Böjte Csaba halottak napján: A temetőink se legyenek árvák!

Jézus Krisztus arról beszél, hogy nem a nagy szavak által enged be Isten minket a mennyországba, hanem az irgalmas, felebaráti cselekedetek révén – mutat rá Böjte Csaba. Ezek között ott szerepel a halottakért való imádkozás, a róluk való megemlékezés.

Hisszük és valljuk, hogy mindannyiunkat meghívott az Ő Országába.

A célunk pedig az, hogy felnőjünk oda, és Istennel egy asztalhoz ülhessünk. „Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van...” (Jn 5,24).

Mi az elmúlás, a földi halál? Jézus válasza tömör és megnyugtató: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,1–3).

Jézus szerint a halálban Ő jön el személyesen, hogy magával vigyen, hogy mi is ott legyünk, ahol Ő van! Ennél többet nem is álmodhatunk, kérhetünk Teremtőnktől! Teljen el bizalommal a szívünk, és nyugodtan hagyatkozzunk Urunkra, Istenünkre! Ő e világ teremtésével fényesen bebizonyította, hogy ért a „helykészítéshez”. Mindannyiunknak vannak veszteségeink.

A hitből fakadó, őszinte imádság a gyász feldolgozásának a legjobb eszköze, a magunk halálára készülve imádkozzunk a halottakért!

– buzdít az erdélyi szerzetes, aki szerint sok helyen nemcsak árva gyerekek vannak, hanem árva temetők is, ahova nem jár senki. Arra hív minket, hogy gondozzuk, ápoljuk ezeket a sírhelyeket.

„…embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál” (Mk 12,33).

A szeretet parancsa fuldoklik a mérhetetlen önzés mocsarában. Az istenszeretet és az emberszeretet is a kielégíthetetlen kapzsiság, mohóság áldozatává válik. Az embertársaink szeretetéről szeretnék szólni: nézzünk hátra is és előre is!

Mert nemcsak a ma élő embereket kell szeressük, hanem az előttem élőket is, ezért megyünk ki tudatosan drága halottainkhoz a temetőbe, de a holnap megszülető, élő embertársainkat, a gyermekeinket is ugyanúgy kellene szeressük, mint önmagunkat!

Saját gyermekeink tudatos vállalása és az ők helyes szeretete nélkül nincs jövő! Mérhetetlen önzőség szakadt a ma emberére! Mi jó nekem? A többi aztán nem érdekel. Bármerre nézek, mindenütt bűnös, önpusztító önzőség. Nem érdekel a velem együtt élő embertársam.

Hány ember megy el nyaralni, de tudatosan szinte senki se megy el a szegények közé, vagy egy harmadik világban gombaként növekvő nyomornegyedbe segíteni, szolgálni. A múlt sem érdekli a tömegeket.

Mondjuk ki őszintén, a mai önző, kapzsi embert nem érdekli a saját múltja. Ezért hagyják el az emberek tömegesen a szülőföldjüket, benne a még élő szüleikkel, nagyszülőkkel és a szülőföldben nyugvó felmenőkkel együtt! Nagyon sok magányos idős ember él Erdélyben. Sok elhagyatott, árva temető is van felénk.

Városaikat, falvaikat elhagyó, gazdag emberek miért nem hívják fel e vidék papjait, a temetőink gondnokait, hogy megkérjék őseik sírjának a gondozására?

Miért nem küldenek – akár az interneten keresztül, ma ezt megtehetnék – legalább egy szál virágot szüleik, nagyszüleik sírjára?

Nem érdekli a ma emberét az utánunk jövő generáció sem. A saját gyermekét sem vállalja sok ember, és azok közül is, akik a gyermekáldásra még igent mondanak, nagyon kevesen nevelik jó szülőként, türelmesen az utódaikat. Ezért születik olyan kevés gyermek, ezért van olyan sok állami gondozott. Törjünk ki az önzés lelket sorvasztó, holnapunkat megfojtó szorításából! A csak rólunk szóló anyagi céljainkat félrerakva, lépjünk rá határozottan, bátran a szeretet útjára! Ez az egyetlen út, mely az életre vezet!

Forrás: Magnificat.ro

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír