szeretettel Anyjukként tisztelik őt.

Nem varázsigéről van szó, nem nem arról! Hanem egy lelki tettről.

A gyermekek feltétlen bizalmának gesztusa ez, amellyel ennek az egész világot fenyegető, kegyetlen és esztelen háborúnak a megpróbáltatásai közepette az Édesanyjukhoz futnak. Mint a kisgyermekek, amikor megijednek, anyukájukhoz mennek sírni, védelmet keresni. Fussunk az Édesanyához, az ő szívébe helyezve félelmeiket és szenvedéseiket, átadva neki magukat. Ebben a tiszta, romlatlan szívben tükröződik Isten, a testvériség és a béke értékes javai, mindaz, ami vagyunk, hogy ő, az Anya, akit az Úr nekünk ajándékozott, megvédjen és oltalmazzon minket.

Mária ajkáról hangzik el a legszebb mondat, amit az angyal elvihet Isten elé: „Legyen nekem a te igéd szerint” (v. Lk 1,38). Mária igenje nem passzív vagy lemondó elfogadás, hanem annak eleven vágya, hogy Istenhez csatlakozzon, akinek „terve a béke és nem a csapás” (Jer 29,11). Ez a legszorosabb részvétel a világnak szánt béketervében. Ajánljuk fel magunkat Máriának, hogy belépjünk ebbe a tervbe, hogy teljesen Isten terveinek a rendelkezésére álljunk. Isten Anyja, miután kimondta igenjét, hosszú útra indul egy hegyes vidék felé, hogy meglátogassa áldott állapotban lévő rokonát (ld. Lk 1,39). Sietve ment.

Szeretek a sietős Szűzanyára gondolni, ő mindig ilyen, siet, hogy segítsen nekünk, hogy oltalmat nyújtson nekünk

A mai napon fogja meg a mi kezünket is, és így vezessen utunkon: vezessen a testvériség és a párbeszéd meredek és fáradságos ösvényein, vezessen a béke útján!

*

A homíliát követően a kiengesztelődés szertartásának keretében a jelenlévők csendben egyéni, majd pedig közösségi lelkiismeret-vizsgálatot, majd közgyónást tartottak és elmondták a Gyónom a mindenható Istennek kezdetű imádságot. Ezt követően a jelenlévők bűnbocsánatért folyamodtak kéréseikkel Jézus Krisztushoz, arra kérve őt, engeszteljen ki bennünket Istennel és az Egyházzal, amelyet megsebeztünk bűneinkkel. A bűnbánó kérésekre a jelenlévők az Uram, irgalmazz! kéréssel válaszoltak.

A Miatyánk elmondása után a penitenciáriusok, azaz a négy pápai bazilikában szolgálók és az erre az alkalomra kijelölt papok a gyóntatószékekhez vonultak, ahol a jelenlévők egyénileg, a bűnbánat szentségével élve meggyónhatták bűneiket. Maga Ferenc pápa is a bazilika kereszthajójában található gyóntatószékhez ment és elvégezte szentgyónását. Ezt követően a Szentatya is kiszolgáltatta a bűnbánat szentségét. Az egyéni gyónások idején a bazilikában a csend és a liturgikus zene váltakozott.

A Szent Péter-bazilikában és a téren elvégzett egyéni szentgyónásokat követően a hálaadás szertartása következett.

A bűnbánati szertartás záró áldását követően Ferenc pápa a római San Vittorino-kegytemplomból az alkalomra a Szent Péter-bazilikába áthozott Fatimai Szűzanya kegyszobra elé vonult és imádságával felajánlotta Oroszországot és Ukrajnát Mária Szeplőtelen Szívének.

Az imádságot követően a Szentatya egy kisfiú és egy kislány segítségével virágcsokrot helyezett el a fatimai kegyszobor másolata előtt. A kórus pedig azt énekelte: 

Béke Királynője, eszközöld ki a békét az embereknek!

A felajánló imát alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.

Ó, Mária, Isten Anyja, Édesanyánk! Mostani szenvedésünk idején hozzád folyamodunk. Édesanyánk vagy, szeretsz és ismersz minket: semmi sincs rejtve előtted abból, amit a szívünkben hordozunk. Irgalmasság Anyja, hányszor és hányszor megtapasztaltuk gyengéd gondoskodásodat, békét hozó jelenlétedet, mert te mindig Jézushoz, a Béke Fejedelméhez vezetsz minket.

De letértünk a béke útjáról, elfelejtettük a múlt század tragédiáinak tanulságait és a világháborúkban elesett milliók áldozatát. Nem teljesítettük azokat a vállalásainkat, amelyeket mint nemzetek közössége tettünk. Eláruljuk a népek békéről szóló álmait és a fiatalok reményeit. Belebetegedtünk a kapzsiságba, nacionalista érdekekbe zárkóztunk, és engedtük, hogy a közöny és az önzés megbénítson minket. Nem törődtünk Istennel, és inkább a hazugságainkban éltünk, tápláltuk az agresszivitást, elnyomtuk az életet, és fegyvereket halmoztunk fel. Megfeledkeztünk arról, hogy őrzői vagyunk testvéreinknek és közös otthonunknak. Háborúkkal dúltuk fel a föld édenkertjét, bűneinkkel megsebeztük Atyánk szívét, pedig ő azt akarja, hogy egymás testvérei legyünk. Magunkat kivéve minden és mindenki iránt közömbössé váltunk.

Szégyenkezve mondjuk: Bocsáss meg nekünk, Urunk!

A bűn nyomorúságában, kimerültségünkben és megtörtségünkben, a gonoszság és a háború titokzatos misztériumában, szent Édesanyánk, emlékeztess minket arra, hogy Isten nem hagy el bennünket, hanem mindig szeretettel tekint ránk, és arra vágyakozik, hogy megbocsásson nekünk és felemeljen minket. Ő maga adott téged nekünk, és Szeplőtelen Szívedben menedéket nyújtott az Egyház és az egész emberiség számára. Isten szeretete által velünk vagy, és a történelem legnehezebb pillanataiban is gyengéden vezetsz minket.

Ezért mi, a Te szeretett gyermekeid, hozzád jövünk, és szíved ajtaján zörgetünk, hiszen te minden időben fáradhatatlanul keresel és megtérésre hívsz minket. Ebben a sötét órában jöjj, segíts és vigasztalj minket. Fordulj mindannyiunkhoz újra és újra: „Hát nem én vagyok itt, a te édesanyád?” Te meg tudod oldani szívünk és korunk csomóit. Beléd vetjük bizalmunkat. Biztosak vagyunk abban, hogy különösen most, a megpróbáltatások idején nem utasítod vissza könyörgésünket és segítségünkre sietsz.

Így tettél a galileai Kánában, amikor kérésedre Jézus közbelépett, még mielőtt eljött volna az ő órája és első csodáját művelte a világban. Amikor a lakoma öröme szomorúsággá változott, így szóltál hozzá: „Nincs boruk” (Jn 2,3). Járj közben újra értünk, ó, Anyánk, mert ma elfogyott a reménység bora, megfogyatkozott az öröm, felhígult a testvériség. Elvesztettük emberségünket, eljátszottuk a békét. Mindenféle erőszakra és pusztításra váltunk képessé. Sürgősen szükségünk van anyai beavatkozásodra.

Fogadd el, ó Anyánk, imánkat!

Tenger csillaga, ne vesszünk el a háború viharában!
Te, az Új Szövetség frigyládája, mutasd meg számunkra a megbékélés lehetőségeit és útjait!
„Te, földi a mennyben”, vezesd vissza a világot az isteni harmóniához!
Vess véget a gyűlöletnek, csillapítsd a bosszúvágyat, taníts meg minket megbocsátani!
Szabadíts meg minket a háborútól, őrizd meg a világot a nukleáris fenyegetéstől!
Rózsafüzér Királynője, ébreszd fel bennünk újra a szeretet és az imádság iránti igényt!
Az emberi család királynője, mutasd meg az embereknek a testvériség útját!

Béke Királynője, esdd ki a békét a világ számára!

A te könnyeid, ó, Édesanyánk, lágyítsák meg megkeményedett szívünket. Az értünk hullatott könnyek virágoztassák ki újra ezt a völgyet, amelyet gyűlöletünk kiszárított. Engedd, hogy a te imád által békét találjunk a fegyverropogás zaja közepette. Öleld át anyai karoddal mindazokat, akik szenvednek és a bombák elől menekülnek. Mindazok, akiknek el kell hagyniuk otthonukat és hazájukat, találjanak vigaszt anyai ölelésedben. Szomorú szíved ébressze fel bennünk az együttérzést, és ösztönözzön minket arra, hogy megnyissuk ajtónkat és gondoskodjunk a sebesültekről és az elhagyatottakról.

Istennek Szent Anyja, amikor a kereszt alatt álltál, Jézus, látva a melletted álló tanítványt, így szólt: „Íme, a te Fiad” (Jn 19,26). Ezzel ő mindannyiunkat rád bízott. Majd így szólt a tanítványhoz és ezzel mindannyiunkhoz: „Íme, a te anyád” (27. v.). Édesanyánk, ma készséggel akarunk életünkbe és történelmünkbe befogadni téged. A kimerült és kétségbeesett emberiség ebben az órában veled együtt áll a kereszt alatt, és szükségét érzi, hogy rád bízza és rajtad keresztül Krisztusnak szentelje magát. Az ukrán nép és az orosz nép, akik szeretettel tisztelnek téged, hozzád fordulnak, mert a Te szíved értük és minden népért dobog, akik háborútól, éhségtől, igazságtalanságtól és szegénységtől szenvednek.

Istennek Szent Anyja, aki a mi Anyánk is vagy, ünnepélyesen rád bízzuk magunkat, és a te Szeplőtelen Szívednek szenteljük az Egyházat és az egész emberiséget, különösen Oroszországot és Ukrajnát. Fogadd el ezt a felajánlást, amelyet bizalommal és szeretettel végzünk. Add, hogy a háború véget érjen, és adj békét a világnak. A te szívből jövő igened által a Béke Fejedelme belépett a történelembe, és bízunk abban, hogy a te szíved által újra elérkezik hozzánk a béke. Neked szenteljük az egész emberi család jövőjét, a népek bajait és vágyakozásait, a világ félelmeit és reményeit.

Áradjon rajtad keresztül a földre az isteni kegyelem, és uralja ismét a béke édes szívdobbanása napjainkat. Igennek Asszonya, akire leszállt a Szentlélek, segíts, hogy újra együtt lehessünk Isten békéjében. Oltsd szívünk szomját, te „a remény áradó forrása”. Te szőtted bele az emberiséget Jézusba, így alakíts minket is a közösség formálóivá. Te jártál utunkon, vezess minket a béke ösvényein. Ámen.

A homíliát fordította: Török Csaba

Fotó: Vatican News

Kuzmányi István/Magyar Kurír