Bogdán József: A szavak néha kövek

Bogdán József verseiben párhuzamosan idézi fel Fehértemplom és környéke múltját és saját egyéni élettörténetét. A község életében váltakozva jelenik meg a kulturális és hitbeli múlt, többször említi a közeli Versecről származó Herczeg Ferenc nevét, akinek nagyapja építette a verseci templomot, az író pedig a fejértelepi oltárképet ajándékozta. A békebeli szellemi és lelki gyarapodást azonban tragédiák követik. Katang című versében a költő környezetének visszaemlékezései alapján eleveníti fel, hogy irodalmi nagyanyja, Leitner Aranka 1944-ben azért imádkozott, hogy ne érje meg az őszt, mert akkor már „… gyöngyözött a vér / a Szent Anna-templomtól / egészen a Néra folyóig. / Mama csontkötéses imakönyvével / is az történt, mint a többi holmijával.” A jelzett időben háború tombolt egész Európában, s már javában folyt a zsidó és cigány lakosság szervezett, tömeges legyilkolása. A holokauszt borzalmai villannak fel Bogdán verseiben, amikor „postások, rohangálnak (…) sárga zsidó csillagokkal” (Föld alatti repülőtér). A múlt rettenetei még évtizedek múltán sem hagyják nyugodni a mások szenvedésére érzékeny lelket. A legváratlanabb pillanatokban idéződnek fel: a miséző pap elnézi az egyik nő arcát: „A szeme tele volt / hancúrozó, kedvesen grimaszkodó unokákkal. / A mise után azt mondta, / hogy egyszer majd / mesél nekem haláltábori élményeiről.” (Mise Fehértemplomon) Ami pedig még nyomasztóbbá teszi a tragédiát, hogy az bármikor megismétlődhet, hiszen csak a szavak szintjén határolódunk el a borzalmaktól: Ha a zsidó, cigány áldozatokra gondolunk, „Azt mondjuk, mindez a múlté, / a múlt kormos üledéke, / és azt mondjuk, hogy soha, / soha többé… / Mégis naponta lobbantjuk lángra / a nekünk nem tetsző embereket, / csoportokat, másként gondolkodókat…” (Kirakat). 

Ölni, rombolni azonban nemcsak fizikailag lehet. A kötet címadó versében írja a költő: „A szavak néha kövek, / roncsolnak, felvérzik / a gyenge bőrt és a szívet.” (A szavak néha kövek) A gyűlöletből, a sértés szándékával, vagy egyszerűen csak felszínes előítéletből kimondott durva szavak örök életre szóló szenvedést okozhatnak az embernek, soha be nem gyógyuló lelki fájdalmat okozva. Ezzel összefüggésben Bogdán költészetét jelentősen meghatározza a peremlét, cigány származása és az, hogy nevelőszülőknél nevelkedett, akiktől nem kapott sok szeretetet, bántó, sértő szavakat annál inkább. Verseiben azonban nincs indulat, vagy neheztelés se nevelőszüleivel, se másokkal szemben, amikor feltárja személyes sorsát. Mintha nyilvános gyónást végezne: „Az én papi batyumban / ott ágaskodnak tévedéseim, tévelygéseim, / és időnként felsikoltanak bennem, / mint a rosszat álmodó kisbabák.” (Az én papi batyum) Ugyanebben a versében elismeri, hogy tévedés volt megtagadnia cigány származását, „még akkor is, ha ezért / sok volt a lekicsinylő kézlegyintés, / a csúfolódó szájbiggyesztés, / és gyermekkoromban a véres hurkák combjaimon…” A szóbeli megaláztatás részeként nevelőanyja számtalanszor elmondta: „a cigányoknak nem görbül a hátuk, / vagyis arra is lusták, / hogy lehajoljanak.”

A kötet két, különösen megrázó verse is a költő nevelőanyjához kötődik. Az első győzelem című költeményében ártatlan gyermeki tekintetével lecsillapítja az őrjöngő asszonyt, megérintve a lelkének legmélyebb rétegében szunnyadó isteni szeretet-magot, amit a mindennapok nyomasztó gondjai miatt felhalmozódott gyűlölethordalék szinte már teljesen betemetett: „Lehajtotta fejét, nem tudta elviselni tekintetem, / valószínűleg édesanyám tekintetét látta az enyémben, / aki halála előtt egy perccel / azt mondta neki: / Icám, vigyázz nagyon a gyermekeimre!” A nevelőanyám megszépülése című versében pedig visszaemlékszik rá, hogy kisgyermekként egyszer feldöntötte a vízzel teli fürdőkádat, s már maga előtt látta a rémisztő jelenetet, hogy nevelőanyja bottal megveri, mint oly sokszor, de az asszony zokogni kezdett: „Tudtam akkor mint kisgyermek, / hogy nem a bokáig érő / vizes szoba miatt jajveszékel, / tudtam, éreztem, / hogy az életét siratja, / azok a bántások buggyantak ki belőle, / amelyeket soha senkinek sem tudott elmondani.” Életgyónás volt ez, a lélek megtisztulása, amely a külsőre is kihatott, nevelőanyja arca „olyan átszellemült volt, / mint szentképeken az őrzőangyaloké.”

Bogdán sokszínű költészetének egyik sajátossága, hogy hajszálpontosan képes kifejezni mély teológiai igazságokat. Krisztus megváltó haláláról írja: „Nagypéntek titka, hogy egy ember / szomjan halt. / Soha ne szomjazz.” (Haikufüzér) Jézusnak a szamariai asszonyhoz mondott szavaira gondolhatunk: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,13-14.). Nagypénteket pedig követi a feltámadás, húsvét diadalmas öröme: „A sírásó hív: / mért üres a kripta? / Megremegtem, kilöttyent a tinta. / Kékes felhő gomolyog a mélyben, / ne keresse, feltámadt már rég.” (A sírásó hív) Ahogyan az angyal adta hírül Lukács evangéliuma (24,5-6) szerint a sírhoz siető asszonyoknak: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, hanem feltámadt.”

Bogdán József a földi élet végességén is el-eltűnődik, de a másvilággal kapcsolatban mindennél erősebb benne az örök életbe vetett remény, az irgalmas Istenbe vetett hit: „Ugye, átölelsz engem, Istenem, / ha ideje jő az elmúlásnak… / Ugye, átölelsz engem, Istenem, / ha ideje jő az ébredésnek?” (Ugye átölelsz).

Bogdán József számára a keresztény hit és a költészet az a két tartóoszlop, amelyekre támaszkodva, igent mondva Isten kegyelmére, képes volt kiemelkedni környezetéből, soha egyetlen pillanatra sem felejtve el, hogy milyen mélységből jött. Lelkipásztorként meghallgatja a hozzáfordulókat, imádkozik értük, hirdeti az evangéliumot, költőként pedig lejegyez mindent, amit átélt nem mindennapi, küzdelmes élete során. Filmszerűen peregnek előttünk a történések, s ha nyitott lélekkel olvassuk a verseket, nem maradhatunk közömbösek, mélyen magunkba nézhetünk, akár mi magunk is számvetést készíthetünk életünkről. Bogdán József verseit olvasva igazat kell adnunk azoknak, akik így fogalmazzák meg a papság lényegét: egy ember, másokért. Az igazi költő is ezt valósítja meg művészetével. Bodgán Józsefnél pedig szorosan összekapcsolódik, harmóniába olvad a kétféle küldetés: a lelkipásztori és a poétai hivatás.

(Bogdán József: A szavak néha kövek, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2017.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír