Böjte Csaba: Az Eucharisztia nem jutalom, hanem gyógyszer és úti eledel

– Mindig sugárzik Önből az optimizmus. Honnan ez a derű?

– Elsősorban a nagyszüleim hite az, ami ebben közrejátszik. De ott rejlik benne a székely nép „majd lesz valahogy, a Jóisten megsegít” hozzáállása is. Az Isten nem teremt selejtet, minden ember az ő csodája. Tapasztalataim szerint Istenre minden helyzetben számítani lehet.

– A hit is családi örökség, vagy az élete alakulása vezette Istenhez?

– Nagyszüleim, szüleim mindent megtettek azért, hogy hívő ember legyek, nagyapám egyháztanácsos volt, de minden serdülő egyszer csak leválik a családról, elindul a maga útján. Nálam is így volt, mai hitem tehát már tudatos döntés eredménye. Kerestem, melyik az a világnézet, amelyik erőt ad, és arra jutottam, hogy a kereszténység ad válaszokat, a többi inkább csak kérdéseket tesz fel. Kipróbáltam, és bejött.

– Melyik volt előbb, a ferences vagy a papi hivatás?

– Csíkszeredán nőttem fel, sokat jártam Csíksomlyóra, talán ennek is köszönhető, hogy először a ferences provinciába jelentkeztem. Persze akkoriban a román hatóság Erdélyben nem tűrte meg a szerzeteseket, így a ferenceseket sem, úgyhogy én

titokban lettem szerzetes 1982-ben. Egészen 1989–90-ig Áron volt a „rendi” nevem, de erről csak én meg a provinciális atya tudtunk.

– Mit jelent önnek a ferences identitás?

– Erre azt szoktam válaszolni, hogy nem vagyok olyan okos, mint a jezsuiták, se nem olyan jámbor, mint a bencések, én inkább kisebb testvér vagyok. Szent Ferenc, amikor az egyik társa megkérdezte, merre menjen prédikálni, azt mondta, hogy forogjon körbe, és ahol megáll, arrafelé induljon el. A ferences tág tered ad az isteni szabadságnak, nem akar valamit megváltoztatni. Szent Ferenc úgy látta, hogy jó dolog kereszténynek, Isten gyermekének lenni.

– Csaba testvérről mindenkinek az árva gyerekek befogadása jut az eszébe. Ez tudatos döntés volt?

– A kilencvenes évben összedőlt a román rendszer, az állam csődbe jutott, bezártak a gyárak, a bányák. Nagyon sok ember elvesztette a munkáját, a gyerekek koldultak, szóval kilátástalannak tűnt a helyzet. Nem én döntöttem így, először csak behívtam néhány gyermeket ebédre, adtam nekik ruhát, ám azt vettem észre, hogy reggel is ott csiripeltek a ház előtt.

Tartottunk nekik egy tábort, aminek a végén persze mindenkit hazaküldtünk, ám sokan közülük nem tudták, hova menjenek. Miért nem csinálunk egy egész éves tábort? – szegezték nekünk a kérdést. Vagyis nem én kezdtem ezt, hanem a gyerekek.

– Több mint hatezer gyermek köszönheti Önnek az élete alakulását. Gondolta volna, hogy eddig jut?

– Senki nem gondolt erre. Az elöljáróim először húsz gyerekre adták az áldásukat. Majd azt mondták, jó, legyen kétszáz. De mikor jött a következő, senkinek nem volt szíve őt elküldeni. Ha kihúzok húszat a vízből, nem mondhatom a huszonegyediknek, hogy vigye az ár. Nekem is, a munkatársaimnak és a román államnak is nagy kihívás volt ez, de Isten csodájára végül nem falt fel bennünket a bürokrácia. Ma már sokkal gazdagabb az ország, az emberek jobban tudnak magukról és a gyermekekről gondoskodni, úgyhogy most nincs szükség újabb gyermekotthonra, de akkor bizony nem így volt.

– A személyes istenképét hogyan tudná megfogalmazni?

– A kilencvenes évekig csak hittem az Istenben, ma már többről van szó. A mai hitem kerekebb, élőbb. Az első évben abból főztünk, amit kaptunk. A gyerekek kérdezték, mi lesz az ebéd, mondtam nekik, az, amit a nénik hoznak. Közeledtek az ünnepek, az egyik kollégám megjegyezte: Csaba testvér, a gyerekek annyi tésztát és laskát ettek, kellene valami más is. Na, mondom, menjünk shoppingolni. Addig én nem jártam vásárolni, most jött velem négy nő, akik mindent, ami kellett, odahordtak elém. Na, várjunk csak, ennyi nem fér a büdzsébe! Fogtam az aprópénzt, szépen sorba raktuk, azt gondoltam, hogy amire futja, azt visszük, amire nem, az marad. Kiderült, hogy pont annyi pénz volt nálunk, mint amennyibe az a nagy halom áru került.

Gondoltam: tudtam, Uram, hogy jó vagy, de hogy ilyen egzakt legyél, azt nem néztem volna ki belőled.

– Szent Ferencre hogyan tekint?

– Ferenc a legkisebbek kisebb testvére akart lenni. A szolgáló szeretetet akarta gyakorolni. Ferenc nem tudta, hogy mit kell tennie a szultánnál, de Istenben bízó lélekkel ment, mert ezt gondolta helyesnek. Elérte, hogy a zarándokok felkereshessék a keresztény szent helyeket.

– Sok sebünk közül az egyik a teremtett világgal szemben elkövetett bűnünk. Ön szervezett egy gyalogos zarándoklatot, melynek középpontjában Ferenc pápa Áldott légy! kezdetű enciklikájának üzenete állt. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Gyönyörű világot kaptunk a Jóistentől, nagy kár lenne tönkretenni. De azt is meg kell jegyeznem, hogy nem ismerek olyan feladatot, amire ne lenne megoldás, nem tudok olyan Istenben hinni, aki olyan kihívás elé állítja az emberiséget vagy akár az erdélyi magyarságot, amit nem lehet megoldani. Isten nem vezeti az emberiséget vakvágányra. Sok zsákutca van, de nekünk Isten országa prófétáinak kell lennünk, meg kell találnunk azt a csapást, ami a holnapba vezet. Sok gyereket kereszteltem, de egyiket sem azért, hogy siránkozzon, hanem azért, hogy bátran hirdesse az evangéliumot. Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt zöldmezős beruházásként kezdte a működését. Nem hiszem, hogy egy utópiát kergetett. Nekünk, keresztényeknek Jézus Krisztus hitét kell a magunkévá tennünk.

A Miatyánkot nem azért kaptuk, hogy azért imádkozzunk, hogy amikor a világ összedől, ne fájjon annyira. „Jöjjön el a te országod!” – ezt nem csak imádkozzuk, tenni is kell érte.

– Hol rontjuk el mégis?

– A Szentírásban olvassuk, hogy a gazdag ifjú betartotta a parancsolatokat, jó fiú volt, ezért Jézus meg is dicsérte őt. De amikor Jézus arra hívta, hogy gyere, építsük együtt Isten országát, na, azt már nem.

A 21. század Egyházában nagyon sok ilyen jól fésült, gazdag ifjú van, de egyik sem mer kilépni a megszokott helyzetéből.

Nézzük Máriát, aki azonnal igent mond az Isten hívására, még úgy is, hogy nem teljesen érti, mit mond neki az angyal. Ne csak tiszteljük a Szűzanyát, de kövessük is őt ebben. Isten mindannyiunkhoz szól, ötleteket ad, biztat és bátorít.

– Hogyan lehet a mai világban elérni, hogy lángoló legyen a hitünk és a szeretetünk?

– Emlékszem, már két éve foglalkoztam a gyerekekkel, amikor egyszer csak elfogyott belőlem a levegő. Állandó harcban voltam a hatóságokkal – tíz évig hivatalos engedély nélkül működtünk –, semmilyen támogatást nem kaptunk az államtól. Egyszerűen elfáradtam, nem csak én, a munkatársaim is. A gyerekek sem voltak angyalok, velük is nehéz volt. Leültem a sekrestyében, kezembe vettem a Szentírást, ami ott nyílt ki, ahol

a Szűzanya és Szent József két gerlét adott a Jóistennek: ennyire telik, de köszönjük, hogy szent Fiadat nekünk adtad. Nem nyújtják be a számlát, hogy bébiszittereid vagyunk, mennyit fizetsz érte, hanem ők azok, aki hálásak. Örülnek annak, hogy ezt a feladatot rájuk bízták. Gyújtottam egy gyertyát, az Isten elé álltam, és hálát adtam azért, hogy Isten rám bízta ezeket a gyerekeket.

Szent József is Isten akaratából lett a gyermek Jézus nevelőapja, ugyanígy én is az ő akaratát érezve vállaltam ezt a megbízást. Isten a feladatokhoz nem csak testi, de lelki erőt is ad. Fel is tarisznyál bennünket.

– Az Ön személyét, tevékenységét világnézettől függetlenül mindenki értékeli és elismeri. Nem sokkal vagyunk Szent István ünnepe után. Hogyan tudnánk összefogni és túllépni az ellentéteken?

– A pozsonyi csatában a bajorok – és persze a magyarok is – súlyos veszteséget szenvedtek. Később mégis megegyezés született, olyannyira, hogy Géza fejedelem Bajor Gizellát kérte a fia számára feleségül. Szent István a kiengesztelődés példaképe volt, nem bosszúért lihegett, hanem kiegyezett a korábbi ellenséggel. Hogyan született meg a mi népünk? Úgy, hogy kiengesztelődtünk Európával.

– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve elindított egy sorozatot, melyben a Hiszekegyet magyarázza. Mi volt ezzel a szándéka?

– A Keresztény tanösvényben a Hiszekegyről, a Tízparancsolatról, a szentségekről és az Istennel való személyes kapcsolatról beszéltem. A kereszténység négy lábon áll: mit hiszünk, mit kér az Isten, hogyan segít rajtunk, és hogyan akar velünk kapcsolatba kerülni. Elsősorban azokat szerettem volna megszólítani, akik még keresik az Istent.

– A kongresszus szlogenje arra hívott, hogy találkozzunk Jézussal Budapesten. De ezen az alkalmon egymással is találkozhattunk.

– Bonaventura testvérrel nemrég elindultunk biciklivel Torockóról Csíksomlyóra azért, hogy útközben prédikáljunk, és hívjuk az embereket a kongresszusra. A mottónk az volt, hogy Krisztus vár, nyeregbe fel. Terveim szerint a gyerekekkel vonattal fogunk eljönni a kongresszusra.

– Hogyan van jelen a személyes életében az Eucharisztia?

Jézus Krisztus nemcsak kétezer évvel ezelőtt szeretett, hanem ma is. Nemcsak kétezer évvel ezelőtt akart közénk jönni, hanem most is jelen van.

Ha lettek volna akkor tudósok, vizsgálhatták volna napestig, akkor sem találták volna meg a kis Jézusban az Istent. A gyermek Jézust csak hittel lehet átölelni, nem pedig tudománnyal. Ugyanígy hisszük és valljuk, hogy Jézus a pap szavaira ott lesz a kenyérben. Eucharisztiává lesz, akivel találkozhatunk. Engem mindig kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy az Oltáriszentségben az ég és a föld összeér. Az Eucharisztia híd, mely Istenhez vezet. Isten táplálni akar, de nem azért, mert megérdemeljük. Minél jobban botladozunk, annál jobban bele kell kapaszkodnunk az élő Istenbe, aki az Eucharisztiában van jelen. Anyánk, az Egyház bölcsen gondolkodik akkor, amikor egy ilyen találkozó által is közel szeretné vinni Jézust az emberekhez.

– Ferenc pápa is velünk ünnepelt. Mit jelent Önnek a Szentatya látogatása?

– Mondtam a gyerekeknek, hogyha én a tanévnyitón megáldalak benneteket, ötössel, esetleg nyolcassal átevickéltek a tanuláson, de ha Ferenc pápa áld meg benneteket, akkor kilencesnél és tízesnél nem kaptok majd rosszabb jegyet. Komolyan szólva, Ferenc pápa az egység hordozója, megvalósítója, a látható Egyház feje. Hiszem, hogy a pokol hatalmai nem vesznek erőt az Egyházon. Nem csak azért bízom Ferenc pápában, mert az egy szerzetesnek jól áll. Én zsigerből is ott állok mellette.

Lejegyezte: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita; Ambrus Marcsi

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.